Nyugi, az Ozora-feeling a kátyúmentesített úton is utolér mindenkit

Soha nem voltam nagy fesztiváljáró, elsősorban azért, mert nagyjából mindent magába sűrít, amit nem bírok elviselni: az embertömeget, a hangzavart, a hőséget, a sátrazást, a hideg vizes zuhanyt és az elszállt árakat. Ennek ellenére a gimis éveim vége felé belecsöppentem Ozorába, és ott ragadtam. Évekig dolgoztam önkéntesként a fesztivál előtti hetekben, és buliztam a fesztiválon, ami részemről annyit jelentett, hogy vagy a Teaház mögött bujkáltam egy könyvvel a kezemben, vagy a Főzőligetben hűsöltem, és vártam a lepattanó kajákat. A lényeg: messzire elkerültem a völgyet a Main Stage-dzsel (újabb nevén: Ozora Stage), Dome-mal, Pumpuijal, mindennel. Ha le is ereszkedtem, egy katasztrófaturista érdeklődésével figyeltem azokat a fura, mezítlábas, nyakig sáros, de nagyon boldog embereket, akik 40 fokban is képesek voltak mosolyogva és felszabadultan ugrálni a goára napokon keresztül. És közben meg is szerettem őket is, a völgyet is, sőt, még a zenét is.

Aztán négy évvel ezelőtt megszakadt a kapcsolatunk. Nekem született egy kisbabám, jött a Covid (2020-ban és 2021-ben is elmaradt a fesztivál, igaz, 2021-ben megtartották a kistesónak szánt Daad Gatheringet), én meg kitartóan mondogattam magamnak, hogy nem baj, kinőttem már belőle, meg amúgy is, régen minden jobb volt, ez az Ozora már nem az az Ozora.

Úgyhogy eldöntöttem: ennyi volt, nem megyek többet.

Ebben segítettek a régi motoros ozorázó ismerőseim vészjósló megjegyzései is, mint hogy: „Lekövezték az utakat, de komolyan, minek, az igazi Ozora-feeling a sárban tapicskolás!” vagy „Egyre több a kajálda, de komolyan, minek, az igazi Ozora-feeling a Főzőligetben odaégetett cukkini!” és „Egymást érik a shopok, de komolyan, minek, az igazi Ozora-feeling, hogy nincs pénzed semmire!”, illetve „Csináltak egy tavat, érted, egy TAVAT, de komolyan, minek, az igazi Ozora-feeling, hogy meghalsz a negyven fokban, és nincs víz, ami megmentsen!”

Aztán idén mégis itt kötöttem ki, egyedül, férj és gyerek nélkül, hogy na majd vadászok magamnak ismerősöket, és lesz, ami lesz, jól érezni úgysem fogom magam. Ez az érzés abban a pillanatban dőlt meg, amikor a jegypénztárnál közölték velünk, hogy nincsenek validálva a sajtójegyeink, nem tudunk bemenni.

Aztán próbáltuk elérni valamelyik (bármelyik) szervezőt, de nem lehetett, mert a völgyben nincs térerő. Elkezdtünk rohangálni csíkokat vadászni a telón. Aztán kiszúrtunk egy szervezőt a tömegben. Elintézte. Bejutottunk. Én meg akkor már magamban röhögtem: tök mindegy, mekkorára nőtt, tök mindegy, hányan vannak, tök mindegy, hogy végig lehet menni a normális úton az autóval pocsolyakerülgetés nélkül, ez a fesztivál ugyanaz a családias katyvasz (szervezett káosz), amit négy éve itt hagytam. És lassan én is megnyugodtam, jó lesz ez, mégis.

Lehet panaszkodni, hogy minek lettek lerakva azok a fránya térkövek, ha eddig is prímán el lehetett botladozni egyik színpadtól a másikig, de valljuk be, ennyi áldozatot meg lehet hozni a megállíthatatlan fejlődés véráztatta oltárán. Ha cserébe még el is kerülhetjük a birkaszarral fűszerezett szalmán taposást, az szerintem ártani nem árt senkinek.

Az Ozora-feeling így is, úgy is utolér, nincs az a sötét sarok vagy pesszimista nézőpont, ahol el lehet bújni előle.

Engem olyan gyorsan utolért, hogy a hétfő esti megnyitón olyanon kaptam magam, amin korábban még soha: futok a tízezer iszonyatosan lelkes és boldog emberrel együtt a Main Stage felé, és felszabadultan táncolok a tömegben a dübörgő goára. Mi van?! Hogy kerültem én ide? Én ezt élvezem?

