Ronan Farrow könyvének magyar címe kicsit félrevezető, bár érthető: Hollywood csúcsragadozója egyértelműen Harvey Weinstein, akinek a nemierőszak-ügyei, zaklatásai, egyéb piszkos ügyletei kiderültek 2017-ben. Másra nem is nagyon lehet gondolni, ha ezt a szóösszetételt látjuk. Az eredeti cím viszont teljesen más: Catch and Kill, azaz elkapni és kinyírni.
A catch and kill szóösszetétel pedig nem csak a ragadozást jelenti, hanem van egy konkrét jelentése, ami a könyv utolsó negyedében derül ki. A Weinsteinnel és Trumppal is jó viszonyt ápoló National Enquirer pletykalap szerkesztőségében nevezték így azokat az anyagokat, amiket a lap felvásárolt, de nem azért, hogy publikálják, hanem épp ellenkezőleg: hogy sose lássák meg a napvilágot. Ide tartoztak Weinstein zaklatásai, de Trump állítólagos zabigyereke is, cikkek, amik eltűntek a süllyesztőben az Egyesült Államok egyik legnagyobb befolyású bulvárlapjánál. Ronan Farrow viszont nem hagyta ezeket a sztorikat elveszni, javarészt az előbbiből, de az utóbbiból is került a Hollywood csúcsragadozójába.
Harvey Weinstein lebukása és letartóztatása tényleg sorsfordító jelenség volt az utóbbi évtizedben, valami, aminek az utórengését még a mai napig érezhetjük. De nem a semmiből jött, gyakorlatilag Hollywoodban nyílt titok volt, Weinstein hogyan bánik asszisztensekkel, fiatal színésznőkkel, modellekkel vagy éppen teljesen ismeretlen nőkkel. Amikor megtalálta az áldozatát, és egy szokásos, bevált módszerrel sikerült a négy fal közé csábítani őket, ahonnan vagy meg tudtak menekülni, vagy megadták magukat a 180 centis, túlsúlyos, erőszakos és ellentmondást nem tűrő férfinak.
De nem ő volt az első, aki súlyos, büntetendő szexuális erőszak miatt került a reflektorfénybe, 2015-ben már Amerika egyik közkedvelt, ártalmatlannak tartott komikusát, Bill Cosbyt tartóztatták le, amiért évtizedeken át, rendszeresen bedrogozott és megerőszakolt öntudatlan nőket. Nem sokkal később, a 2016-os elnökválasztás előtt kiszivárgott a republikánus jelölt, Donald Trump egyik tévéinterjújának részlete, ahol Trump szó szerint arról beszélt, hogy szereti a nőket a pinájuknál megmarkolni és egy szó nélkül lesmárolni őket. Trump mindezek ellenére elnök lett, de a közös beleegyezés, a nemi erőszak és a szexuális zaklatás fogalma egyre jobban belekerült a köztudatba, és több újságíró is nekilátott annak, hogy Harvey Weinsteinnek nekimenjenek.
Nem Farrow volt az egyetlen, és nem is ő volt az első – a könyvéből kiderül, hogy már az ezredforduló után készültek volna leleplező riportok a producerről, de ezek valahogy sosem jelentek meg, ott maradtak egy fiók mélyén az összegyűjtött anyagokkal. Az egyik ilyen fiókban hagyott cikk írója, Ken Auletta beszél arról, hogy miközben interjúkat készített a cikkéhez, és forrásanyagokat gyűjtött, egyre jobban érezte magán, hogy a téma megszállottja lesz, paranoid gondolatokkal.
Farrow könyvének egyik fontos szála, hogy ez a paranoia teljesen jogos.
Weinstein ugyanis biztonsági cégekkel, többek között az amerikai Kroll és az izraeli Black Cube segítségével, költséget nem kímélve (bár sokszor késve fizetve) újságírókat figyeltetett meg, nyilvántartotta a nekik beszélő áldozatokat, felmérte, hogy ki milyen eséllyel mondhat el mindent a sajtónak, és így tovább. A Hollywood csúcsragadozója visszatérő eleme egy Nissan Pathfinder, ami lépten-nyomon feltűnik Farrow közelében.
