Annyi minden voltatok nekünk, de leginkább az, amik nem merünk lenni: bátorság

Megrázott, de nagy tiszteletet váltott ki maga a lépés. Aggódtam, hogy hová vezet ez az egész, és mit jelent ez az én jövőmre nézve. Ha becsukom a szemem, most is látom magam előtt a képet a karba tett kézzel álló szerkesztőségről. Bármit hoz is a jövő, ezt soha nem fogom elfelejteni.

Teljesen letaglózott. Utolsó mentsvárként gondoltam rátok, akik elértek egy széles körhöz.

Az index szamomra egy „ne felj, amig engem latsz” intezmeny volt evek ota, amit nem tavolithatnak el, azt gondoltam, h amig index van, hiteles informacio is van, es hat hogy ne lenne mar index. Ez a biztosnak hitt alap omlott ossze, amikor olvastam a foszerkeszto eltavolitasat.

Úgy éreztem, hogy elvesztek valamit, ami nagyon régen az életem fontos része volt, ami nélkül nem telt el nap és nincs helyette más, ami az űrt betölthetné. Ugyanakkor azt is éreztem, ha nem mondtatok volna föl, akkor nem azok az emberek lettetek volna, akikben addig hittem.

Annyi minden voltatok minekünk, de leginkább az, amik nem merünk lenni: bátorság.

Örültem, hogy én is, ha nagyon lazán is, de ehhez a közösséghez tartozom, mint egy olvasótok. Örültem, hogy ennyire bátrak vagytok, hogy a mismásolás helyett, hogy gyerekem van, kölcsönöm, kutyám stb., tudtok nemet mondani arra, amire mást nem lehet mondani. Büszkeséget éreztem, hogy bele mertek lépni a semmibe.

Olyasmi érzés volt, mint amikor egy kisgyereknek a karacsonyi ajandekat elveszik/nem kap semmit…

Emlekszem, hogy teljesen mellbe vagott. Duhot, haragot, dobbenetet, felhaborodast, ketsegbeesest, sajnalatot ereztem, ezek mind kavarogtak bennem.

Annyira megviseltek a hallottak/tortentek, hogy az egesz nyaralas alatt nem tudtam ettol elszakadni, allandoan probaltam megerteni, felfogni mi tortent.

Es mindenaron probaltam informaciot szerezni rolatok, hogy mi van veletek, hogy lehet ezt ep esszel kibirni, hogy lehet ezt tulelni, es mibe lehet kapaszkodni..

Olyan érzésem volt, mintha részese lehetek még ha csak nézőként is valami magasztos dolognak.

Épp a hvg friss hírfolyamára kattintottam, és a tetején ott virított a hír, amit hetek óta vártam. A levegőbe öklöztem és felkiáltottam: Yes! Jó ideje egész világosan látszott, hogy az Index kicsinálása zajlik, és nagyon drukkoltam, hogy legyen bátorságotok a kollektív kilépéshez.

Én kétszer voltam internálva, először 1949-ben, majd 1957-ben. Hihetetlen kényes vagyok a polgári szabadságjogokra. Annak sárba tiprását éreztem a főszerkesztő elbocsátásában. Ezért örülök annak, hogy van telex.

Éppen Rovinjban nyaraltam. Letaglózott a hír, csak ültünk a parton és bámultuk a tengert, arra gondoltunk, hogy ez egy történelmi pillanat. A bátorságotok miatt hatalmas tiszteletet éreztünk, rögtön tudtuk, hogy támogatni fogjuk az új oldalt.

Féltettelek titeket, hogy belebuktok, mert a hatalom túl erős, de nagyon erősen szurkoltam, és tudtam: amint alkalmam lesz tenni valamit veletek együtt, megteszem. És tökjó azóta, mert már nemcsak rátok vagyok büszke, hanem kicsit én is részt vehetek abban, ahogy Dávid jól pofán nyomja a cinikus, elbizakodott Góliátot.

„Egy újabb tégla a falban” – ezt gondoltam.

Úgy éreztem, visszacsöppenünk – sajtószabadság vonatkozásában is – a rendszerváltást megelőző évekbe. Ízlelgettem újra a szamizdatok gondolatát.

Kevesen merték volna meglépni, amit Ti.

Respect a gerincességetekért!

Már az életkoromból adódóan is nagyon jól emlékszem a sajtószabadság, és úgy általában a szabadság hiányára. '90-ben azt hittem ez már soha nem lesz veszélyben. Ennél nagyobbat nem is tévedhetettem volna. Szabad sajtó nélkül nincs demokrácia, nincs szabadság, nincs semmi.

A lakótársaimmal ültünk Londonban az ebédlőasztal körül, és ahogyan olvastam a cikket egyre összébb szorult a gyomrom és nagyon reménytelenül éreztem magam. Próbáltam nekik magyarázni, hogy miért könnyezek, de nagyon nehéz volt nyugaton szocializálódott embereknek megpróbálni elmagyarázni, hogy mi is ez az egész.

