Felnőttként jöttek rá, mit művelt velük gyerekként Sipos Pál

2020. október 01. – 17:49

Felnőttként jöttek rá, mit művelt velük gyerekként Sipos Pál

Másolás

Vágólapra másolva

Dokumentumfilm készült a Sipos Pál-sztoriról, de a Visszatérés Epipóba nem egy Netflix-stílusú bűnügyi sztori lett, hanem annak a bemutatása, hogyan tud örökre megsebezni életeket egy karizmatikus manipulátor.

A Visszatérés Epipóba azon ritka dokumentumfilmek egyike, ami megérdemelten rakja a saját rendezőjét a középpontba. Oláh Judit is ott volt gyerekkorában abban a szendrői táborban, ahol – mint később kiderült – Sipos Pál több gyereket molesztált. A Trefortban tanító, legendás táborokat szervező és vezető, majd később ifjúsági tévéműsorokat készítő Siposról csak 2014-ben, a 444.hu cikke nyomán derült ki, hogy karizmáját és műveltségét arra használta, hogy iskolás gyerekeket manipuláljon és gyakran szexuális aktust kezdeményezzen velük.

A hír akkor is megdöbbentő volt, és még évekkel, sőt, a tettek után évtizedekkel is az, ugyanis a szendrői táborok közkedveltek voltak a rendszerváltás körüli értelmiség körében, várólista volt, a háromhetes nyaralás szellemisége pedig éles ellentétben volt azzal, amit az akkori, végnapjaikat élő úttörőtáborokban tapasztaltak meg a gyerekek. Ahogy a filmben elhangzik, az volt sugallva, hogy a szendrői tábor, és az abban alapított képzeletbeli birodalom, Epipo valami közös titok része, ahova felnőtteket nem lehet beengedni, ahol egyedi szabályok uralkodtak, Sipos Pál pedig a szabályok felett. Oláh Judit megpróbál filmesként szembenézni mindezzel, és azzal, hogy ami gyermekkorának idealizált világa volt, az felnőttként már évtizedes traumákat tud megmagyarázni. Egy ártalmatlan jelenettel kezdődik a Visszatérés Epipóba, a rendező éppen nézegeti a szülői aláírásra váró papírokat, amik ahhoz szükségesek, hogy a tinilánya elmenjen nyári táborba. A szöveg felmenti a tábort a felelősség alól, ha a gyerek váratlanul megsérül, lebénul, vagy meghal. Oláh rövid töprengés után nem akarja aláírni a papírt. Hiszen hogy engedhetné el a gyerekét egy olyan helyre, ahol ezek a dolgok potenciálisan megtörténhetnek vele? Nem sokkal később volt olyan szülő, aki bocsánatot kért a felnőtt gyerekétől, amiért elengedte Szendrőre két egymást követő nyáron is.

Sipos Pál a szendrői táborban a titkos kézjeleket mutatja.
Fotó: HBO / Campfilm

A Visszatérés Epipóba viszont nem kizárólag a szexuális zaklatással foglalkozik, hanem a tábor furcsa, különös szabályaival, rituáléjaival és büntetéseivel is. Az S. Pál-féle cikkekből minden leírás ellenére nehezen lehetett egy kívülállónak dekódolni, hogy egész pontosan miért is volt annyira varázslatos Epipo. Oláh több forrásból, többek között a saját édesapjától is szerzett videofelvételeket, amik ezt a zárt világot képesek legalább sejtetni. Egy olyan világot, ahol nem fiúk voltak, hanem medvék és boszorkányok, ahol a legnagyobb kitüntetés egy kötött sapka volt, ahol egy képzeletbeli vallást imádtak, ahol rendszeresek voltak a beavatási szertartások, és a középiskolás kollégiumra emlékeztető szívatások. A már felnőtt táborozók olyan esetekről mesélnek, hogy voltak, akiket az éjszaka közepén felkeltettek, hogy tanuljanak meg egy verset, és addig nem alhattak vissza, amíg nem sikerült nekik. Ha valaki kért ételt, azt nem hagyhatta ott, addig nem állhatott fel az asztaltól, amíg meg nem ette. A tábor egyik alapbüntetése a seggberúgás volt, amit tizenegyesnek hívtak. Tilos volt hisztizni, fanyalogni, panaszkodni. A táborozók beceneveket kaptak. Oláh Juditot évekig úgy hívták Szendrőn, hogy „Közepes”.