A Black Cube nem viccelt, a könyv egyik legsúlyosabb eleme az – a szexuális erőszak mellett –, ahogy különböző módokon próbáltak Farrow és az egyik leghíresebb áldozat, Rose McGowan közelébe férkőzni. Az utóbbi esetében annyira sikerült a hadművelet, hogy a színésznő bizalmasának fogadta az egyik ügynököt, és az egyetlen barátnőjeként tekintett rá Farrow szerint.
Ronan Farrow eredetileg az NBC csatorna televíziós újságírójaként dolgozott, a Weinstein-anyagot is ott tervezte megjelentetni, eredetileg tévériport formájában. De amint elkészült a jelentős részével, a vezetőség befeszült, a közvetlen felettesei elkezdtek furcsán viselkedni, homályos „szakmai okokra” hivatkozni, elégtelen forrásra vagy éppen megbízhatatlan alanyokra. Azok, akik az elején támogatták, többek között az NBC Newst vezető Noah Oppenheim, a végén már arra utaltak, hogy jobb lenne ezt valahol máshol leközölni, nem annál a csatornánál, aminél egyébként Farrow alkalmazásban van. Amikor az interjúkat készítette, olyan jogi szakértőtől kért segítséget, akiről később kiderült, hogy Weinstein embere. Egyszerűen mindenhova elért a producer keze és dörgedelmes hangja, és minden eszközzel azon volt, hogy megtudja, mit tartalmaz Farrow készülő anyaga. Ha azt nem tudta meg, akkor megpróbálta minden lehetséges módon ellehetetleníteni az elkészültét: vagy ő, vagy a beosztottjai, asszisztensei, vagy olyanok, akik tartoztak neki valami szívességgel, kedélyes telefonbeszélgetésekkel kémkedni kezdtek azok után, akik részt vettek benne. Volt olyan áldozat, akit munka lehetőségével csábítottak vissza Weinstein cégének kötelékébe, aztán később kiderült, hogy csak kapcsolatba akartak vele lépni és megtudni, hogyan tervez nyilatkozni.
Az NBC egyrészt Weinstein miatt vonakodott attól, hogy megjelenjen egy ilyen anyag náluk, másrészt amiatt, mert a csatornánál is rendesen borult a bili a botrányok után. A tévé egyik legismertebb arca, Matt Lauer hasonlóan visszaélt a helyzetével, sőt, Farrow könyve szerint análisan megerőszakolta a csatorna egyik asszisztensét a Szocsiban tartott téli olimpia alatt a szállodai szobájában. Lauert úgy kell elképzelni, mint – mondjuk – egy Szellő Istvánnal összekevert Bárdos Andrást, profi szakember volt, de kedélyes modorával óriási reklámpénzeket is vonzott az NBC-hez, ami feltehetőleg arra is jó volt, hogy a zaklatásai miatti peren kívüli egyezséget finanszírozzák. Ha valaki krimiként olvassa a Hollywood csúcsragadozóját, akkor nem fog meglepődni azon, hogy mi történik Lauerrel, aki a nemi erőszak említésénél elkezd feszengeni, és az első jelenetében azt mondja az irodájából távozó Farrow-nak, hogy nem kell becsuknia az ajtót kifele menet. Ugyanis van egy gomb az asztalán, amivel be tudja zárni ő maga, messziről.
