Magyarok csinálták meg a szupertubát, amivel rocksztárkodni lehet

2020. október 21. – 16:47

Magyarok csinálták meg a szupertubát, amivel rocksztárkodni lehet
Fotó: Fehér János / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Egy magyar innovációnak köszönhetően a tuba sokkal alkalmasabb lehet szólóhangszernek, mint eddig. Az egyszerre kézenfekvő és borzalmas szóviccel twobának nevezett hangszerhez csak egy kis trükk kellett, hogy jobban lehessen vele pózolni. Ez sem elhanyagolható szempont, de zenei kommunikációs és akusztikai indoka is volt a tuba átalakításának.

Tubát már valószínűleg mindenki látott: ez az a marha nagy rézfúvós hangszer, amit többnyire szintén marha nagy emberek fújnak a zenekarban, és vagy úgy pöfögnek vele, mintha egy gőzmozdony lenne, vagy vicces reccsentésszerű hangokat csalnak ki belőle, például egy cirkuszi zenekarban.

Ezek után egészen váratlanul ért a hangszerinnovációs esemény meghívójában szereplő tétel, hogy egy ötvenéves problémára ad választ a magyar újítás, és most már igazán szólóhangszer lehet a tuba. Vajon mi lehetett a bajuk eddig a tubaművészeknek? Hogy dögnehéz a hangszerük? Akkor most lekicsinyítik? Elegük lett a mély hangokból? Ezek futottak át bennem, de alapban tényleg nem volt túl sok háttértudásom a tubáról azontúl, hogy vagy 15 éve viszonylag sokat hallgattam a Drums and Tuba nevű experimentális zenekart.

A zenekarokban többnyire basszust vivő tubát 1835-ben fejlesztették ki, és gyorsan gyorsan hízásnak indult: mivel többnyire szabadtéren játszottak a zenészek, arra volt szükség, hogy tuba minél nagyobbat szóljon, ezt pedig méretének növelésével lehetett elérni. A kis tuba úgy megnőtt, öt-hat kilósra, hogy már csak ülve lehetett vele kényelmesen játszani. Kivéve a katonazenekaroknak kitalált, nyakba kanyarítható tubákat, amelyek a helikon nevet kapták. Pedig a tubarokonságban voltak könnyebben kezelhető családtagok. (figyeljük meg a neveket, mintha csak a Harry Potterből léptek volna elő!) A kígyószerűen kanyargó szerpent hasonló szerepet vitt a zenekarokban, mint a tuba, ahogy a picit fagottszerű ophikleid is. Utóbbit fél kézzel is lehetett tartani, de a hangja nem volt az igazi. Kicsit nazális, kicsit gyenge volt.

Tuba or not tuba

A tuba bő száz évig csak úgy belesimult a zenekarokba, aztán az 1950-es évek elejétől kezdve egyre több szólódarabot írtak tubára, ami már előrevetítette, hogy valamit muszáj változtatni a hangszeren, mondta a bemutatón Szentpáli Roland tubaművész, a twoba egyik fejlesztője.

Tehát valójában nem is ötven, hanem hetven éve kínzó kérdésre született válasz.

Szentpáli egy rövid darabbal érzékeltette, mi az egyik baj a tubával. Ahogy leült a székére, gyakorlatilag eltűnt a hangszere mögött, csak a jobbján ülők láttak belőle bármit is. Őt zavarja, hogy nem igazán tud kommunikálni a közönséggel, de egy zenekarban más gond van ebből, például a karmesternek csak a fejükkel tudnak biccenteni, nem tudják gesztusokkal jelezni a zenei hangsúlyokat. Egy csellósnak vagy egy zongoristának is kitakarja a testét a hangszer, de nekik legalább az arcuk látszik. Szentpáli azt mondta, eleve hátrányból indul művészként, hogy ha például a londoni Royal Albert Music Hallban játszana hétezer ember előtt, háromezer ember figyelmét rögtön elveszíti, mert nem látják rendesen.

