Maros András: Péntek 16.30

2021. július 5. – 20:48

frissítve

Maros András: Péntek 16.30
Illusztráció: FIllér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

„Nem azért jöttem haza, hogy »hellósztok, hazajöttem«, hanem hogy beköszönjek, hogy »hellósztok, hazajöttem!« Érzed a különbéget? – Feltűri az ingujját, mint aki szkanderezni készül. Megrándítja a vállát, megmozgatja az állkapcsát. – A beköszönés a különbség. Simán kint maradhattam volna, jó fizu, korrekt lépegetés, nyílegyenes karrier, hasítottunk, mint a barom, hét országért feleltem, amikor három országért feleltem, régión kívülről mutogattak rám, hogy »látjátok, úgy kell csinálni, mint az a magyar arc!«. Nem volt király csapatom, mint itt, úgy éreztem, egyedül megyek, bozótharc, nem gond, bírom, úgy is elvagyok, ha nem áll mögöttem nagy cég, voltam én már vegytiszta vállalkozó; lényeg a lényeg, véglegesítettek volna, véglegesíteni akartak, plusz ömlöttek be más ajánlatok is, de hazajöttem, mert éreztem, hogy haza kell jönnöm. Azt kérdezed, miért kellett? – János finom fejcsóválással jelzi, hogy nem tett fel efféle kérdést. – Azért jöttem haza, hogy megcsináljam itt is. Amit kint. Meg amit még előtte itt is toltam, még mielőtt kimentem, mert már akkor láttam, mi lesz az irány.

Ösztöncsávó vagyok, szokták rám mondani, egyetértek, valamilyen szinten büszke is vagyok rá, ráérzek a dolgokra, adottság, tehetség, így születtem.

Egyébként már akkor alsó hangon hoztam a hét számjegyű nyereséget, meg közben négy országért feleltem, úgy, hogy csak két országért feleltem, de az a pár év mai szemmel csak bemelegítésféle izé volt. Nézelődés, tájékozódás. Szívtam magamba a közeget, építettem a csapatot, szuper embereket találtam, azóta is kitartanak mellettem, mondjuk, egy-kettő fanyalgott, amikor jöttem, el akartak menni, de visszarántottam őket, nem bánták meg, kérdezz rá, hogy megbánták-e, kérdezd meg tőlük, van, akit kivittem, kint is ragadt, nem haragszom, vissza fog jönni, nekem fog dolgozni, akármibe fogadok. Onnan lehet megismerni az embereimet, hogy szívvel tolják, mint én, meg hogy szakmailag az ország legjobbjai, Európa élvonala. Engem csak a legjobbak érdekelnek. Én akkor vagyok a komfortzónámban, ha üveghangon megyünk. Ha valakinek ez nem tetszik, megértem, és sajnálom, de akkor van az, hogy szerva itt, csere ott, ha érted, mire gondolok.”

Az iménti rövid fejcsóválást leszámítva János aprócska amplitúdókkal bólogat, immár negyven perce. Néha leválik a frissen kinevezett főnök beszédéről,

és azon töpreng, vajon egymáshoz képest milyen arányban szívják a szűk, szellőzetlen, maximum négyfősre tervezett tárgyalóterem poshadt levegőjét. Nem áll jól a szénája, már ami az arányt illeti, az az érzése, hogy nagyrészt a frissen kinevezett főnök kilélegzett levegőjét szívja. János ültében hátrabillenti a székét. Iskolás korában hatalmasakat esett így, mégse hagyott fel a szokással; arra gondol, ha most hanyatt zuhanna, megakasztaná-e a frissen kinevezett főnök beszédét. Valószínűleg nem. Talán belelassítana a következő mondatába, de szünetet nem tartana. János másféléken is elmélkedik, megteheti, nem áll fenn a veszély, hogy meg lesz szólítva, a szöveg kilengések nélkül ömlik felé, beterítve a szobát; a visszatérő kulcsszavak ide-oda pattognak, egyik falról a másikra. János figyelme arra a mondatra tér vissza, hogy:

„Mindegy, mit adsz alám, fociklubot, bankot, reklámcéget vagy biztosítót, nagyot megyek vele.

És aki ezt a víziót nem látja maga előtt, azt, hogy nagyot menni, bármi áron, nyereséggel, bármi áron, akkor az megint egy szerva itt, csere ott szitu, ha érted, mire gondolok. Óriási a nyomás, engem is nyomnak, nehogy azt hidd, hogy én nem azért nyomok, mert engem nem nyomnak, engem is nyomnak, de a vezérvezért is nyomják, nyilván te is látod rajta, meg hallod, milyen beszédeket nyom, ilyen a popszakma, ezzel nincs baj, tolni kell. Na, mindegy, bocs, Gábor, félbeszakítottalak. Valamit akartál mondani vagy kérdezni. Mi volt az?”

„János.”

„Tessék?”

„János vagyok.”

„Miért? Mit mondtam?”

„Gábor.”

„János, abszolút. Tudom, ki vagy, ne viccelj már. János a harmadikról.”

„Földszintről. Négy éve a földszinten dolgozom. A harmadikon még sosem jártam.”

„Szóval? Mi volt a kérdés?”

„Ki vagyok rúgva?”

„Igen, de abszolút nem ez a lényeg. Ha tényleg csak ezt az infót viszed el magaddal, akkor valamit nagyon nem értettél meg.

Olyan ügyfélközpontú csúcstechnológián alapuló megoldásrendszerek menedzselését toljuk kiszolgálóhálózatok karbantartását egyesítő adatfigyelő bázisokkal, hogy néha azt érzem, Japánban vagyok. De most már ez az alap. Kicsit jótékonykodunk mellé, kiállunk ügyekért nyilvánosan, és ennyiből, Gábor, itt már…”

„János.”

„Basszus. Nem tudom, miért megint Gábort mondtam. Annyira figyeltem pedig, már elsőre is, hogy nehogy elkúrjam a neved. Csomót jánosoztam üresben, mielőtt jöttél, mégis elkúrtam, ne haragudj. János. János. János. János. János. János. Most már megjegyzem, esküszöm, egy életre. Bár most már nem kell, mindegy, akkor is. Tudod, hány új nevet kell megtanulnom a sok hülye becenévvel? Legalább neked nincs beceneved, az is valami.”

„Jancsó.”

„Az te vagy? Azt hittem, az valakinek a vezetékneve. Akkor… Jancsó, szerintem én most el is engedlek. Jó? Felfordítom a lapokat, ne játsszunk már itt egymással zsákbamacskát, nézd át, aztán írd alá, és add le. Most jöhetsz azzal… látom, hogy azzal készülsz jönni… a szemeden látom, szóval hogy azt mondtam, hogy nem fogok itt nem is tudom én, mit csinálni, átrendezéseket, embercseréket, látom a szemedet, hogy egy ígéretemmel akarsz szembesíteni, de azért engedtessék már meg nekem, hogy revidiáljam…”

„…revideáljam.”

„Mi?”

„Revideál.”

„Miért? Mit mondtam?”

„Miért rúgsz ki?”

„Ezt most komolyan kérdezed? Ezek után, amit itt elmondtam? Jézusom, kezdjem elölről?”

„Úú, azt inkább ne.”

„Nem is tudnám, mert mindjárt kezdődik egy értekezletem Moszkvával, Frankfurttal meg Abu-Dzabival. A vezérvezér majd fölhív elbúcsúzni, megköszönni a munkádat satöbbi. Vagy nem hív föl. Nem tudom, nem szokása, de hátha. Oké? Na, szerintem mindent megdumáltunk. Toljuk akkor! Jó? Gyere, menjünk!”

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!