Hámori Gabriella: Erőszak áldozata még nem voltam, abúzusé már igen

A félelem – visszatérő eleme ez a szó, ez az érzés Veiszer Alinda legújabb műsorának, amiben Hámori Gabriella Jászai Mari-díjas színésznővel beszélget, keretes szerkezetet ad neki (a bő ötvenperces interjút itt tudják megnézni jelképes támogatásért cserében). „Rájöttem, hogy nagyon sok mindenkit megbántottam az életemben” – kezdi a beszélgetés elején a vendég, és a kérdésre, hogy mivel bántotta meg őket, máris elhangzik válaszként ez a szó.

– A félelmeimmel. A félelmeim bennem sokszor olyan indulatokat generáltak, hogy az mondjuk egy kapcsolatban kijött, és ráment a másik emberre. Munkában kevésbé, nagyon fegyelmezett dolog a mi műfajunk, ott azért ezek nem tudnak... ott egyszerűen átszublimálódik valamibe, ott mindig van valami feladat. De a magánéletemet úgy tudom rendbe rakni, ha járok terápiára.

Emellett elkezdett jógázni, ma már jógaoktató is, mert rájött, hogy „a nyugati pszichológia mellett nekem kell valami, ami foglalkozik olyan elérhetetlen helyekkel vagy olyan dolgokkal, amiket én nem tudok úgy feltérképezni vagy megérinteni.”

A beszélgetés végén szóba kerül az a Baptiste című angol sorozat – a BBC kezdte vetíteni nyáron – amiben Hámori egy szélsőjobbos politikusnőt alakít, aki rájátszik a társadalom félelmeire. Ez nemcsak azért érdekes, mert ez Hámori első sorozatszerepe, hanem mert miután apai nagyapja, Horthy egykori lovasa emberi roncsként hazatért a szovjet büntetőtáborból, „akkor apám eldöntötte, hogy minden szélsőség beteg és gyilkos, és erre tanított”.

– Egy szélsőséges karaktert eljátszani azzal is járhat, hogy valamit megértesz annak az igazságából – mondja erre Alinda.
– Ehhez feltétlenül muszáj. De ahhoz, hogy együtt éljünk ezen a bolygón, és menjenek a dolgok, ahhoz is el kéne jutni idáig. A zsigeri félelmeknek egyfajta olyan... nagyon nehéz, iszonyú nehéz, hogy ne félj attól, ami egy ilyen embernek az állítása, úgy, hogy a te családodnak mondjuk volt traumája ebben. (...) Elindultunk egy olyan irányba, hogy mindenféleképpen értsem meg az igazságát, mindenféleképpen tegyem őt érthetővé és szimpatikussá.
– Hogyan hatott vissza a civil gondolkodásodra az, hogy egy ilyen karakter igazságát meg kellett értened? Most már jobban megérted, miért kell könyvet ledarálni?
– Ezek mind félelmekből jönnek. Nekem az volt a megfejtésem erre a nőre, hogy azok a hiányok, azok a be nem teljesült dolgok, az a deficit, az valahogy egy ilyen cselekedetben tud valami elégtételt nyerni.

Hámori beszél arról is, hogy egyébként is érdekli a közélet, érdeklik a világ dolgai.

– Engem izgat, hogy mi történik az egészségügyben, mi történik az oktatásban. Amikor jobban belemegyünk egy művészi szelf... nem tudom, mibe, akkor azt érzem egy idő után, hogy ezek annyira marginális dolgok ahhoz képest, amiben élünk. És pont az volt a jó ebben az elmenésben, hogy valahogy visszahozott egy olyan valóságba, amikre egyébként, ha állandóan ilyen kis műhelyekben, burkokban dolgozol, már elveszíted az érzéked. A valóságérzékelést, a saját erődnek a tudását.
– Téged mindig érdekelt a világ?
– Mindig. Volt olyan, hogy ezt rosszul artikuláltam, hogy érdekel, nem lehetett talán még komolyan venni... Én nagyon szeretek negyven pluszos lenni. Mert azt érzem, sokkal jobban tudom kifejezni magam, sokkal jobban tudom megélni a valóságomat.

A BBC-s sorozat nem az első külföldi próbálkozása a színésznőnek. Ő 2011-ben több éven át külföldön, Berlinben és Los Angelesben is megkísérelt színészi karriert befutni, egy Mission: Impossible-film castingján a főszereplő szerepére hallgatták meg.

– Az egész pályánk arról szól, hogy felismerni helyzeteket, amikor már elmentél a falig, vagy kiégett valami, amikor el lehet válni, és aztán újraindul valami szép. Van, amikor tényleg fel kell ismerni, hogy most kell egy új impulzus – indokolja, miért érezte úgy, hogy Magyarországon ismert és sikeres színésznőként valami ennyire gyökeresen mást kell kipróbálnia.