Nem lehet tagadni, hogy a fesztivál alaposan kinőtte magát, és már tényleg csak a bájosra színezett emlékeinkben élnek az infrastruktúra nélküli idők, amikor nem volt még se rendes zuhanyzó, se rendes vécé, és percekig lehetett botladozni a tök sötétben egyik helyszíntől a másikig. Ma a völgyben egymást érik az árusítósátrak és kifőzdék, ami kicsit groteszk falunap jelleget is kölcsönöz a fesztiválnak (még egy kürtőskalácsos bódé is becsusszan két bőrszíj- és buggyosgatya-árusító sátor közé). Így, hogy mindenhol van valami, a fesztivál is kisebbnek tűnik, ami szerencsére nem jelenti azt, hogy a különböző színpadok különböző koncertjei annyira egymásra csúsznak, hogy rövid időn belül beleőrülünk a kakofóniába.

A vizuális illúzió ellenére a távolságok változatlanok, pont kényelmesen át lehet sétálni egyik zenei stílusból a másikba, nem kell aggódnunk, hogy élvezhetetlen lesz a Dragon Nest világzenei koncertje a Pumpuiban üvöltő technótól. Ne ijedjen meg senki, a föld azért dübörög mindenhol. És közben a tűzzsonglőrök is pontosan ugyanott vertek tábort, ahol az emlékeim szerint korábban mindig, a Dragon Nestben is ugyanott, ugyanúgy lehet aludni egy jót a homokban, és a Teaházban továbbra is bármilyen agyament teakeveréket készséggel összeállítanak. Szóval van, ami nem változik, hála a jó égnek vagy az anyatermészetnek, kinek mi tetszik.

Szóval mindenki nyugodjon meg, az Ozora még mindig az a fesztivál, amibe belefér, hogy:

• ősmagyar gúnyába öltözött lovasok nyissák meg, mert senki nem gondolja, hogy ez azt jelenti, beszivárgott ide is a Magyar Sziget;
• beállj kovácsnak, varrónőnek, zsonglőrnek, festőművésznek, fodrásznak, keramikusnak, szakácsnak, és pár óra erejéig a mesterség legjobbjának érezd magad;
• zavartalanul táncolj órákig a tömeg közepén anélkül, hogy bárki egy pillanatra is ferdén nézne rád, arra, amit viselsz, és arra, ahogy táncolsz, és főleg: senkinek ne jusson eszébe mögéd lopózni és olyan helyeken fogdosni, ahol nem kérted;
• végigbulizd az éjszakát a melletted babakocsiban, füldugóval zavartalanul alvó kisgyereked mellett;
• kifeszítsd a nyugágyadat a Dome-ban, és aludj egy jót a dübörgő basszusban;
• elvessz a sötétben fejlámpa nélkül, mint egy idióta, kezdő fesztiválozó, amíg meg nem talál egy kedves francia társaság, akik elkísérnek a legközelebbi kivilágított pontig;
• és persze az is, hogy órákon keresztül sétálj a soha véget nem érő tanyán, egészen addig, amíg tényleg semmi más nem vesz körbe, csak a csönd, éjszaka meg a millió csillag az égen.

Itt tényleg a legtermészetesebb dolog, hogy senki nem ítél el senkit. Se a bácsit, aki alsógatyában és neccpólóban csapatja a goára; se az öttagú családot, akik hihetetlenül profin felszerelt babavontató kocsiban alvó kölykökkel járják a fesztivált valamikor éjfél körül; se a fiatal lányt, aki fittyet hányva az Ozora-mainstreamre, egyenesre vasalt hajjal, feszülős fekete miniruciban és fehér Adidas sportcipőben élvezi, amit élvezni kell.

Lehet, hogy valamikor észrevétlenül kikapcsolt a gyerekszűrőm, de nekem korábban nem tűnt fel, hogy mennyien jönnek erre a fesztiválra családostul. Este tíz után is egymást érik az anyukájuk mellkasán, hordozókendőben békésen szunyókáló kisbabák, akiket valamiért egyáltalán nem zavar, hogy éppen mit alszanak át. Napközben meg tényleg az övék a terep, a hatalmas, árnyas játszótér, a rengeteg workshop, cirkuszi előadás, a megmászható fák és egyéb fura építmények, a manóházak és persze az az átkozott, telepített tó; mintha tényleg mind nekik, no és persze a (legalább hét napra) gyereklelkű felnőtteknek lettek volna kitalálva.

Ahogy járok körbe az ismerős-ismeretlen helyszíneken, az egyetlen dolog, ami megzavarja a gondtalanságomat, hogy lépten-nyomon belém hasít a felismerés: a gyerekem, akire hivatkozva én ezt az egész világot itt hagytam, mennyire imádná, ha most itt lehetne. És fogadkozom magamban: jövőre jövök, letesztelem vele is, mikortól ragadós az Ozora-feeling.

A fesztivál két főszervezőjével, Zimányi Árpáddal és Tóth „Wegha” Andrással nyár elején, a Daad Gathering előtt beszélgettünk, itt lehet elolvasni, mit gondolnak a szervezők a fesztivál múltjáról, jelenéről és jövőjéről.