Novák Eszter: Ez egy ostobaság, amiben most élünk

Különleges, páros interjút készített legutóbbi műsorában Veiszer Alinda: az idén 90 éves, Kossuth- és Erkel-díjas koreográfussal, etnográfussal, Novák Ferenccel és lányával, Novák Eszter Jászai Mari-díjas rendezővel, aki tavalyi lemondásáig a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektorhelyettese volt, és aki most harmadéves diákjai miatt a modellváltás után is maradt az egyetemen (a teljes, kicsit több mint egyórás adás ezen a linken nézhető meg jelképes támogatásért cserében).

Novák Ferenc, vagy ahogyan nagyon sokszor emlegetik, Novák Tata, többször megkapta azt a jelzőt, hogy ő konzervatív, míg a lánya azt, hogy liberális. De ők maguk azonosulnak-e ezzel, ha nem, akkor miért nem, és ha igen, hogy élik meg, hogy a magukat konzervatívnak és magukat liberálisnak mondók nagyon nehezen állnak szóba egymással – ezzel a felvetéssel kezdődik az interjú, és Novák Eszter, miután elmondja, hogy bár voltak vitáik, nem gondolkodnak másképp a világról, kemény szavakkal folytatja a válaszát:

– Ez egy ostobaság, amiben most élünk. Nem lehet valakit konzervatívnak nevezni azért, mert mondjuk folklórral foglalkozott egész életében. A liberalizmust sem lehet összekeverni a szellem szabadságával,

a konzervatív értékek pedig nagyon fontosak sok szempontból számára is, egy valódi konzervatív pedig szabad szellemű és modern is lehet akár.
– És te minek vallod magad?
– Nem vallom magam semminek.
– Tehát nincs skatulya?
– Gyűlölöm az egészet, fel vagyok rajta háborodva. De régóta, ez nem egy újkeletű dolog. Kikérem magamnak, hogy rólam mások gondoljanak bármit is anélkül, hogy ismernének.
– Noha kivédhetetlen, mert gondolnak...
– Nem úgy értem, hogy a hétköznapi életben, mert úgy persze, gondolnak. Hanem ezt az ostoba sarokba szorítást, azt, hogy a magyarságtudatomat vagy a magyarságomat, nem csak az enyémet, nagyon sokunkét elvitatják, azt nagyon nehéz megemészteni.

A lánya szavait aztán megerősíti Novák Tata is, amikor miután saját magát „alapján véve konzervatív beállítottságúnak” nevezi, így folytatja:

De nem tudom elképzelni, hogy ha valaki művészettel foglalkozik, az ne legyen liberális. Milyen az ő szabadsága, ha nem adja meg a szabadságot másnak? Folklórral foglalkozom, de ezen belül is én másképpen foglalkoztam. (...) Nem tudom elképzelni, hogy ha a folklórt is választottam, ne adjak teret annak, hogy másképp is lehet alkotni.

A beszélgetésben hamar visszatérnek a szekértábor-logikára, az átjárhatatlan táborokra és az egymás mellett elbeszélésre, az apropó az SZFE-ügy. Gondolt-e a helyzetet az egyetem egyik vezetőjeként átélő Novák Eszter a modellváltás kapcsán arra, hogy lehet a két fél között közeledés vagy átjárás?

– A legeslegelején én azt gondoltam, hogy igen, le kellene ülni, és elkezdeni vitatkozni, vagy megtudni, hogy mi a terv – feleli, bár megjegyzi: akkor még nem lehetett tudni, vagy legalábbis ő nem tudta, hogy Vidnyánszky lesz kinevezve. „Azt gondoltam, az egyetem érdekében, az egész helyzet megoldása érdekében én, nem egy magamban, de testületben le tudtam volna ülni.” Aztán volt egy fordulat, amikor megjelent a Teátrumi Társulat levele, amiben „megengedhetetlen jelzők és megengedhetetlen igaztalanságok voltak, hogy szépen fogalmazzak, ott azért világos lett, hogy itt nem lesz miről beszélni”.

Novák, ha nem is rektorhelyettesként, de mégis ott maradt az egyetemen a diákjai miatt, akik most harmadévesek lesznek, „milyen neked most ott lenni?” – kérdezi Alinda. Tíz másodperces, fojtogató, súlyos csönd után jön a válasz:

– Hát nagyon rossz. De erről nem szívesen beszélek, nem azért, mert gyáva volnék beszélni, hanem mert nem akarom, hogy a hallgatóim ezt hallgassák, hogy nagyon rossz. Nekik nem is mondom, hogy rossz...
– Nyilván nem is miattuk rossz.
– Miattuk persze, hogy nem... Úgy mondanám, hogy én azt a megoldást választottam, amiről úgy gondoltam, hogy a legkevesebb kárt okozom, akár a környezetemnek, akár önmagamnak. Nem tudnék a tükörbe nézni, hogy ha otthagytam volna ezt a húsz hallgatót. (…) Arra nem számítottam, hogy ennyire rosszul fogom érezni magam.

Rossz érzéseiről beszél nem sokkal később Novák Tata is, aki nagyon szomorúnak látja azt, hogy a fiatalok félnek. Nemcsak az SZFE-vel kapcsolatban mondja ezt, sok fiatallal tartja a kapcsolatot, beszélgetnek, és általánosan azt tapasztalja, hogy félnek, „annyira félnek, hogy mi a hetvenes évektől nem féltünk ennyire (...) félnek, hogy nem kapnak lehetőséget, pozíciót, mert azt azok kapják, akik a hatalomhoz közel állnak”. Később arról is beszél, hogy döbbenten nézi, hogy torzultak el azok a kollégái, akikkel egykor jóban volt, miután úgy érezték, hogy a hatalomhoz kell tartozni, és ezt ki kell nyilvánítani.

Az interjúban szó van még

• politikai színházról,
• Novák Eszter nagyváradi munkájáról – az ottani színház művészeti vezetője most –;
• arról, hogy '89 előtt Aczél György hogyan próbálta rávenni Novák Ferencet, hogy vigye magával a családját Hollandiába;
• besúgókról és azok beszervezőiről, arról, hogy miért nem érdekli, mit jelentettek róla a Kádár-korban (hogy miért nem?, ezért: „most találjak valakit, akiről idáig azt hittem, hogy rendes ember, és most kiderül, hogy besúgó volt?, nem akarom),
• de arról is, hogy mennyire volt nehéz a rendező szakmában nőként boldogulnia Novák Eszternek (a rövid válasz: nagyon, de ezt nagyon jól keretbe helyezi az interjúban).

A beszélgetés végéhez közeledve előjön az a kérdés, hogy milyen ma magyarnak lenni, olyan, hogy „az önkritika hiánya van”, hangzik el. De ezt mondják-e, ha külföldön vagy külföldi ismerőseik felteszik ezt a kérdést, veti fel Alinda. Ha már páros az interjú, páros válasz jön erre is. Novák Esztertől az, hogy

Nem teszik fel ezt a kérdést. Mert ez a kérdés kényes kérdés. Nem is beszélünk róla.

Míg Novák Tata direktben kimondja:

– Politikailag ma nem jó magyarnak lenni. Nekem nagyon nehéz, mert nagyon sok külföldi barátom van...
– És ők kérdezik?

– Nem. Ők mondják. Mondják, és nekem nagyon nehéz, mert nem tudom magunkat megvédeni.