Harminckilenc év után lezárult a francia kriminalisztika egyik legismertebb gyerekgyilkossági ügye

Az A10-es kis mártírja – ezen a néven ismerték a franciák azt a lányt, akinek a holttestét 1987-ben, egy autópálya mellett találták meg. A sérülései alapján egyértelmű volt, hogy a nagyjából 4 éves gyereket meggyilkolták. Az évtizedek során a hatóságok az égvilágon mindent megpróbáltak, hogy kiderítsék, ki volt az áldozat.
Több különböző szálon is nyomoztak, egy másik gyilkossággal is összefüggésbe hozták az esetet, de újra és újra vakvágányra futottak. A kislány arcképe bejárta a francia és külföldi sajtót, de senki sem tudta megmondani, hogy ki lehetett. Így lett az esete Franciaország egyik legtöbbet emlegetett megoldatlan gyerekgyilkossága a Grégory-ügy mellett.
A rendőrség majdnem három évtizeddel később, egy kocsmai verekedés miatt tudta megoldani a rejtélyt. 2018-ban letartóztatták a lány szüleit. Mint kiderült, néhány évvel a gyilkosság után hajszálnyira voltak tőle, hogy lebukjanak, mégis megúszták. 2026 novemberében zárult le az ügy tárgyalása. Kiderült, hogy transzgenerációs traumák, mentális betegség, családon belüli erőszak és a bürokrácia útvesztői kellettek ahhoz, hogy az autópálya mellett kitett Inass Touloub története tragédiával végződjön.
Takaróba tekert kislány az A10-es mentén
A franciaországi A10-es autópályán nyaranta autók tízezrei süvítenek végig. Az út Párizst és Bordeaux-t köti össze, és a vakációra indulók miatt elég forgalmas. 1987. augusztus 11-én, egy keddi napon valószínűleg kevesebben utaztak, így kivezényelték a karbantartókat füvet nyírni a pálya mellé. Valahol félúton, a 130-as kilométerkő közelében jártak, amikor egy gyanús csomagra lettek figyelmesek. A huszonéves Frédéric Laujon leállt a fűkaszájával, és megnézte a takarónak látszó tárgyat. Ekkor látta meg, hogy a két végén egy gyerek feje, és lábacskái lógtak ki a pléd alól. Valaki egy takaróba csomagolva rakott ki egy hálóinges halott kislányt a kocsiút mellé, az árokba.
Laujon egyből látta, hogy a kislány komoly sérüléseket szenvedett. Ezt erősítette meg a halottkém jelentése is, ami egyértelművé tette azt is, hogy megölték. A 3-5 éves kor közé saccolt gyerek teste koszos volt és tele volt lila foltokkal. A mellkasán megcsonkították, az arcán is ütés- és égésnyomok voltak, letört az egyik tejfoga, a szemei lilára voltak verve. A testén és az arcán összesen tizenegy mély harapásnyom is éktelenkedett. A halottkém megállapította, hogy korábban több csontja is eltört, és rosszul forrt össze, tehát nem kezelték. Azt is kimondta, hogy a kislány hosszan haldoklott. A gyilkosság miatt az egyik legnagyobb szabású nyomozás indult el Franciaországban.
A rendőrség első körben azon volt, hogy azonosítsák a gyereket. Csakhogy a megtalálásának helyszínén semmilyen tárgy nem volt, ami alapján azonosíthatták volna a kislányt. Egy autós viszont vallomást tett: augusztus 11-én látott valakit az út szélén, aki egy világos kocsival leparkolt, aztán mintha kitett volna egy csomagot a pálya mellett. A kocsit vagy a rendszámot azonban nem tudta részletesen leírni a szemtanú.
Miután elakadtak, a hatóságok úgy döntöttek, hogy közzéteszik a sajtóban a kislány arcképét. A lapokban megjelent fotót a halottkémnél készítették, és kiretusálták róla a sérüléseket. A képen így úgy tűnik, mintha elnyíló szájjal aludna a göndör hajú kislány. Mivel mediterrán megjelenése volt, ezért 30 országba küldték szét a fotókat, több országban megjelent a lapokban az arcképe, hátha a távoli rokonok felismerik. Az óvodákba, önkormányzatokba, és gyámügyi hivatalokba is kiküldték a fotókat. Ám hiába az arckép, senki nem jelentkezett, hogy ismerné az A10-es áldozatot. A kislány fogászati leleteit is körbeküldték a fogorvosoknak, de ez sem hozott eredményt.