– Nagy hévvel vetetted bele magad, és a vége úgy tűnt, mintha csalódás lenne – mondja ezekről a külföldi karrierkeresésekről Alinda.
– Volt olyan is, de volt jó is. Meg rengeteg tanulás, rengeteg felismerés, ami nem történt volna meg akkor, ha egy helyben vagy. Ezért utólag azt gondolod, hogy milyen jó, hogy ott voltál, ezekkel a csoportokkal találkoztál. A csalódás része, az inkább az volt szerintem, hogy amikor visszajöttem, éreztem, hogy valakit megbántott, hogy elmegyek. (…)
– Nagyon híres, ismert és foglalkoztatott színésznő voltál és vagy is, ehhez képest elmenni az ismeretlenbe, ahol nem vagy híres, nem vagy foglalkoztatott, ahol teljesen más az értéked, mint amit felépítettél... hogy tudsz-e valamit kezdeni ezzel a másféle kezeléssel, az egy nagyon nagy kérdés.
– Ilyenkor jobban rálátsz magadra. El kell hagynod egy idő után azt a helyet, ami téged meghatározott, én ebben hiszek. Picit el kell mozdulni.

Szó van a beszélgetésben arról is, hogy hamarosan mozikba kerül a Legjobb tudomásom szerint című film, amiben Hámori a főszereplő, egy olyan nőt alakít, akivel az ő elmondása szerint erőszak történt. „A film valami elképesztően megforgatja a nézőt”, mondja róla Alinda, csomó ponton nem tudjuk eldönteni, hogy megtörtént-e az erőszak vagy nem történt meg. De amiért a műsorvezető szerint ez a film nagyon fontos, az az, hogy „iszonyúan alkalmas reagálni a korra, amiben élünk”.

– Ha valami ennyire itt van, arra te hogy tudsz reagálni a vásznon?
– Nagyon komoly az az alkotópáros, akikkel dolgozhattam [Lőrincz Nándor, Nagy Bálint a két rendező – Telex]. Azt veszem észre, hogy ennek a filmnek van hatása az emberekre, és ez nagyon jó, mert ezért készült. De egy gonosz film, ami átélhetővé teszi, min lehet keresztülmenni akkor, hogy ha állítasz egy ilyen erős dolgot, hogy téged bántalmaztak.

Mesél arról, hogyan készült a filmre, hogy találkozott bántalmazások áldozatainak segítőivel, a NaNe pszichológusával, hogy találkozott Makai Viktóriával, azzal a többszörös magyar bajnok hosszútávfutóval, akit 2018-ban egy esti edzésén megtámadott, brutálisan bántalmazott és szexre kényszerített egy – azóta jogerősen elítélt – férfi. Mesélt arról, hogy mekkora újratraumatizálódást jelent az, hogy a kihallgatásokon, szembesítéseken újra és újra el kell mondani, amit az ember átélt. „Nekem azt kellett játszanom, ami történik, ami történt egy emberrel”, mondja, anélkül, hogy elárulná, mi a film vége, és amikor Alinda azt mondja: „úgy éreztem, bekattantál”, azt feleli: „igen... igen, ez egy nagyon erős állapot, amit nekem visszanézni is nagyon nehéz volt”.

Nem volt erőszak áldozata, de volt már, hogy olyan helyzetben érezte magát, ami abúzusnak, verbális abúzusnak nevezhető. Az osztályfőnöke Marton László volt a főiskolán – idézi fel a téma apropóján Alinda; adódik is a kérdést: „hová tetted magadban, ami elhangzott róla a médiában?”

– Nemrég volt egy huszadik osztálytalálkozónk, ahol ez a téma feljött. Mi tökéletes felszínt láttunk, nem láttuk, hogy itt lenne bármi, és nem hallottunk sztorikat. Olyan mértékben rejtve volt előttünk bármi történet... És minket semmi ilyen... Egy rossz mondat nem ért. Egy úriemberrel volt dolgunk… De Sárosdi Lilla nekem olyan tiszta barátom, hogy egy pillanatig nem gondoltam, hogy ez nem igaz. (…) Ez bennem van és fortyog, nagyon felkavaró nekem ez a Marton-téma, amiatt is, ami a közbeszédben Lillára zúdult azért, mert ezt kimondta.

A traumák témája is visszatér még az interjúban, akárcsak a félelem.

– Amikor az ember összetörik vagy megreped, abból erősebben tud-e kijönni?
– Nagyon sokféle traumáról olvastam, és elkezdett érdekelni, hogy lehet ezután létezni, hogyan bízhatsz abban, hogy bármi jó történhet veled, hogy a létezésed alapvető értelme mi lehet. Hogy egy darab szemét vagy, ezt érdemled? (…) Azt hiszem, az én életem nem volt traumamentes, de közben van nagyon sok barátom, akiknek sokkal keményebb volt.