Farrow az NBC berkeiben történő kavarásokból nem hagy ki senkit, de az olvasónak az lehet az érzése, hogy totálisan el lehet veszni a nevekben. Egyértelmű lehet egy amerikainak, hogy ki a csatorna elnöke vagy ismert riportere, de én inkább szerettem volna, hogy legyen egy rövid névjegyzék a magyar kiadásban, amiből gyorsan meg lehet tudni, hogy Andy Lack vagy David Corvo. És akkor Weinstein jogi hadseregéről, a többi más megszólalóról nem is beszéltem, egyszerűen néha könnyebb előkapni a Wikipédiát olvasás közben, mint visszapörgetni, hogy például a gyakran emlegetett Richard Greenberg egész pontosan hol áll a hierarchiában.
Bár biztosan letagadná, Farrow-nál néha kibújik a szög a zsákból, és egyértelműen betámadja az NBC-s riportot ellehetetlenítő felettesét, Noah Oppenheimet. Az egy dolog, hogy Oppenheim gyáván viselkedett a Weinstein-ügy környékén, de a tévés karrierje előtt a férfi forgatókönyvíróként is dolgozott, többek között ő írta a Jackie-t, amiből Natalie Portman főszereplésével készült film. A könyvben két különböző szereplővel – köztük a saját édesanyjával, Mia Farrow-val – is kimondatja, hogy a Jackie nem különösebben jó film. Tényleg nem az, amúgy.
Viszont a könyvnek kifejezetten jót tesz, hogy Farrow belerakja saját magát. A családi történetét képtelenség lenne kihagyni: az édesapja Woody Allen legendás filmrendező, akit a testvére, Dylan Farrow azzal vádol, hogy kiskorában molesztálta. Farrow nem is apjaként hivatkozik rá a könyvben, hanem konzekvensen Allenként. Dylan többször is megjelenik a könyvben, Ronan rajta keresztül próbálja megérteni az áldozatok viselkedését, a hallgatást, és többször tanácsot is kér tőle. Farrow azt is tudja, hogy Allen személyén keresztül duplán támadható, hiszen a filmrendező filmjeit a kilencvenes években Harvey Weinstein is forgalmazta a Miramax cégén keresztül. Végül nem ezen keresztül próbálják besározni, hanem egy tényleg pedofil, elítélt nagybácsiján keresztül, akivel sose találkozott.
A besározás nem sikerül, a cikk végül a New Yorker lapjain jelenik meg. Ha valaki szeretne betekintést nyújtani abba, hogy hogyan működnek az Egyesült Államok médiaóriásai, akkor mindenképpen érdemes elolvasnia Farrow könyvét. Egészen elképesztő működés közben látni a New Yorker hírhedten precíz és időigényes tényellenőrzését, ami azt jelenti, hogy egy külön stáb a szöveg elkészülte után csak azzal foglalkozik, hogy mondatról mondatra, állításról állításra megerősítést szerez, hogy a kész anyagban kizárólag bizonyítható tények jelenjenek meg.
A kész cikk végül két nappal a New York Times hasonló témájú, Jodi Kantor és Megan Twohey által írt anyaga után jelent meg, de ez mit sem vont le az erejéből. Magyarországon a kétnapos késésből kétéves lett: Kantor és Twohey könyve Weinsteinről még 2019-ben megjelent itthon, Farrow változatára 2021-ig kellett várni. Két év néha sok idő, néha nagyon kevés, és hát nem lehet azt mondani, hogy kevés dolog történt volna az utóbbi 24 hónapban a világban. Kezdve azzal, hogy Donald Trump, akinek a könyv azért több fejezetet is szentel, a My Way dallamára elrepült az amerikai közéletből. Trump botrányait felhozni még mindig vérlázító, de szinte tárgytalan lett mostanra. Farrow azzal fejezi be a könyvét, hogy az igazi sztorikat ugyan el lehet kapni még mindig, de kinyírni már nem lehet. Lehet, hogy a sztorik fennmaradnak, de az elkövetőknek nem olyan tuti a sorsuk – a könyvben és a cikkben is emlegetett Bill Cosby idén júniusban váratlanul szabadult.
A Hollywood csúcsragadozója augusztus 23-án jelenik meg Magyarországon a Corvina könyvkiadónál.