Egy hónappal azután, hogy megtalálták a holttestét, az autóúthoz közeli kis településen, Suèvres-ben el is temették a gyereket. A fejfájára felírták, hogy az A10-nél talált ismeretlen kislány nyugszik a sírban. A temetésén a falubeliek vettek csak részt, ők éveken át odaadóan gondozták a sírt. Közben a rendőrség állandóan megfigyelte a temetőt, az idős temetőőr pedig beépített ügynökként figyelt mindenkit, aki érkezett.
Abban reménykedtek, hogy megjelenhet a sírnál egy családtag, aki felismerte a lapokban a gyereket, de nem mert jelentkezni a hatóságoknál. Már ekkor is az volt az elsődleges feltevés, hogy a gyereket a családja körében érte a bántalmazás, amibe végül belehalt. De a rendőrség csapdája sem bizonyult hatékonynak. Semmi különös nem történt a sír körül.

A betelefonálók közül jó nyomon járt valaki
1988. tavaszán aztán egy másik holttestet is találtak, ezúttal az A71-es autópályánál, alig 50 kilométerre onnan, ahol a kislányt felfedezték. A holttest ezúttal egy felnőtt nőhöz tartozott, akit szintén egy takaróba csavarva tettek ki. A nőre hasonlított az A10-es kislány, ráadásul megegyezett a vércsoportjuk. A rendőrök egy ideig nem zárták ki, hogy az áldozat lánya lehet a gyerek. Ám néhány hónappal később sikerült azonosítani a nőt, és kiderült, hogy nincs köze egymáshoz a két esetnek.
A rendőrség a sérülések alapján nem zárta ki, hogy a gyerek esetleg pszichiátriai beteg kislánya lehetett. Ezért lenyomoztak rengeteg olyan nőt, aki valamilyen mentális betegségben szenvedett, és gyereket szülhetett. Ez sem vezetett semmilyen eredményre. Egy ponton egy Krisna-hívő közösséget is megvizsgáltak, miután olyan bejelentést kaptak a hatóságok, hogy abuzívak a gyerekekkel. 1991-re viszont a rendőrség kimerített minden nyomot, és lezárta az aktát.
Két évvel később a francia köztévé megoldatlan ügyeknek szentelt bűnügyi műsora, az „Egyes számú szemtanú” felkarolta a kihűlt aktát. Miután bemutatták a kislány történetét, felhívást tettek közzé a 9 milliós nézőközönség felé: ha bárki tud olyan gyerekről a környezetében, aki egyik napról a másikra nyomtalanul eltűnt, akkor jelentkezzenek a csak erre fenntartott telefonszámon. Bár rengetegen telefonáltak, semmilyen nyomravezető információt nem tudtak adni – legalábbis sokáig mindenki ezt hitte. 30 évvel később kiderült, hogy
a közel száz, műsorba betelefonáló között valójában ott voltak az áldozat szomszédai, akik nagyon jól sejtették, hogy mi lehet a rejtély megoldása.
Hogy a rendőrség miért nem tudta kinyomozni az esetet, arra még visszatérünk. A lényeg, hogy a hatóságok ezzel se jutottak előrébb.
1995-ben a bíróság exhumáltatta a kislányt, aminek Suèvres lakói nagyon nem örültek, pedig később ez lett az egyik kulcsfontosságú bizonyíték. DNS-mintát vettek az áldozattól, ugyanis amikor '87-ben megtalálták, ez még nem volt bevett. Ennek köszönhetően sikerült kimutatni a kislány anyai mitokondriális mintáját. Ennél több információt viszont nem sikerült kinyerni, mert 7 évvel a gyilkosság után a minták már eléggé rossz állapotban voltak. Más örökítőanyagait sem tudták kimutatni a testen vagy a ruhákon. Miután nem volt mivel összehasonlítani a mintát, az akta újra kihűlt.
