Ha az apád meg fog halni, legalább öld meg te sokszor

2020. október 02. – 14:59

Ha az apád meg fog halni, legalább öld meg te sokszor

Másolás

Vágólapra másolva

Akármennyire is meg akarlak ölni, nem akarok megszabadulni tőled

– mondja Kristen Johnson rendező az apjának, a Dick Johnson halálai című dokumentumfilm főszereplőjének. Nehéz lenne elhinni, mert Johnson azzal szórakozik a filmje egy jelentős részében, hogy különböző halálmódokat talál ki a 80 év feletti édesapjának: fejére esik egy klíma, nyakonvágják egy szöges deszkával, vagy egyszerűen csak szívinfarktusa lesz. Ami az igazi C. Robert Johnsonnak volt majdnem 30 évvel a forgatás előtt.

A mosolygós édesapa mindenbe belemegy, és érdeklődéssel figyeli, amikre a lánya utasítgatja, Kristen Johnson pedig végig türelemmel, odaadással, és figyelemmel foglalkozik vele. Kell is, mert C. Robert Johnson egyre jobban mutatja a demencia jeleit, a család pedig már átélt egy pokoli pár évet, amikor az anyuka Alzheimer-kórtól kezdett szenvedni. Kristen tudja, hogy el kell búcsúznia édesapjától, a Dick Johnson halálai pedig egy hosszú, több éves folyamat eredménye, hogy ezt a búcsút kiadja a szervezetéből.

Ez alapján simán úgy tűnhet, hogy a Dick Johnson halálai egy pokolian nyomasztó, belterjes, családi krónika lenne, amiben lassan végignézzük, hogy egy öregember elveszti a józan eszét, majd meghal. Ez is benne van a filmben, és összetöri a szívünket, amikor az amúgy cukipofa Johnson úrnak kihagy a memóriája. De a lánya nemcsak egyszerűen dokumentálja apja utolsó éveit, hanem megvalósítja az álmait stúdiókban felépített helyzetekben.

A Hetednapi Adventista Egyház irányelvei szerint felnőtt család abban hisz, hogy a hívők majd egyszer a mennybe jutnak, de csak akkor, amikor Jézus visszatér a Földre, Kristen Johnson pedig berendezett neki egy olyan mennyországot, ami rá várhat, ahol az egykori pszichiáter egy asztalnál ülhet Sigmund Freuddal, Farrah Fawcett-tel, és addig táncolhat az elhunyt feleségével, ameddig csak akar. Ezeknél a jeleneteknél akkor is elég egyértelmű, hogy eltúlzott fantáziákról van szó, ha csak fél szemmel nézzük a filmet, akkor is feltűnnek a szálló flitterek és a kedves Jézus-figura. Kristen Johnson viszont néha megkavarja az embert, és összekeveri, hogy pontosan mi a valóság és mi a képzelet.

Egyik pillanatban azt látjuk, ahogy az idős Johnson sétál az utcán, máskor egy olyan jelenet forgatását figyeljük, ami csak később szerepel a filmben, a képzelet síkjai pedig egymásba csúsznak, nehéz megmondani, hogy mi az igazi, és mi nem. Valahogy az az érzésünk, hogy egymást váltogatják a meglepő és spontán jelenetek, amikre senki sem számított, és azok a pontosan megtervezett helyzetek, amik teljesen váratlanul jönnek. Néha nehéz megmondani, hogy melyik melyik. Manipulálnak minket, és ez egyáltalán nem baj, hiszen lehet, hogy így lehet a legjobban egy filmes emlékművet állítani egy olyan embernek, aki az adventista egyház szigorú tanításai ellenére elvitte a gyerekeit moziba az Ifjú Frankensteinre.

A Dick Johnson halálai hatalmas szerencséje, hogy Dick Johnsonról szól. Az egykori pszichiáter a filmben többször is elmondja, hogy ő a mának él, és nem gondolkodik előre a jövőn, és ez meglátszik minden egyes mosolygós, vagy éppen teljesen meghatott pillanatában is. Pontosan tudatában van annak, hogy mi fog következi, amint elkezdik látványosan romlani a memóriája, és pontosan tudja azt is, hogy mekkora súlyt fog ezzel rakni az egész családjára, köztük a róla filmet készítő lányára. Johnson pszichiáterként dolgozott, embereket segített, borzasztó lelki folyamatokat látott a szeme előtt lejátszódni – egyszer bevallja a lányának, hogy volt pár öngyilkosa is –, de még a legnagyobb zavarában is képes optimista lenni. A figyelmet is imádja, csak az a fontos neki, hogy legyen mindig valahol egy fotel vagy egy kanapé, hogy el tudjon feküdni szundizni egyet. És minden szundinál ott a kimondatlan veszély, hogy nem kel fel többet.

C. Robert, azaz Dick Johnson, valamint lánya, a róla készült filmet rendező Kristen Johnson a 2020-as Sundance-filmfesztiválon, ahol a Dick Johnson halálai a zsűri különdíját kapta.

Fotó: Ilya S. Savenok / GETTY IMAGES NORTH AMERICA / Getty Images via AFP

A Dick Johnson halálai másik óriási szerencséje, hogy kiszámíthatatlan. Nem is az, ami történik benne, mert az annyira mindennapi: a főszereplő nyugdíjba megy, felszámolja az irodáját, a családi házát, és a lányának közvetlen közelébe költözik, hogy jobban tudjon rá vigyázni. A lényeg az, ahogy történnek ezek a dolgok. Kristen Johnson rendezőként rendszeresen megkavarja az embert azzal, hogy néha jelenetről jelenetre változik a filmjének a hangulata, egy őszinte beszélgetést egy bizarr szkeccs követ, ami után aztán jön egy szívbemarkoló archív felvétel a súlyosan demens édesanyjáról, majd egy adott ponton azt vesszük észre, hogy egy interjút nézünk az édesapja feltehetőleg kelet-európai származású ápolójával. Csak azért, mert érdekesnek tűnt.

Ahogy érdekesnek tűnik egy rövid beszélgetés egy költöztetővel, egy kaszkadőrrel, vagy éppen egy sminkessel is. Pár percig egy kisköltségvetésű Tim Burton-jelenet lesz a filmből, aminek a szerepét utána a rendező el is magyarázza. Egy intermezzo kedvéért elmegyünk a lisszaboni tengerpartra, egy családi nyaralásra. Néha a dolgok a szánkba vannak rágva, néha teljesen ránk hagyják a miérteket.

És ez így van rendjén, mégis csak egy életet és több halált akar bemutatni a Dick Johnson halálai, annál pedig nincsen rosszabb, ha egy élet 90 percnyi egyenes útból áll, az elejétől a végéig.

Amikor aztán élet és halál összeér, akkor Kristen Johnson filmjének sikerül az a mutatvány, hogy a nézőnek egyszerre potyogjanak a könnyei, és röhögjön azon a helyzeten, amit már a film eleje belenget, de a végére érik be igazán. Be lett biztosítva, hogy Dick Johnson sokáig éljen.

A Dick Johnson halálai október 2-től látható a Netflix műsorán.

(Borítókép: Dick Johnson halálai / Netflix)