„Magyarországon van olyan újságíró, aki arra építi fel a karrierjét, hogy milyen veszélyes dolgokat csinál. Én fontosnak tartom elmondani, hogy amit én csinálok, az szerintem nem veszélyes” – ezt Dezső András mondja nekem a Lupa-szigeti házának teraszán, gumicsizmában, körülöttünk a Bende nevű basset houndja sertepertél.
A Lupáról beszélgetünk egy csomót előtte, sétálunk a platánsoron, és nem kell tizenöt percnek eltelnie, hogy a bűnözés legyen a téma: hirtelen már arról van szó, hogy élt itt egy gengszter, aki felgyújtott egy autót, meg hogy többször megfordult itt Ragyás Tóni, az óbudai bűnöző, akit 2003-ben a kocsijában kivégeztek.
Ez az élet tényleg nem tűnik veszélyesnek, de azok a sorsok, amikkel Dezső foglalkozik, azok. 2019-ben jelent meg a Maffiózók mackónadrágban című könyve, ami évtizedről évtizedre vette át a magyar szervezett bűnözés történetét (Ragyás Tóni is szerepel benne), és ami tavalyi év egyik legnagyobb könyves sikere volt a több tízezer eladott példányával. A folytatás nem váratott sokat magára, idén október 20-án megjelent a Magyar kóla, ami ugyanolyan eljárással, rengeteg kutatómunkával, interjúkkal, levéltári melóval készült, mint a korábbi, de sokkal áramvonalasabb lett, a bűnözés egésze helyett ugyanis csak a kokainról szól, a terjesztésről, a köré épülő infrastuktúrákról, a nagypályás drogbárókról, a kisstílű futárokról, azokról, akik rács mögé kerültek, és azokról, akik még mindig benne vannak nyakig. Ezekről beszélgettünk.
Emlékszel, hogy mi volt az első találkozásod a szervezett bűnözéssel?
Egyszer Móron egy kocsmát vezettem. Külföldön tanultam, de hazajöttem, mert apám meghalt. A család megörökölt egy kocsmát, azt vezettem. Volt egy kis elszámolási probléma a helyen. Felhívtam egy barátomat, akiről tudtam, hogy Fehérváron benne van az éjszakai életben, tanácsot akartam kérni, hogy ilyenkor mit lehet csinálni. Azt mondta, hogy menjek be nyolcra egy kaszinóba. Bementem, és hát egy csapat elég kemény figura jelent meg, egy csapat problémamegoldó, fegyverekkel.
Hány éves voltál?
23 körül. Később rájöttem, hogy ez az a társaság volt, amiből a kecskeméti maffiaper lett, amiben Rádi Antónia, a HVG újságírója államtitoksértés miatt vádlott volt évekig. Ez egy Fejér megyei szervezett bűnözői kör volt. A barátom abszolút civil volt, de vendéglátó egységei voltak, ezért ők is érintve lettek.
Az elszámolási probléma megoldódott?
Az megoldódott. De törvényesen.
Milyen érzés volt ekkor találkozni ezzel a világgal?
Mindig is vonzódtam a zárt világokhoz. Ez bármilyen szubkultúrára igaz. Amikor a szélsőjobbal foglalkoztam, akkor ez érdekelt. Az alvilág is valahol egy szubkultúra. Gimnazista voltam a református gimiben, amikor rongyosra olvastam Zombori Attila Mesél az alvilág című riportkönyvét, betörőkkel készített mélyinterjúkat. Engem az alvilág mindig is érdekelt, pedig én a totális ellentéte vagyok. Nem vagyok erőszakos figura, viszolygok is az erőszaktól. De valahogy mindig megtaláltam a hangot az ilyen típusú emberekkel. Anyám is, ő ügyvédként dolgozott. Volt ilyen, hogy egy azóta már meghalt, elég tekintélyes alvilági figurával összehozott egy ismerősöm. Vidéken élt a fickó, meghatározó figura volt, elég kevés emberrel beszélt. Aki összehozott vele, keresett utána, hogy a fickó elmesélte neki: először nem értette,
„ki ez a szemüveges köcsög”,
de olyan jót beszélgetett velem a hetvenes-nyolcvanas évekről, annyi sok sztori jött elő, hogy szeretne újra találkozni. Úgy beszéltem vele a korszakról, hogy én mindenféle irodalomból szedtem össze az információkat. De úgy érezte, mintha én is abban a közegben mozogtam volna annak idején.