1998-ban létrehozták az FNAEG-et, vagyis a francia DNS-adatbázist, ahová ma már minden letartóztatott személy örökítőanyagát betáplálják. Eleinte csak a szexuális bűncselekmények ügyeiben felvett mintákat raktározták el, de a kétezres évek elején már az erőszakos bűncselekményekét is betáplálták – így az A10-es kislányét is. Jó ideig ez volt az utolsó fejlemény az ügyében.
2007-ben az ügyet vivő vizsgálóbíró újra megnyitotta az aktát, és vizsgálatra küldte az áldozat ruhadarabjait. Ekkorra ugyanis már csak egy éve maradt, hogy a törvényben megszabott elévülési idő lejárta előtt jusson valamire. A lépés áttörést hozott: a technológia fejlődésének köszönhetően sikerült kimutatni a gyerekruhákról a két szülő DNS-mintáját. Csakhogy a két mintát ismét nem tudták kihez kapcsolni, és jó időre megint egy helyben topogtak a nyomozók.
Harminc éve várt erre az apja
2016-ban aztán Párizs egyik külvárosában verekedés tört ki egy kocsmában. Két férfit őrizetbe vették, és ahogy azt a törvény előírja, levették a DNS-mintájukat is, amit betápláltak az FNAEG-be. Hat hónappal később, 2017. áprilisában jelezték a genetikusok a hatóságoknak, hogy a rendszer egyezést mutatott, és az egyik férfi az A10-es autópályánál megtalált kislány rokona lehet. Eleinte még a nyomozók sem hitték el, hogy ez igaz lehet, de bebizonyosodott, hogy az egyik letartóztatott 99 százalékos biztossággal a lány édestestvére. Így indult végre újra a nyomozás, ezúttal forró nyomon, ami végül a gyilkosokig vezetett.
A rendőrség elkezdte kivizsgálni az őrizetbe vett férfi családját, a Touloub famíliát. Hat nyomozó dolgozott az ügyön, akik a legnagyobb titokban megfigyelték a családtagokat. Mint kiderült, a Touloub házaspárnak, Halima el -Bakhtinak és Ahmed Touloubnak összesen hét gyereke volt. Ám a hivatalos dokumentációkban az egyik gyerek, Inass 1988-tól egyáltalán nem bukkant fel, pedig 2018-ban már 34 évesnek kellett volna lennie. A házaspár ekkoriban már külön élt. A rendőrség a férfinál kopogtatott be először.
„Harminc éve várok magukra”
– ezzel fogadta a férfi a járőröket. A 66 éves marokkói származású nyugdíjas kész volt vallomást tenni. Saját magát szemétládának nevezte a kihallgatása során.
Az elhidegült felesége épp ellenkezőleg reagált. Nem értette, hogy mit keresnek nála a rendőrök. Amikor őrizetbe vették, házkutatást is tartottak nála, és megtalálták az egyetlen fotót Inassról, ami még az életében készült róla, 1 éves korában. Ekkor szembesítették a nőt, hogy a kislány ügyében jöttek. Eleinte azt mondta, hogy Inass életben van, és Marokkóban él. Később azonban vallomást tett.

Transzgenerációs traumák és családon belüli bántalmazás
A két szülő pere 2026-ban kezdődött el. Ekkorra már mindketten a 70-es éveikben jártak. Amikor a szülők megérkeztek a tárgyalásokra, nap mint nap dühös tüntetők várták őket. Mindketten kabáttal, sállal vagy maszkkal takarták el az arcukat. Halima el-Bakhti és Ahmed Touloub jórészt egymást okolta a történtekért. Mint kiderült, szörnyű családi élete volt a házaspárnak, akik eredetileg Marokkóban éltek, és több gyerekkel együtt költöztek Franciaországba egy jobb élet reményében.