Oláh dokumentumfilmjének egyik legnagyobb erőssége a rengeteg archív felvétel, amivel végre sikerül valamennyire felfogni azt, amiről eddig csak olvasni lehetett, a szendrői táboroztatások elszigetelt, sajátos hangulatát. A harminc évvel ezelőtti felvételek iszonyatosan erős nosztalgiát keltenek bárkiben, aki valaha táborozott gyerekkorában, de elképedést is, mert azért a legtöbb nyári táborban nem voltak kitalált vallási szertartások vagy kézjelekkel kommunikált titkos nyelv. És kifejezetten erős azt látni, hogy a VHS-felvételeken önfeledten játszó és szocializálódó kisgyerekeket látunk, akik aztán felnőtt fejjel narrálják azt, milyen hatással voltak azok rájuk, amikről nincsenek felvételek. Amennyire megkérdőjelezhetőnek tűnik elsőre, hogy Oláh egy pszichodráma-csoportot szervezett néhány egykori táborozóval a film kedvéért, bizonyos pillanatokban annyira tud működni, hogy ezek az emberek harminc évvel később eljátsszák azt, amit gyerekként még a nyári életük részének tartottak. A film nagyon kevés beszélő fejet használ, ezekből a csoportos foglalkozásokból, a tagok beszélgetéseiből, és a helyzetekből lehet a legtöbbet megtudni.

És ezen ponton még szóba sem került a szexuális erőszak, bár nem hiszem, hogy van olyan ember, aki úgy állna neki a Visszatérés Epipóba-nak, hogy nincsen tisztában a Sipos Pál-történettel. Aki viszont tisztában van vele, annak a tartalmában nem sok új ténnyel fog szolgálni – bár kétségtelen, hogy segít összekötni a pontokat a 444-cikk és a filmben felbukkanók között. Amiben nagyon erős, hogy bemutatja, egy emberen hogyan csapódott le Sipos Pál manipulációinak hatása, és érzékelteti, hogy micsoda egy zárt csoport volt ez. Egy olyan hely, ami kívülről csodálatos gyerekparadicsomnak tűnt, ahova a tehetős szülők önként íratták a gyerekeiket, belül viszont komoly sebeket okozott, amik még mindig nem tudtak teljesen beforrni.

Részlet a filmben bemutatott csoportos pszichodráma-foglalkozásból. A keretben a kép bal szélén Miklósi Gábor, egykori kollégánk, a jobb oldalon a film rendezője, Oláh Judit.
Fotó: HBO / Campfilm

Az egyetlen jelenet, amiben a Visszatérés Epipóba megbicsaklik, az, amikor Oláh az egykori konyhás személyzetet kérdezi Sipos Pálról. A kedves falusi asszonyok először fotón is alig tudják azonosítani Sipost, majd egy zavart beszélgetés után kifejtik, hogy biztos csak megvádolták a rosszakarói a férfit, hiszen ő biztos nem tenne ilyet. Az asszonyok csak arra emlékeznek, hogy milyen rendes volt, minden reggel megkérdezte, hogyan aludtak. A kívülállók perspektívái fontosak, de amikor később halljuk, hogy Sipos kvázi beosztottjai, a tábor szobafelelősei sem tudtak semmit a molesztálásokról, akkor nem biztos, hogy érdemes mindenki véleményét meghallgatni, ahogy nem jelennek meg politikusok, jogászok, családsegítők, pszichológusok, vagy egykori kollégák sem. Vagyis egykori kollégák igen: Oláh édesapja együtt dolgozott Sipossal az ifjúsági tévéműsorokon, amikbe akkor vágott bele az egykori tanár, amikor eltanácsolták a tanítástól és a táboroztatástól. Rémisztő azt látni, hogy miután eltiltották a fiatalok közeléből, megtalálta a megoldást, hogy megint közéjük férkőzhessen, és a műsoraiból bevágott részletek kísértetiesen hasonlítanak azokra a mondatokra, ahogy az áldozatai szerint a szexre terelte a szót.

Az viszont egyáltalán nem baj, hogy a Visszatérés Epipóba nem a true crime műfajának elvárásai szerint göngyölíti fel Sipos Pál történetét. Azzal, hogy Oláh Judit magára koncentrál – egy adott, nagyon hatásos ponton a saját felnövését nézhetjük végig, kizárólag családi felvételeken át – tényleg azt mutatja be, hogy egy-egy embert és családot mennyire tud befolyásolni, és felnőttkorban is érezhetően kisiklatni valaki, akinek a lételeme volt a manipuláció. Amivel még akkor sem hagyott fel, amikor a rendező éveken keresztül próbálta ehhez a dokumentumfilmhez elérni. Az elhíresült mondása szerint Sipos Pálnak ezt dobta a gép, de amit dobott, azt az áldozatainak is cipelnie kellett – ezt pedig megértjük Oláh dokumentumfilmjéből.

Oláh Judit a táborban, az édesapja VHS-felvételén.
Fotó: HBO / Campfilm

A Visszatérés Epipóba október 1-től látható az HBO és az HBO Go műsorán.

(Borítókép: Visszatérés Epipóba. Fotó: HBO / Campfilm)