Maros András: Kanadai minta

2021. február 13. – 09:44

Maros András: Kanadai minta
Illusztráció: Fillér Máté / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

„A kanadaiak lebuktak, mi nem fogunk”, mondja Taraczki Imréné. A férje, Imre kitátja a száját... évtizedek óta így jelez, ha folytatást vár, mintha a szájába kérné a további mondandót. Most azt szeretné megtudni, mivel támasztja alá az asszony a merész kijelentését: mire alapozza, hogy ők, a kanadaiakkal ellentétben nem fognak lebukni.

Taraczkiné ismeri a nyitott száj jelentését, megtoldja hát még egy mondattal az előzőt:

„A magyar ügyesebb, találékonyabb, vagányabb nép, mint a kanadai”. Ez így már valami, gondolja Taraczki Imre, ezzel az állítással együtt tud élni.

De a szája még nem csukódik össze, kér még mondatot. Kap. „Óvatosak leszünk, Imrus, körültekintőek, nincs mitől tartanunk.” A zárszót megnyugtató puhasággal ereszti ki.

Taraczkiné a hírek között bukkant rá a kanadai történetre, nagyjából két hete. Megtetszett neki, és megjött a kedve, hogy kipróbálja a férjével a cikkben szereplő házaspár akcióját. A néhány bekezdésnyi hírt Taraczki színpadias hahotázással fogadta. „Őrültek, őrültség!” Ezek után igencsak meglepődött, hogy a felesége újra szóba hozza a tervet, de még ennél is jobban megdöbbentette saját reakciója: az, hogy két hét elteltével immár ő is komolyan veszi az ötletet. Ennek az lehet az oka, hogy a történet szereplőinek céljával – testmozgás – már első hallásra azonosulni tudott. A gyerekek is folyton hajtogatják, hogy mozogni kell, az unokák is ezt szajkózzák, az orvos is mindig ezzel jön... minden lehetséges forrásból ömlik rá az információ, hogy a mozgás nemcsak a testnek tesz jót, de az elme épségének megőrzése miatt is fontos. Kanyó Jancsi e-mailben küldött egy háromperces videoösszefoglalót egy Elisha Nochomovitz nevű francia férfiről, aki hét méter hosszú erkélyén lefutotta a maratoni távot. Hat óra ötven percen keresztül szaladgált oda-vissza. A video linkje alá Kanyó Jancsi odabiggyesztett egy személyes üzenetet, amely szerint szerint a test, a lélek és az elme karbantartása otthon, karanténban is megoldható. Taraczki azt írta vissza, hogy ha lenne erkélyük, ő is lefutná a maratont.

Taraczki Imre tudja magáról, hogy hajlamos a tespedésre, és azzal is tisztában van, hogy változtatnia kéne, de pechjére nemcsak lusta, makacs is,

és bizony, ha ez a két tulajdonság egy emberben találkozik, ritkán haladnak a dolgok a megálmodott cél felé. Taraczki esetében a sértődékenység is belepiszkít a jellemvonások kombinációjába, ezért különös óvatossággal kell hozzá közelíteni... amennyiben motiválni akarja őt az ember. Aki ráijeszt – „Ebből baj lesz, Imrém!” –, az az ellenkező hatást éri el: nemcsak a lakásból, de annak hátsó, sötét szobájából se teszi ki többé a lábát.

A karantén alatt alkati szorongása hétről hétre mélyült, végül konstans félelemmé állt össze. Meggyőződése, hogy minden ember vírushordozó. Sokan közülük csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy megfertőzzék őt – mondjuk egy maszk mellett kieresztett köhögéssel, egy félretüsszentéssel, egy hirtelen érintéssel vagy más okos, alternatív módon. Meglepő, de Taraczki az idősek úgynevezett „védett vásárlási idősávjától” rettegett a leginkább. Egy belső hang azt ismételgette a fejében, hogy ez a legveszélyesebb zóna. Noha nem szerette, hogy a kéretlen hang beleszól az életébe, képtelen volt figyelmen kívül hagyni az üzenetet. Ezért, ha rászánta magát, hogy lemenjen a kisboltba, sosem a reggeli órákat választotta. Mire a sávot eltörölték, a bevásárlási feladatot már végleg letolta magáról, mint minden egyéb házon kívüli feladatot. És a séták is elmaradtak. Vagy az emberek mennek az utcára, vagy ő.

„Ketrecbe zárod magad, Imrus, így nem lehet élni”, mondogatta sokáig Taraczkiné, aztán leállt vele. A kanadai minta bátorította fel, hogy újra noszogatni kezdje.

A Szilágyi Erzsébet fasor elején laknak, egy ötemeletes ház első szintjén, egy köpésre a Széll Kálmán tértől. A közeli két park egyikét sem lehet nappal úgy megközelíteni, hogy az ember ne találkozzon járókelővel. Pedig az egyik park a házukkal szemközt, az utca túloldalán van.

„Készülj – mondja Taraczkiné. – Mindjárt indulunk. Még leszaladok a Sebestyénékhez, addig öltözz.”

