Jordán Adél a melegellenes uszításról: Ebbe beleállok, saját életemről fogok beszélni

Nézi az ember Veiszer Alinda legújabb műsorát, nézi, ahogy néha pattognak a kérdések és a válaszok közte és Jordán Adél színésznő között, néha pedig beletörnek a másik kérdésébe és válaszába. Csaknem háromnegyed órája beszélgetnek, szó volt már ítélkezéstől való félelemről, a korán szenilissé vált nagymamáról, aki egyszer saját magukhoz csöngetett be egy görbebottal, hogy vajon otthon vannak-e, szó volt lakóautó-építésről, nudistakempingekről és Fenyő Ivánról, a Székely Kriszta rendezésében bemutatott, Pálos Hannával közösen játszott Egyformák vagytok című darabról, és öntörvényű anyáról is, de mindez semmi ahhoz képest, ami az adás utolsó negyedórájában történik (a teljes, körülbelül egyórás adás ezen a linken nézhető meg jelképes támogatásért cserében).

Olyan párbeszéd hangzik el, amit akár egy színdarabban is olvashatnánk, színpadon is láthatnánk. Folyamatosan azt várjuk, hogy most akkor elhangozzék a Nagy Kijelentés, ami már lóg a levegőben, folyamatosan visszahallgatjuk, hogy úgy értettük-e, jól értettük-e, amit hallottunk. Hogy Jordán Adél tényleg azt mondta-e, amit, pontosabban amit mondott, az azt jelenti-e, amit nyilvánvalónak gondolunk belőle, vagy sem.

Politizáló vagy nem politizáló színházról, közéleti szerepvállalásról és aktivizmusról esik szó, amikor lassan odakanyarodik a beszélgetés, vagyis Alinda kérdése, hogy egy olyan helyzetben, ami most történik Magyarországon, „hogy emberek a saját bőrükön érzik az uszítást, ha valaki megsejti róluk, hogy melegek, inzultusoknak vannak kitéve – egy ilyen helyzeten gondolkodik-e egy társulat, gondolkodsz-e te, hogy egy ilyen helyzetben bele kell-e állni a gyűlölet ellen?”

És ekkor olyan dialógus kezdődik, amit muszáj hosszabban idézni, hogy az olvasó is értse a néző dilemmáját, ahogyan keresi a sorok között, szavak között, levegővételekben megbúvó, de ki nem mondott nyilvánvalót (vagyis annak gondoltat).

– Szerintem mindenképpen. Velem most fog történni egy olyan, hogy ebbe bele is állok. Addig nem is szeretnék róla beszélni.
– Hú, de rejtélyes. Mit csinálsz?
– Semmit, csak egy, egy... De hát ez legyen a...
– Egy darabról beszélünk, egy perfor...
– Nem, ez nem darab, csak az én saját arcom és a saját véleményem erről a dologról.
– Erről?
– Igen, konkrétan.
– Jó, meglátjuk, hogy mit fogsz mondani. Tehát akkor érzed szükségét, hogy beleállj?
– Igen. Mindenképpen. Nagyon is.
– És elmondasz bármit, ami kábé elmondható arról, hogy mit fogsz mondani? Bármi, ami...
– Nem, mert még nem tudom.
– Akkor azt, hogy miről akarsz mondani?
– Tulajdonképpen a saját életemről. És azon belül nyilván érintek majd témákat. (…)

„A gyűlöletkeltés Magyarországon egyre erősebb, de azt érzem, lehet, hogy most van itt az ideje számomra olyan szinten megnyugodni, hogy elébe menjek ezeknek a félelmeknek.

Nem szeretnék már lefelé menni egy pincébe a sötétbe, hanem a fénybe. Magyarországon az emberek egymás elleni uszítása nagyon arra viszi az embert, hogy megfélemlítsék, de most az érzem, hogy előrefelé kell menekülni, nem hátrafelé.”

Ennél több nem hangzik el, de az ember azt érzi, hogy nem is kell, különösen, hogy korábban már arról beszélt a férjével, Keresztes Tamás színésszel tavaly véget ért kapcsolatuk apropóján: „magamnak ezeket a köröket le kellett fussam, hogy elkezdhessem a saját életemet (…) ez nagyon melós, nagyon fárasztó volt, sőt, még most is az”. Ez a téma végül azzal zárul, hogy az „ezt [a megszólalást] mikorra tervezed” kérdésre azt válaszolja: „körülbelül egy, másfél héten belül megtörténik.”

Az interjúban más súlyos személyes téma is előjön. Nyomban az elején a gyerekkoráról, a fogantatása és megszületése körülményeiről beszélt, méghozzá megdöbbentően kemény szavakkal, szinte terápiát idéző hangulatban.

– Nagyon zavart egyén voltam nagyon sokáig. El is kezdtem pszichológushoz járni (...) Rengeteg bűntudat és szorongás volt bennem, a nem vagyok elég jó ember érzése. (…) Szegény szüleim, én nagyon szeretem őket. De az, hogy egy gyereket akarnak vagy nem akarnak, az már predesztinálja őt egy bizonyos létezésre. És nagyon bizonytalanok voltak mind a ketten, hogy engem akarnak-e (…)
– Szóba jött, hogy abortusz?
– Abszolút. Injekcióra ment volna másnap, amikor az apukám letérdelt... állítólag letérdelt... Nem tudom, az apámnak is van egy verziója, ő azt hitte, hogy az anyám nagyon akar, az anyám azt, hogy az apám nagyon akar (...) Akkoriban sokkal gyakoribb volt az abortusz, az volt tulajdonképpen a fogamzásgátlás, és egy ilyen élethelyzetben anyám nem tudta eldönteni, hogy legyen-e gyereke. Nagyon viharos, nagyon szerelmes életet éltek, és anyám akkor szerződött Kaposvárra, és nem volt benne biztos, hogy akarja-e, hogy legyen gyerek. Amit én felnőtt fejjel abszolút értek. De mégis csak, az én esetemben ez azt jelenti, hogy a kis embrió úgy nő az anyja hasában, hogy nem érzi magát biztonságban, mert az anyja sem érzi jól magát ebben a helyzetben.

Az interjúban azt is elmondja, hogy nem politikus alkat, „nem is olvasok híreket (…) nem is bírom, fizikailag fáj, rosszul vagyok sok olyan dologtól, amivel nem értek egyet”. A társulatát, a Katona színházat megrázó Gothár-ügyre persze reflektál, „nagyon megviselt minket, ami történt. Darabokra hullottunk. És igazából nem tudom, hogy össze tudtuk-e magunkat szedni, hogy hogyan vagyunk, fel tudtuk-e dolgozni a traumát, ami tulajdonképpen mindenkit ért a Gothár elvesztésével.” Azt mondta, ő személy szerint nagyon sajnálja, hogy Gothár Péter nincs a közelében, „nagyon sajnálom, ami történt, és ahogy erre ráugrott, ahogy ezt alig várta a politika.”