Mindig is érdekelt a történelemnek az a része, amiről nem lehet olvasni a törikönyvekben, és legendákat szülnek. Aztán persze rájössz, hogy ezek ugyanolyan emberek, ezért volt hiteles sorozat a Maffiózók. Ők ugyanolyan emberek, problémáik és pattanásaik vannak, a gyerek rosszul teljesít az iskolában, ki vigye le a szemetet, mittudomén. Érdekes volt őket megismerni a valójukban, és nem fekete-fehérben. Sokszor olvastam róluk rendőri jelentésekben, ahol mindig vérszomjas, veszélyes bűnözőknek voltak beállítva. Amikor idősebb bűnözőkkel beszélgettem, ők meg már úgy mesélnek róluk, hogy hát a Béla az olyan kedves volt, igaz, ha szívott vagy ivott, akkor elszállt az agya.
Rájöttél, hogy a háttértudás mellett miért tudod megtalálni a közös hangot ezekkel az emberekkel?
Nem tudom, én irritálónak tartom néha magam. Talán azt tudom mondani, hogy engem ez a téma tényleg nagyon érdekel, és ez érződik is. Mondok egy példát arra, hogyan kommunikálok. Egy gyilkossági kísérlet miatt börtönben ülő, az éjszakai életben rettegett figurával készítettem interjút a kétezres években, én voltam az első újságíró, akinek adott. Az egyik kollégám cikket írt róla a HVG-ben, hogy megverték ezt az embert. Nem én írtam a cikket, de engem hívott fel. Találkoztunk, adott egy interjút egy fitneszterem hátsó részében. Ketten voltunk. Az interjú közben felém hajolt, és nyomatékosította, hogy mit nem szeret a sajtóban. Közben látszott rajta, hogy átalakul. Emlékszem, ment a diktafon, és hallatszott rajta a nyelésem.
Csend volt, majd elmondtam neki, hogy figyelj, én most eléggé beszartam.
Rám nézett, és azt kérdezte: „tényleg?” Onnantól kezdve tök jó lett a viszony. Gondolkodtam, hogy mi a túrótól. Egyrészt őszinte voltam, hát mit játsszam az agyam, ijesztő volt. Másrészt meg a tiszteletet is megadtam neki. Nem gondolom, hogy bántott volna, de létezik azért pszichés ráhatás is.
Én mindig érzékeltetem, hogy nem vagyok közéjük való. Ezt nem is nagyon kell érzékeltetni, mert látszik rajtam. Egyáltalán nem vagyok macsó típus, lehet, hogy veszélytelennek látnak. De ezek az emberek a bűnözés felsőbb szintjein vannak, egy betörővel vagy dílerrel nem biztos, hogy megtalálnám így a hangot.
A Magyar kólában szerepel több olyan interjúalany is, aki elmondja, hogy azért vállalta az interjút, mert olvasta a Maffiózók mackónadrágbant. Milyen érzés ez?
Rohadt jó. Voltak olyan interjúalanyok, akikkel én nem is tudtam volna találkozni, egy fixert kellett volna fizetni, hogy a kérdések rajta keresztül eljussanak hozzá. Aztán visszajelzett, hogy mehet az interjú, és szeretné, ha én ott lennék személyesen, mert olvasta a könyvet. Keményebb arcok és ügyvédek is ezért nyíltak meg, mindenképp egy jó antrét jelentett. De tudok olyanról, hogy valaki a könyvet olvasva tudta meg hosszú évtizedek után, hogy ki volt a spicli.
Azzal hogyan birkózol meg, hogy nagyon sok olyan információt tudsz meg, amivel aztán óvatosan kell bánnod?
Ezekre oda kell figyelni. Nyilván sokkal többet tud az ember, mint amennyit leír. De a kokainos könyvnél arra is figyeltem, hogy ha nagyon necces téma jött szóba, amiről tudtam, hogy jogi okok miatt amúgy sem írhatnám meg vagy bajt hoznék az informátorra, akkor inkább kikapcsoltam a diktafont.
Így majdnem egy évvel a megjelenése után el tudod mondani, hogy mi volt a célod a Maffiózók mackónadrágbannal?
