Harminc éve jelent meg az utolsó igazán ikonikus rockalbum

2021. szeptember 24. – 13:48

Harminc éve jelent meg az utolsó igazán ikonikus rockalbum

Másolás

Vágólapra másolva

A Nirvana második nagylemeze, a Nevermind kereken harminc éve jelent meg, 1991. szeptember 24-én, és ezzel gyakorlatilag új korszakot nyitott a rockzenében. A dauerolt hajmetálosok és leggingsben vinnyogó nagyterpeszes rockerek divathulláma véget ért, a Guns N' Rosesokat és Mötley Crüe-kat a ’90-es évek lecserélte a grunge-ra és más alternatív rockzenékre. Ebben pedig óriási szerepe volt a Nirvanának és a Nevermind albumnak.

Pedig papíron úgy tűnhetett annak idején, hogy a Nirvana csak egy lesz a rengeteg seattle-i rockzenekar közül, amely az erős helyi közönségen túl nem igazán fog lépni. Az 1989-ben megjelent első albumuk, a Bleach idején egy – akkor még – kis független kiadónál voltak, a doboknál egy bizonyos Chad Channing ült, és hivatalosan volt egy második gitárosuk is, Jason Everman, aki nem játszott ugyan az albumon, de rajta van a borítón, mivel ő fizette a stúdiófelvételeket. A Bleachből 40 ezer példány fogyott Amerikában, ami nem nevezhető átütő kereskedelmi sikernek, de a zenei magazinok és kritikusok kifejezetten jól fogadták a zenekar súlyos, metálból is merítkező hangzását és punk energiáját.

A frontember Kurt Cobain azonban nem volt elégedett. A Sub Pop kiadó szerinte nem promotálta megfelelően az albumot, és Cobainben sokkal több popzenei ambíció volt, mint ami a Bleachen hallható. Végül megszabadultak Evermantől, majd kerestek egy új dobost is. A zenekar egyik példaképének számító Melvins énekes-gitárosa, Buzz Osbourne mutatta be (más források szerint ő maga jelentkezett) a zenekarnak Dave Grohlt, akinek a Scream nevű zenekara épp akkoriban oszlott fel. Nagyjából két perc után tudták, hogy megtalálták a tökéletes dobost a zenekarba, de azt nem sejtették hogy Grohl személyében az amerikai rockzene következő harminc évének egyik legmeghatározóbb arcát sikerült leigazolniuk.

A zenekar a szintén seattle-i Alice in Chains és a Soundgarden menedzseréhez fordult, hogy ugyan segítsen nekik egy kicsit, mert a jelenlegi kiadónál nem érzik jól magukat. Mivel azonban élő szerződésük volt, csak egy nagy kiadó jöhetett szóba, hogy kivásárolja őket. Végül a Universalhoz tartozó, ma már nem létező DGC Recordsnél kötöttek ki, és hozzá is kezdtek a Nevermind felvételeihez a kaliforniai Sound City Studiosban. Erről a helyről annyit érdemes tudni, hogy a '70-es évektől napjainkig egy sor nagyon fontos zenekar albumait rögzítettek itt Cheap Tricktől a Rage Against the Machine-en át az Arctic Monkeysig. A stúdió annyira kultikus, hogy Grohl 2013-ban még egy dokumentumfilmet is forgatott róla, ami megtetszett az HBO-nak, így később egy komplett dokusorozatot is berendeltek Amerika legendás stúdióhelyszíneiről Grohl főszereplésével.

A zenekar Amsterdamban koncertezik a lemez megjelenése utáni turnéjukon 1991 novemberében – Fotó: Peter Pakvis / Redferns
A zenekar Amsterdamban koncertezik a lemez megjelenése utáni turnéjukon 1991 novemberében – Fotó: Peter Pakvis / Redferns

A DGC 250 ezer eladott példányt várt a Nevermindtól, a Smells Like Teen Spirit berobbanásának köszönhetően azonban ezt bőven sikerült túlszárnyalni. A dal hatalmas kedvenc lett a rádiókban, és az MTV is rotációban játszotta, így karácsonyra már heti 400 ezer példányt adtak el az albumból. A Nevermind akkora siker lett, hogy 1992 januárjában letaszította a Billboard-lista első helyéről Michael Jackson Dangerous albumát is. Végül 7 millió eladott példányig jutott Amerikában, világszerte pedig 30 millióig.