A nőt nagyon súlyos abúzus érte gyerekkorában: henteskampóra akasztotta fel az anyja, és cigarettacsikkeket nyomtak el a testén. Később óvónő lett, ami az ő idejében ritkaságszámba ment az országban. Aztán amikor még 24 évesen sem ment férjhez, hozzákényszerítették Touloubhoz. A férfi ugyanakkor azt mondta, hogy a nő családja tulajdonképpen tőrbe csalta őt. Meghívták vendégségbe, majd másnap közölték vele, hogy muszáj elvennie a nőt, annak ellenére, hogy semmi nem történt köztük, és ő maga már házas volt – bár az a kerített kapcsolat sem működött jól.
Ahmed Touloub végül belement a házasságba Halima el-Bakhtival, és néhány éven belül három lányuk született. A nő azt állította, hogy kényszerítették, hogy ő is Franciaországba költözzön a férje után, de a harmadik lányát, Inass-t, még Marokkóban szülte meg. A nő csak a kislány apró kezére és lábacskájára emlékezett, ennyit látott belőle a szülés után. Állítólag Touloub elégedetlen volt, hogy a harmadik gyerek sem fiú, ezért egy ideig ott kellett hagynia a kislányt Marokkóban, a bántalmazó nagymamánál.
A bíróságon elhangzottak szerint ekkorra Halima el-Bakhti már nem volt mentálisan stabil. A férj ügyvédei és a saját gyerekei szerint sokszor karmolászta saját magát, a falba verte a fejét, és volt két öngyilkossági kísérlete is. Ahmed Touloub azt vallotta, hogy állandóan veszekednie kellett, hogy a felesége bevegye a gyógyszereit. „Nem tudom a mentális betegségének a nevét. (...) Olyan őrült rohamai voltak, hogy lilára vert” – mondta a férfi, aki elmondása szerint félt szembeszállni a feleségével. Ezt a bíróságon tanúskodó személyiségelemző is alátámasztotta, aki szerint a férfi teljes mértékben behódolt. Azt állította, hogy észrevette, hogy a nő bántja a négyévest, de azt nem tudta, hogy olyan súlyos a helyzet, ami halálhoz is vezethet. A munkájába menekült, és igyekezett minél több pénzt keresni, hogy taníttathassa a gyerekeit. Azt mondta, számára ez volt a jó apaság.
Inass másfél éves korában került vissza a szüleihez Franciaországba, a sokgyerekes család ekkor egy 20 négyzetméteres, egyszobás lakásban élt. A kislány egyik idősebb testvére úgy emlékezett, hogy családi ünnep volt a kistestvére érkezése. Csakhogy Inass képtelen volt kötődést kialakítani Halima el-Bakhtival, és az anyja sem tudta a gyerekeként elfogadni a kislányt. Érthető módon a másfél éves nem érezte jól magát Franciaországban. Bár beíratták bölcsődébe, végül soha nem járt az intézménybe. A többi testvérével ellentétben a kötelező oltásokat sem kapta meg, orvoshoz soha nem vitték el. A gyerekek közül csak a két idősebb lány emlékezett Inassra, akik 10 és 7 évesek voltak 1987-ben. Szerintük anyjuk nagyon erőszakos volt a nővérükkel. Az elmondásukból az volt leszűrhető, hogy a kislány a boldogtalan anyja „bűnbakja” lett, akin kitöltötte a frusztrációit.
Az anya vallomása szerint az első pillanattól kezdve nem tudott mit kezdeni a középső gyerekével. Hiába próbálta meg megetetni, állítása szerint a gyerek mindent kihányt. Ekkoriban kezdte el elhanyagolni és bántalmazni. Inass egy sarokban ülve töltötte a napjait, és nézte az ajtót. „Soha nem is hallottam beszélni” – mondta a nő később a bíróságon. „De, beszélt. Arabul, ahogy otthon beszéltünk. Mondta, hogy Apu és Anyu” – ellenkezett Touloub, akinek több részletes emléke volt a gyerekről. A nő emlékezetével kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy amikor őrizetbe vették, még Inass születési dátumát sem tudta megmondani. Az ügyvédei szerint zavarosan beszélt a gyerekéről és a bántalmazásról. Sokszor összekeverte a saját gyerekkori élményeit azzal, hogy ő hogyan bántotta a kislányát.