A tuba másik baja – bár ez egy olyan kis teremben, mint a bemutatónak helyet adó Budapest Music Centeré, nem annyira jött elő -, hogy a hangszer tölcsére felfelé lövi a hangot, így azt a hallgatók a plafonról visszajőve, másodkézből hallják, nem direktben. „Ha például a MÜPA-ban játsszunk és a falra fújunk fel, az onnan visszaérkező hangtól idegösszeomlást kap a karmester és a hegedűszólam, mert ők folyamatosan egy tubaszólót hallanak. A jobb erkélyen ülő nézők még hallanak minket, de a nézők 80 százaléka csak azt látja, hogy ott van egy ottfelejtett tubás.” – mondta Szentpáli.

Szentpáli Roland és Juhász Zoltán
Fotó: Fehér János / Telex

Ezeket a nehézségeket akarta leküzdeni, ezért Juhász Zoltán aranykoszorús hangszerkészítőhöz fordult. Közösen kezdtek el agyalni a problémán, aztán Szentpáli német és francia szakembereket is felkeresett, de ők csak széttárták a kezüket. Végül azt mondta, hogy csak Juhász csinálhatja meg a módosított hangszert. Az nem volt előttük járható pálya, hogy teljesen új hangszert alkossanak, mert ahhoz egy új technológiát is meg kellett volna teremteniük, ami költség- és időigényes. Így a hagyományos tuba átalakítása jöhetett csak szóba.

2.0

Olyan ötletük is volt, hogy a tubát egy kihúzható lábra teszik, vagy éppen a földre, előre buktatott tölcsérrel, így máris látszik a művész. Ennek a tervnek a hosszú fúvórész volt a gyengéje, ami a hangot is megváltoztatta. Juhász szerint az egyetlen megoldás az lehetett, hogy 180 fokkal megfordítják a hangszert. Nem a feje tetejére állították, hanem a hátulja (nevezzük így) került előre. Igen ám, csak így a billentyűzet a tubás hasára kerülne. Juhász arról mesélt, hogy azt képzelte, hogy a hangszer belsejében van és végigmegy minden csövön, furaton és dugattyún. Így született meg a gondolat, hogy egy olyan gombot tervez, amit, ha lenyom, az nem betolja a dugattyút, hanem éppen fordítva, fölfelé húzza. Ezzel a mechanikával az ellentétes oldalon is lehet játszani, és a tubás technikája sem változik meg, mert ugyanolyan hosszúak a billentyűutak.

Az új mechanika igazából egy kiegészítő szerkezet, gyakorlatilag bármelyik tubára ráapplikáltható, és akkor onnantől már twobáról, kettő az egyben tubáról beszélünk, ami zenekarban és szólózásra is príma lehet. Szentpáli gyors bemutatót is tartott, szűk két perc alatt szerelte át a kifordított tubát. A szaxofonszerűen nyakba akasztott tubával valóban sokkal mozgalmasabb az előadásmódja, és a tölcsért is oda tudta fordítani, ahová akarta.

Ezzel a tubával legalább úgy lehet rocksztárkodni, mint egy elektromos gitárral.

Szentpáli Roland
Fotó: Fehér János / Telex

Magyarországnak nemrég volt már egy csodazongorája, ami jelentős állami hátszéllel is kínos kudarcot vallott, úgy kellett elajándékozni a darabonként 70-80 millió forintba került szuperzongorákat. Azt nem merném megtippelni, hogy a twobásító szerkezetnek mekkora célközönsége lehet, de egyelőre nem is lőnek vele nagy piacra, eddig néhány darab készült el egy budaörsi műhely és Juhászék közreműködésével.

A tervező szerint kis hangszerészeti tudással bárki át tudja szerelni a tubáját, így elég csak postázniuk az alkatrészeket. Az ügy komolyságát jelzi, hogy a hetedik generációs hangszerkészítő Gerhard Meinzl is beállt a twoba mellé, a hangszer svájci levédést intézi éppen. A német szakember szerint azóta nem történt akkora újítás a hangszer történetében, mióta megreformálták a billentyűzetét, ennek pedig már vagy százötven éve.