Erről a témáról szerettem volna olvasni, de összességében nem volt róla semmi. Azért csináltam, hogy meglegyen. Nem tudtam elolvasni, ezért megírtam. Bőven vannak olyan újságírók, akik nálam sokkal jobban ismerik a témát, a kilencvenes években nagyon sokan beásták magukat ebbe, de nem értettem, hogy ők miért nem írják meg. Rájöttem, hogy azért, mert annyira benne vannak, hogy nem is látják ezt nagyobb sztoriként, és ezért kell valaki más, hogy megcsinálja. A hetvenes-nyolcvanas években is csak részleteket írtak meg. Például ott van U. Gábor, gúnynevén Hurka, aki érdekelt volt a Presztízs-ügyben, szerepelt a Maffiózók mackónadrágbanban is. Amikor beszélgettem a rendőrökkel arról, hogy kiből mi lett, U. Gáborról azt mondták mindig, hogy hát ő lett az első „kokainbáró” Magyarországon. Engem meg ez elkezdett mélységében érdekelni, és ebből lett az első könyv.
És a Magyar kóla miből lett?
Még meg sem jelent az előző könyv, akkor volt a Majka–Curtis-sztori, és szóba került, hogy Curtis kokainozik. Oké, hogy van egy fogyasztó, de engem az érdekelt, hogy kik a nagypályások. Akkor beszéltem a forrásaimmal, akik ismerték a területet, és ebből született meg az Indexen a Ha csúszóra kapod az árut, és lebuksz, szarban vagy című cikk. Abban már felvillant egy-két komolyabb szereplő, és arra gondoltam, hogy meg kellene ezt bővebben írni. Itt is voltak azért fehér foltok, sőt, szinte csak fehér foltok voltak, mert nem ismert történetek ezek. A jelentős része nem is került be a sajtóba.
Az elején még érdekelt, hogy azzal foglalkozzak, hogy kik kokainoznak. De bűnüldözési szempontból nincs jelentősége, hiszen ők csak fogyasztók, nem kereskedők, ez már nem is érdekelt.
A magyar hírességek ráadásul általában tagadják a drogfogyasztást, nagyon kevesen vállalják névvel.
Az sokkal érdekesebb, ha kiderül egy híres emberről, hogy kereskedő is, de az egy teljesen más történt. Engem maga az alvilági történet érdekelt, hogy milyen a magyar Escobar. Nyilván már tiszta ellentmondás az egész.
Miért pont a kokain? Miért nem a fű, az eki, a speed vagy az LSD?
A kokain az elit drogja, drágább dolog, nehezebben beszerezhető, eleve nagy kezdőtőke kell hozzá, hogy valaki elinduljon azon az úton. A fogyasztók prémiumfogyasztók. Az nem érdekel, hogy egy baráti társaság elkezd füvet termeszteni és lebukik. A Police.hu híreiben jellemzően dizájnerdrogosokat kapnak el, az az alja. A kokainé egy olyan világ, amiről keveset tudunk, ha valahol elkapnak egy 20-30 kilós kokainszállítmányt, az nagy hír.
Ez kicsit olyan, mint az alvilág alja és a szervezett bűnözés krémje közötti különbség. Nekem a felsőbb kör, az értelmes emberekből felépülő szervezett bűnözés sokkal érdekesebb. Kereskedői szinten is elit dolog a kokain. Egy drogkereskedő mondta nekem, hogy bennük egy olyan kép él, hogy ha valaki csak kokainnal kereskedik, az nehezebben bukik le. Akik lebuknak, azok általában azért, mert túl szélesre nyitották a vevőkört, boldog-boldogtalannak ad, bűnözőknek is, és ha mondjuk áfacsaló bűnözők bebuknak, akkor onnan könnyebben visszatalálnak a kokainellátóhoz is.
Engem teljesen megdöbbentettek a könyv első fejezetei, amik az 1920-as évek Budapestjéről szólnak. Nekem nem az a képem arról a korszakról, hogy az emberek BDSM-barlangokba jártak a Nagymező utcába napokig kokainozni. Ez téged is meglepett?
Az a durva, hogy beszélünk a bulinegyedről, hogy micsoda fertő, de a bulinegyed semmi ahhoz az éjszakai élethez képest, ami akkor volt. Megnéztem, hogy a korszakban mennyi kávéház, mulató, szórakozóhely volt, és lapozgatni lehetett a névsort.
