Szálinger, aki úgy ment előre, hogy hátra

„A kiadómnak írt levél előtt ittam egy unikumot” – mondja Szálinger Balázs, aztán azt is, hogy „lehet, hogy légüres tér lesz a vége, de nem félek tőle”. A keszthelyi születésű József Attila-díjas költővel arról beszélgetünk, hogy a magyar irodalomban szokatlan lépésre szánta el magát: a befutott íróknak, költőknek biztos hátteret jelentő, majdnem másfél évtizedes kiadói létet otthagyta, és szerzői magánkiadásban adja ki az új verseskötetét.

Talán egy éve, a járvány közepén jutott eszébe először ez a lépés, amikor a helyek bezárása miatt elmaradt a rendezvények, és az irodalmi élet nagy része leginkább az interneten volt szem előtt. Végiggondolta, hogy nemcsak a kiadó, de ő maga és az egész kortárs szépirodalmi struktúra is mennyit változott az elmúlt majdnem másfél évtizedben.

„Olyan volt látni ebből a perspektívából a szépirodalmat, mintha az valami kultúrkellemes dolog lenne. Divatos témák, sok szívecske. Az irodalmi élet jó pár szereplője, kiadók, lapok, kritikusok, szerkesztők, újságírók egy része kezd úgy viselkedni, mintha az ún. igényes kommentmező irányítaná. És ez lassan elér szerzőket is” – mondja, hozzátéve: nem önmagában ez a baj, hiszen a szórakoztató vagy lektűrirodalom is komoly társadalmi funkciót tölt be. Baj akkor van, mondja, ha a szakma egy része mégis úgy csinál, mintha itt még mindig magaskultúráról beszélnénk.

Ezzel a problémával nemcsak Szálinger Balázs küzd. Tavaly Milbacher Róbert irodalomtörténész írt az ÉS-ben egy cikket, ami ezt a jelenséget is érintette, az írásban az elnőklapjásodás kifejezés is szerepelt, amivel váltott is ki némi vitát irodalmi körökben, valamint többek között egy komolyabb választ is két fiatal szerzőtől, Bocsik Balázstól és Kőszeghy Ferenctől. Ők végeredményben olyasmire jutottak, amivel Szálinger is egyetért: „jelenleg az irodalmi élet nem az invenciózus alkotásokat, nem a nóvumot díjazza […] egy hideg és számító piaci működés, amelynek az érdeke a közös irodalmi ízlés statikusan tartása, az invenciózus művek elhallgatása, és az ismert formák újraeladása fogyasztásra.”

Fontos felismerés volt az is, hogy egyáltalán miért is kellenek a kiadóknak még verseskötetek. „Abba a közhelybe nőttem bele, hogy a verset nem lehet eladni, hogy a költőknek el kell viselniük, hogy kevésbé pörgeti őket a kiadó, mint a prózaírókat, hiszen az a modell él a köztudatban, hogy a nyereséges könyvekből befolyó bevételből adják ki a versesköteteket, és most jöttem rá, hogy ez nem vagy nem így igaz.” Szerinte, bár komoly munkával, nullára minden verseskötetet ki lehet hozni, „mert beszakadhat a zeneipar, a filmipar a net miatt, a verseskötet pont annyit ér, mint húsz éve.” Hogy a kiadók nem pörgetik túlságosan a verseskötetek pr-ját, az egyrészt logikus, hiszen ebben a kategóriában jóval kevesebb az eladható példány. Másrészt szerinte a vers jelenlétének komoly üzleti funkciója is van. „A jelenlétünkben, közelségünkben sokkal könnyebben tűnhet magasirodalomnak az, ami inkább lektűr.”

Hogy egy verseskötetet valóban ki lehet-e hozni nullára, annak a pudingnak most jött el a próbája. Otthagyta az eddigi kiadót, és új könyvét előfizetéses rendszerben, saját honlapján kezdi forgalmazni, de úgy, hogy könyvesboltban se lesz kapható, és nincs Facebook-oldala, se más közösségi médiás elérhetősége se. Az utolsó két verseskötete (360°, 361°) között történt ez a váltás, „és nagyon érezhető volt az eladásokon, szóval sajnos számít, ott vagyok-e a Facebookon – mégis megpróbálom így. Ha őrültség, akkor ne legyen már csak félig az.”

Szálinger Balázs, akit az irodalmat kevésbé ismerő közönség korábban a költők, írók és zenészek Rájátszás nevű formációjából és a Szűcs Krisztiánnal közös zenés produkcióból, a Szűcsingerből ismerhetett, az elmúlt években egy különös életívet járt végig, ami onnan indul, hogy távozott a Hévíz folyóirattól, majd elköltözött Budapestről, a mostanra lényegében megszűnt – április elején búcsúkoncertező – Rájátszást hagyta ott, és a Szűcsingerrel is lelassult a munka.

A visszalépések idején megnyíló térbe közben azért mégis csak érkezik egy új, már saját kiadású könyve, a Koncentráció. Azt mondja, százhúsz-százharminc eladott példánynál kezd nullán lenni, de „ha ennyi példányt nem tudok eladni egyedül, könyvesbolti jelenlét nélkül, akkor meg is érdemlem”. A könyv igazi kézműves kötet lesz, „olyan dolgokat adok mellé, amit nem szokás, sorszámozott és dedikált lesz mindegyik, lesz benne könyvjelző, és ha valaki az előrendelési szakaszban rendeli meg, annak a nevét bele tudom írni a könyvbe, egy előfizetői névsorba, ha akarja.” Az előfizetői névsor és az előfizetésen alapuló könyvkiadás egyébként a háború előtt volt divatban a magyar irodalomban.

Azt is tervezi, hogy később mások könyveit is árusítja majd a honlapján, mert az is lehet, hogy „egy-egy nagyon fiatal költő barátom vékony kötete könnyebben találkozik a célközönséggel az én oldalamon, mint egy pláza könyvesboltjában.” Könyvesbolttá válni nem akar – bár azt nem tartja kizártnak, hogy idővel matricákat, képeslapokat, könyvjelzőket is csináltat –, és nem készül arra sem, hogy kiadót csináljon. „Nem kiadót alapítok, mert ugyanolyan rossz lennék kiadónak, mint a többi, a profit kezdene érdekelni, hiszen máris cégként viselkednék. Sőt még rosszabb is, hiszen nyilván nem értek hozzá.”