Ugyan nem ez volt az első hasonló, elsötétítő majd NER-kompatibilissé alakító vagy bedaráló eset, és a Simicskás átvételnél majd utána a kiszervezős tervnél egyre olvasó ismerősöm jósolgatta, hogy annak az újságnak hamarosan vége, még így is sokkolt a dolog, az újság akkori mérete és olvasottsága miatt meglehetősen ijesztő volt számomra. Ugyanakkor felemelő is volt az bátor kiállás és közösségi erő, amivel egy emberként mondta azt a szerkesztőség, hogy „Mi viszont így nem vagyunk hajlandók dolgozni!”

Akkor már egy ideje amolyan félpoén szinten benne volt a beszélgetésekben, hogy az Index lesz a következő, de szerintem senki nem gondolta komolyan, hogy valóban megpróbálják. Az Index egy intézmény, nem lehet csak úgy kicsinálni, akkor kitör a parasztlázadás. Talán ez volt a legfurcsább akkor, hogy nem tört.

Volt egy keserű, pesszimista jóslatom a 2018-as választások után, amely kb. 5 pontban vetítette előre Magyarország leépülését.

Az egyik pont az Index szétverése volt (az utolsó az EU-ból kilépés).

A híradóban hallottam először. Akkor már jó ideje követtelek titeket, úgyhogy olyan volt ez a hír, mintha kiharaptak volna belőlem egy darabot.

Nem gondoltam, hogy ha lesz is utód oldal, az megéli az 1 évet, és hogy ilyen sikeres tud lenni.

Elsőre nagyon rossz ötletnek tartottam. Úgy éreztem megkönnyítitek a hatalom dolgát, és hogy minimális erőfeszítéssel célt is értek. Utána hamar beláttam, ez volt a lehető legjobb – és egyben legnehezebb – döntés, amit ebben a szituációban tenni lehetett.

Először arra gondoltam, hogy túl gyorsan feladtátok és el kellett volna vinni a dolgot a falig. Magyarul megvárni, míg tényleg jön valaki aki meg akarja mondani (nyíltan vagy kevésbé nyíltan), hogy mit és hogyan kell írjatok. Esetleg azt felvenni és bemutatni mint bizonyíték a befolyásolásra. Az volt az érzésem, hogy túl könnyen megadtátok nekik, amit akartak, még ők is nagyobb ellenállásra készültek.

Utólag azt gondolom, hogy jó döntést hoztatok nagyon.

Úgy gondolom, hogy hiteles és tényszerű tájékoztatás nélkül nehéz legyőzni az emberben az ismeretlennel szemben felgyűlő félelmet. Ez a félelem remek táptalaja a gyűlöletnek amelyet a félretájékoztatás csak újabb szintekre emel.

A legfrissebb ilyen személyes történetem a vakcina és a vírus harmadik hullámával kapcsolatos kormányzati kommunikáció kapcsán merült fel. Mivel az operatív törzs, illetve személyesen miniszterelnök úr is pontatlanul, félrevezetően tájékoztatott, lényegében a sajtóból lehetett csak a körülményekhez képest hiteles információkhoz jutni. Egy jó ideje a közszolgálati média sem tölti ki a közszolgálat jellegét, így maradt az a sajtó, mely a saját felelősségére, hitvallására építve törekszik a minél hitelesebb tájékoztatásra. Ezzel betöltve azt a tekintélyes űrt, amit a közszolgálatiság megszűnése okozott.

Vagy szabad a sajtó, vagy nincs sajtó. Szóval vagy normális újságírás legyen, vagy hagyjuk az egészet a p.csába, nem?

A sajtószabadság a demokráciák alapja. Nélküle nincs demokrácia semmilyen formában.

Legutóbb egy ismerősömnek megmutattam a pedofil törvényes elemző videotokat. Előtte csak kormánymédiából tájékozódott. Teljesen ledobbent, hogy tenyleg ennyi kárt okozott a kormány? A végén osztotta a véleményemet.

Még az államszocializmus alatt meg kellett tanulnom a sorok között olvasni. De mire én újságot olvastam (80-as évek), már legalább nem nagyon uszítottak az állami sajtóban, inkább csak erősen szelektáltak és ferdítettek. A Telexen és még néhány bátor és független szerkesztőségen kívül a mai magyar sajtó inkább az 50-es éveket idézi, ami lelkileg nagyon megterhelő.

A sajtószabadság az elme tápláléka. Ha nem tudok arról ami körülöttem valóban történik, akkor olyan, mintha egy szürke, ablaktalan szobában élnék .

A járvány kapcsán észleltem, hogy mennyire félretájékoztatták az embereket, mennyire titkolták a valóságot és szerintem ez csak súlyosbította a helyzetet, felelőtlen magatartásra késztetett embereket, akik aztán a saját vagy mások egészségét is veszélyeztették. De minden normális demokráciában alapvető kellene, hogy legyen a sajtószabadság!