Én nem így képzeltem el a Horthy-rendszert.
A hatodik és hetedik kerület akkor kokainban úszott. Megnéztem, hogy ma mi van ott, ahol egykor egy híres kokainbarlang volt. Ma egy lakatlan épület, a pincében sörözővel. Ott tartották régen a szado-mazo cuccokat.
A könyvből teljesen hiányzik a szocializmus, se feljegyzések, se történelmi anyagok. Miért?
A levéltárban kaptam anyagokat, egy valamit kaptam csak cenzúrázva és kisatírozva, az egészségügyi és szexuális dolgokra vonatkozó adatokat a dossziéban. A kontextusból azért kiderült. A hetvenes években már volt kokain, ezt idősebb bűnözők is mesélték, de egészen biztosan nem volt nagykereskedői lánc. Ha valaki hozzájutott, az azért, mert valaki éppen hozott Los Angelesből valaki. Elszívták, de több nem volt. A Los Angeles-i magyar kolóniának sok tagja szívott, népszerű volt a disszidensek körében. De a szocializmusban teljes zár volt. Volt máktea, a művészvilág krémjének volt LSD-je. Jugoszláv csempészek hoztak esetleg kokaint, de csak kis mennyiségben.
Van a Magyar kólában egy interjú egy olyan dílerrel, aki magát végponti elosztónak nevezi, és nagyon megszűri a klienseit.
Igen, rajta nagyon látszik, hogy prémium a termék és prémium a gondolkodás is. És már nem diszkós hülyegyerekeknek ad el, hanem az óvatosabb felső középosztálynak. Beszéltem egy rendőrrel arról, amit a díler mondott nekem, és hogy le lehet-e így bukni, és azt mondta,
hogy hát így nagyon nehéz.
Azok könnyebben buknak le, akik kötődnek a bűnözőkhöz. Nekem abban az interjúban az a legérdekesebb, amikor azt mondja, hogy gyakorlatilag a kereskedők, a geekek és a civilek átvették az alvilág szerepét. Nincsen múltjuk, nincsenek semmilyen bűnügyi adatbázisban.
Érdekes olvasni, hogy a kereskedőkkel szinte mindig ugyanaz történik: megszedik magukat, külsőségekre költenek, majd emiatt kitűnnek és lebuknak. Miért vágnak bele mégis az emberek?
Egy közvetítőtől kérdeztem, hogy hogyan lehet ezt jól csinálni, de ezt rendőr is mesélte. Ha egy nagykereskedő csak 1-2 megbízható emberrel dolgozik, rövid ideig csinálja, mondjuk egy-másfél évig, titkosított csatornákon kommunikál, és ami még nagyon fontos, nem nyúl a droghoz, és nem is kapcsolódik hozzá, akkor ezt viszonylag biztonságosan lehet csinálni. Rövid ideig. Ahhoz kell önuralom, hogy az ember abbahagyja.
Beszéltél olyan emberekkel, akik önként abbahagyták? Ők milyen figurák?
Nagyon értelmesek. Magukat üzletembereknek gondolják. A bűnözéssel kapcsolatban az a véleményük, hogy nem olyanok mint a rablók vagy a tolvajok, azaz ők nem károsítanak meg senkit, nem ártanak, ők csak egy üzletet kötnek. Volt olyan szereplő, aki kerülte az alvilágot, az alvilági szereplőket, miközben Hollandiában kolumbiai súlyos arcokkal tárgyalt. Mondjuk ott sem az van, hogy odamész és lelőnek, ilyen csak a filmekben van, miközben nem szeretném azt állítani, hogy ez nem veszélytelen pálya. De például ha mi kimennénk, és lenne pénzünk, mi is ki tudnánk építeni a kapcsolatokat, ott csak a pénz számít. Erre egy civil is képes, nem kell börtönben nevelkedni.
Gyorsan követte egymást a Maffiózók mackónadrágban és a Magyar kóla. Látod már a következőt?
Amikor az Indexnél történtek a turbulenciák, az nagyon megdobta a munkát, a negatív történések adtak egy löketet, mert el sem tudtam volna képzelni, hogy meg tudom írni ennyi idő alatt. Van egy pár ötletem, de ezt majd a kiadóval meg kell beszélnem. Mindenképpen olyasmit akarok, ami egy zárt világot mutat meg és a bűnnel kapcsolatos.