Pedig egyáltalán nem volt könnyű Kurt Cobainnel a munka. A zenekar majdnem feloszlott, amikor a frontember változtatni akart a szerzői jogokon. Addig egyenlő arányban osztoztak a dalszerzésért járó jogdíjakban, de Cobain jelezte, hogy mivel ő írta a dalok nagy részét, neki 75 százalék jár, sőt, utólagosan a Bleachen szereplő daloknál is át akarta írni az addigi leosztást. Ezenkívül nagyon nem volt elégedett a Nevermind keverésével, és hiába ajánlkoztak nevesebbnél nevesebb szakemberek, végül az az Andy Wallace-t hívták segítségül, aki a társproducere volt a Slayer 1990-es Seasons in the Abyss című albumának. A zenekar elégedetlen volt azzal, hogy szerintük tompa és kilúgozott volt a hangzás, ezért hívták Wallace-t, aki karcosabb dob- és gitárhangzást kevert az albumra. A lemez így sem készült el hibák nélkül, ugyanis a végére terveztek egy titkos számot is Endless, Nameless címmel, ám valahol elkommunikáltak egymás mellett, és a masteringért felelős Howie Weinberg egyszerűen elfelejtette rámásolni a dalt a végleges kópiára. Cobain őrjöngött, de végül csak a késői újrakiadásokra fért fel a rejtett dal.

Cobain nem is volt elégedett a végeredménnyel, szerinte túl kereskedelmi lett a lemez hangzása, és inkább hasonlított egy Mötley Crüe-lemezre, mint egy keményebb punkalbumra. Bár a producer Butch Vig szerint ez csak póz volt Cobain részéről, és valójában kifejezetten elégedett volt, csak nem akarta ezt felvállalni a sajtó előtt.

A Nevermind varázsa abba rejlik, hogy miközben Cobain a punk és metál nyerseségét, dühét és energiáját adta bele, volt benne egy nagyon erős popzenei ambíció is, és erős hajlam a fülbemászó dallamok iránt, amit a Pixies, a Bay City Rollers vagy éppen az R.E.M. munkássága inspirált. A Nevermind keményebb hangzásba csomagolt dallamos popérzékenysége megnyitotta a kapukat az alternatív rockzenei produkciók előtt, berobbantotta a grunge-hullámot, és beverte az utolsó koporsószöget a ‘70-es, ’80-as évek hard rock és hajmetál zenekarainak koporsójába. Egyes vélemények szerint a Nevermind generációváltást is jelentett, ezzel jött el az ideje annak, hogy az X generáció zenéje leváltsa a baby boomerek zeneipari dominanciáját.

Rajongók egy minnesotai koncerten 1993 decemberében – Fotó: Jim Steinfeldt / Michael Ochs Archives / Getty Images
Rajongók egy minnesotai koncerten 1993 decemberében – Fotó: Jim Steinfeldt / Michael Ochs Archives / Getty Images

A zenekar két évvel később adta ki az utolsó albumát, majd 1994-ben Cobain öngyilkosságot követett el. A grunge-hullám még rövid ideig kitartott, de aztán a '90-es évekre megjelent egy sor új rockzenei műfaj, és ugyan máig vannak kisebb-nagyobb fellángolásai a grunge revivalnek, soha meg sem tudta közelíteni azt a népszerűséget, ami a Nirvana idején volt. Krist Novoselic a háttérbe húzódott, és pár kisebb projekten kívül nem igazán maradt aktív. Ellenben Dave Grohllal, aki a következő évtizedekben a korosztálya egyik legismertebb rockzenészévé nőtte ki magát. Kiszállt a dobok mögül, és megalapította a Foo Fighterst mint énekes-gitáros, de megfordult később olyan projektekben is, mint a Queens of the Stone Age, a Probot, a Them Crooked Vultures vagy a Tenacious D.

Hogy mennyire komoly hatással van máig a Nirvana munkássága a popzenére, az mutatja igazán jól, hogy rockzene mellett az újvonalas hiphop is rengeteget merített Kurt Cobain kultuszából. A fiatalon elhunyt Lil Peep fémjelezte emo rap mind öltözködésben, mind dalszövegekben, mind felhasznált hangmintákban sokat merített a Nirvanától, Cobain kultikus fehér napszemüvege pedig óriási divat volt a rapperek körében a 2010-es évek második felében, de például Denzel Curry Clout Cobain című száma is Nirvana-frontember előtt tiszteleg részben. Egy ideje pedig elindult egy új hullám a hiphopban, amit egyelőre az idétlenül hangzó grunge rapként szokás definiálni. Éppen a napokban jelent meg a trapet metállal ötvöző ZillaKami legújabb nagylemeze, a Dogboy, amelyen egyértelműen érezni a Nirvana és Kurt Cobain hatásait a gitártémáktól az énekig. A Hello című számáról ordít, hogy a Smells Like Teen Spirit hookja inspirálta, ahogy a gitártorzítás is nagyon emlékeztet a Nevermindra. ZillaKami egyébként Kurt Cobain halála után 5 évvel született, vagyis meg sem élte a grunge, a Nirvana és Seattle felemelkedését a '90-es évek popzenéjében.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!