Benedek Miklós: Hogy a Tibornak meg kellett halni, az igazságtalanság

Benedek Miklós Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező volt Veiszer Alinda legújabb műsorának vendége. A csaknem egyórás beszélgetésben szó volt a szakmai pályafutása fontosabb állomásairól, nemcsak a színházi karrierjéről, hanem a színművészeti főiskoláról, oktatói pályáról, a színészszakma felhígulásáról is. Beszélt a családjáról, a színész édesapjáról, az anyjához fűződő feszült viszonyáról, de a tavaly elhunyt fiáról, Benedek Tiborról is.

A beszélgetés néhány fontos vagy felkavaró részletét kiemeltük cikkünkben, aki a csaknem egyórás interjút végignézné, az megteheti ezt Veiszer Alinda támogatójaként itt, az Alinda Patreon-oldalán egy jelképes összegért.

Az anyjáról

– Én nem voltam jóban az anyámmal. Másként gondolkodtunk, másként nőttem fel.

- Végigharcolta a saját anyukájával a fiatalkorát?

– Mint gyerek, igen. Nem politikailag, hanem mint gyerek. Hogy én soha nem mehettem sehová, mert az én apám kispolgári, én ne menjek oda, ha odamegyek, el fog rontani. Nagyon ritkán engedett el. A pályáról nem tiltott engem, csak az egész légkörét nem szerette.

Az apjáról, Benedek Tiborról

- Milyen volt az apja körüli légkör?

– Harmonikus volt. Harmonikus, igen. Azt hittem, hogy harmonikus, de – hát gyerek voltam. Aztán sok minden kiderült, hogy ez se volt úgy, hogy minden másképpen van.

- Csalódott benne?

– Volt, amiben csalódtam. Főleg abban, hogy képes volt, és öngyilkos lett. Azt nem értettem akkor, és nagyon mérges voltam.

- Azóta se érti?

– De, értem. Tulajdonképpen értem.

- Mit értett meg belőle?

– Ötvenkét éves volt, a sikere teljében. Nem értettem, hogy ezt miért csinálta. Aztán rájöttem, hogy ez félig szakmai. Magánéleti, az is volt benne, de arról nem akarok beszélni. A szakmai, az a hiúság. Hogy ő szeretett volna túllépni ezen az akkor is pejoratív módon használt kabarészínészeten. Lucifert akart játszani, meg ilyen gonosz karakterszerepeket, és nagyon kevés adatott meg neki. Ehelyett egy nap alatt háromszor eljátszani ugyanazt a Vidám Színpadon – én ezt értem, milyen nagy teher volt.

A fiáról, Benedek Tiborról

– Sokkal többet értem el, mint az apám, de annyit nem értem el, mint a fiam, Tibor.

- Tud beszélni Tiborról, vagy nem?

– Nem.

- Nyáron azt mondta, nem tud, nem akar próbálni. Most mégis próbálni fog. Ez mintha egy előrelépést jelentene a feldolgozási folyamatban.

– Igen, valószínű, hogy az idő is segít. Az érzés semmiben nem változott, hogy mindennap eszembe jut és gondolok rá, az nem változott.

- Arra a fiúra gondol, akivel 48 évet eltöltött ezen a földön együtt, vagy arra, hogy miért kellett ennek megtörténnie?

– Minden. Nem csak ezek. Minden. A mosolya, az okossága, a tudása, az unokáim. És hát az önzés. Az elmúlás.

- Önzés? Milyen értelemben?

– Hát hogy egyszer vége van. Mindannyiunknak. És nem azokkal, akikkel kéne. Hogy egy Börcsöknek miért kell meghalni? Nem tudom, igazságtalanság. Vagy hogy a Tibornak meg kellett halni, az igazságtalanság. Ebben nem léptem tovább.

- Ön milyen apa volt?

– Rossz apa voltam, nagyon rossz. Önző, rossz apa voltam, és nagyon csélcsap. Jó, hát szerettem, de közel nem voltam olyan apa, mint a Tibor. Ő csúcsapa volt. Ő mindig jelen volt. Még azt is mondhatnám, hogy ő sokkal jobban egyeztette össze a szakmát a magánélettel. Én sose tudtam, mindig úgy éreztem, hogy többet adok a szakmának, mint a családnak, a feleségemnek vagy a gyerekeknek.

A színészképzésről

– Amikor én a főiskolára jártam, az volt az egyetlen színészképző. Aztán láttam, hogy kezd szaporodni a színészeket tanító iskolák száma, akik bárkit felvettek, akik meg tudták fizetni a tandíjat.

- Akkor fejbe kólintotta, hogy a színészet rangja lefelé fog zuhanni?

– Igen. Csak akkor még volt rendes állami tévé, ahol tévéjátékokat csináltunk rengeteget, meg elég sok film készült, és akkor még nem voltam megijedve, hogy ott kik fognak játszani.

- Az SZFE-n tanított sokáig, több mint tizenöt évig. Miért lett vége 2007-ben?

– Az akkori rektor közölte velem, hogy amit én tudok, az most nem kell. Gondolt a két világháború közötti irodalomra, a kabaréra, a sanzonokra, gondolom. Hogy az nem kell, nincs annak piaca.

- Megsértődött?

– Nem. Meg voltam bántva. Ez nagy különbség. Addig soha nem szólt senki, hogy nem jó, amit csinálok. De aztán jöttek az újak, jöttek más tanárok, olyanok, akikről nem gondoltam, hogy ott fognak tanítani.