Taraczki lenéz az ablakból. Aztán a faliórára pillant. Fél tizenegy. A napközben forgalmas, zajos utca most sötét, üres, kihalt. Egy-két autó száguld csak el az ablakuk alatt, mintha a sietség mentesítené őket a kijárási tilalom megsértéséért járó büntetés alól. Lát egy kutyát sétáltató nőt. Azt lehet. Kutyát szabad sétáltatni nyolc óra után. Igen. Ez az a bizonyos kiskapu.

Taraczki leül az előszobai székre. Belebújik bélelt cipőjébe. Felhúzza a nadrágja szárát, végignéz göcsörtös lábán. Mozognia kell, nincs mese. Igaza van a gyerekeknek, az unokáknak, az orvosnak, a feleségének, Kanyó Jancsinak, Elisha Nochomovitznak. Belenéz a fogas melletti tükörbe: vékony verejtékréteg csillog a homlokán. A karantén alatt erősebben izzad. Erre is gyógyír lehet a mozgás.

Megérkezik Taraczkiné, kezében póráz. Sebestyénéktől kapta kölcsön.

Lábujjhegyen, hangtalanul ereszkednek lefelé a lépcsősoron. Két épületszárny osztozik a lépcsőházon, nappal mindig belebotlik az ember valakibe.

Nem sétálnak el a gyalogátkelőhelyig, miért sétálnának, sehol egy autó. A házuk előtt szelik át a kétszer két sávos utat. Tömör csönd ül a környéken. A parkba vezető lépcső tetején megállnak, összenéznek. Taraczki a szemébe húzza kötött sapkáját, belelehel a hideg levegőbe. Fagypont körüli a hőmérséklet. Taraczkiné kioldja a csomókat a hosszú kölcsönpórázon – a csomók valószínűleg a póráz megrövidítését szolgálják; úgy látszik, Sebestyénék szeretik, ha spánieljük a lábuk mellett tipeg. Taraczkiné a férjére köti a pórázt, meghúzza.

A férfi kétségbeesett arcot vág. „Ne félj, mi nem fogunk lebukni, mint a kanadaiak”, mondja a nő, nem sejtve, hogy férje nem az illegális akció sikertelenségétől tart, sokkal inkább az zavarja, hogy ő lesz befogva.

Ő lesz a kutya. Kétségtelen, nem egyeztették, ki kit fog pórázon vezetni, mert igazából nem fontos, a séta a lényeg, a zavartalan mozgás, ám az a természetesség, ahogy a felesége rákötötte a pórázt... az, hogy fel sem merült benne, hogy elsőként ő legyen a kutya... ez bosszantja. Tény, hogy a kanadaiakról szóló írásban is a nő vezette a férfit (a cikk címe: A pórázon sétáltatott férj Kanadában sem számít kutyának), de akkor is... megbeszélhették volna.

Elindulnak. A futópálya mentén kihelyezett utcai lámpák tompa fényt terítenek szét a park teljes területén. Elöl megy Taraczki, a kutya. Mögötte a felesége, a gazdi.

„Na, Imrus? Milyen a levegő?”

„Harapnivaló.”

„Szívd mélyre. És menjünk gyorsabban! Dolgozzon a szív.”

„Dolgozik.”

„Milyen, hogy sehol senki?”

„Tetszik.”

Taraczkiné meglát egy igazi kutyát igazi gazdival. Tőlük mintegy harminc méterre vannak, feléjük tartanak. Taraczkiné megáll, és egy bokor mélyére hajtja a férjét; megparancsolja, hogy ne jöjjön elő, míg nem szól. Taraczki követi az utasítást, de kiderül, mégsem jó ott, kilátszik a kutyaember, inkább guggoljon le... úgy se jó, úgy is látszik... guggolva surranjon a gesztenyefa mögé; Taraczki darabos törpejárással a fa takarásába húzódik, zihál. A felesége elégedett: így, hogy a férje guggol, a póráz egy középtermetű kutya nyakmagasságából bukkan elő a fa mögül.

A kutyasétáltató fiatal lány elhalad Taraczkiné mögött. Egy keverékkutyát vezet pórázon. Nem mutat érdeklődést

sem az idegen gazdi, sem a bujkáló kutyája iránt. „Nem kell félni, Rexi!”, mondja a biztonság kedvéért Taraczkiné a gesztenyefának. A lányt nem izgatja Rexi, nem néz vissza.

Jó háromnegyed órát mászkálnak Taraczkiék. Nem buknak le. Másnap Taraczki Imre sétáltatja a feleségét, még a Sebestyénék pórázán. Most sem buknak le. Se rendőrök, se közterület-felügyeleti csapat. Harmadnap Taraczkiné saját pórázt vásárol a közeli bevásárlóközpontban, Flexi Comfort a típus neve. A Flexi Comfortot kimondottan nagytestű kutyáknak ajánlják. Kényelmes, szabályozható hosszúságú. Sokkal nagyobb szabadságot ad.