Az apa vallomása szerint 1987. augusztus 10-én arra ment haza, hogy Inass holtan feküdt a kanapén. A felesége azt mondta, hogy a gyerek leesett a lépcsőn. A két nővére árulta el, hogy nem csak leesett, hanem a nő lökte le. Touloub azt mondta, megvizsgálta a kislányt, akinek nem volt pulzusa, neki azonban nem volt bátorsága feljelenteni a feleségét. Ehelyett másnap a gyerekekkel együtt kocsiba ültek, hogy Marokkóba utazzanak nyaralni. A nő ugyanakkor váltig állította, hogy a kislányt ugyan bántalmazta, de nem lökte le a lépcsőn, és még élt, amikor elindultak Marokkó felé. Abban mindketten megegyeztek, hogy a gyerek takaróba csomagolt teste a nőnél volt a kocsiúton, abban viszont egymásra mutogattak, hogy ki tette ki végül az út mentén a kicsit.
De hogy nem tűnt fel a hatóságoknak mindez? Egyrészt, Inass Marokkóban született, és ez megkönnyítette, hogy a vele kapcsolatos adminisztráció elsikkadjon. A többi gyerek körül semmilyen probléma nem volt, a beszámolók szerint róluk a szülők megfelelően gondoskodtak. A másik ok, hogy a gyerekek száma összezavarta a hatóságokat. Ahogy már említettem, a TF1 kilencvenes években leadott, Inassról szóló adása után a kislány szomszédai betelefonáltak a műsor szerkesztőségébe, és jelezték, hogy a mellettük lakó család egyik kislányát már rég nem látták.
A rendőrség ki is ment Touloubékhoz. Csakhogy összezavarta őket, hogy hány gyerek van, ráadásul Inass kisöccse alig egy évvel volt fiatalabb, és a koruk miatt összekeverték a két gyereket. A hatóságok így azzal zárták le a helyszíni szemlét, hogy nem hiányzik a 4-5 éves kislány a háztartásból. Hogy a marokkói rokonság, akiknél másfél évig nevelkedett Inass, miért nem jelezték, hogy valami nem stimmel, az nem derült ki.

A testvérek a mostani tárgyalás során zárt ajtók mögött tettek vallomást, a média csak nagyon kevés információhoz jutott velük kapcsolatban. A három vallomást tett testvér közül csak Inass két nővére emlékezett a kislányra. Ők emlékeztek az ominózus kocsiútra, de szinte csak arra, hogy nagyon nagy csendben utaztak. A két nagyobb lány mellett a legkisebb testvér 3 éves volt ekkor. Ő volt az a férfi, akit 2016-ban verekedésért őrizetbe vettek. Sem ő, sem a három másik öccse, akik a gyilkosság utáni években születtek, nem tudtak róla, hogy Inass valaha is létezett. Csak a nyomozás miatt értesültek róla, hogy volt valaha egy nővérük is.
Azt egybehangzóan állították, hogy Inass esete felemésztette az apjukat, onnantól kezdve szinte élőhalottként élt. Évek óta nem beszél, csak fekszik a kanapén, vagy imádkozik. Levélben azt kérték a testvérek, hogy a szülőknek ne a börtönben kelljen meghalniuk.
A tárgyalás során Ahmed Touloub azt mondta, hogy rossz apa volt, aki nem védte meg a gyerekeit a bántalmazó anyjuktól. Bocsánatot kért, és azt mondta, hogy börtönbe megy, ha úgy ítélnek. Touloub 15 év börtönbüntetést kapott bűnrészesség okán, egy évvel többet mint amit az ügyészek kértek. Ezért fellebbeznek az ügyvédei. Halima el-Bakhti is bocsánatot kért a történtekért. A bíróság figyelembe vette, hogy a nő ítélőképessége behatárolt volt. Ezzel együtt is 20 évet szabtak rá ki kínzás és halált okozó bántalmazás miatt.
Van segítség! Ingyenes, anonim, a nap 24 órájában hívható lelki elsősegély-szolgálat várja a hívásokat a 116-123 és 06-80-810-600 telefonszámon. Ha öngyilkossági gondolatai vannak, kérjük, olvassa el ezt az oldalt, mielőtt kárt tenne magában. Ha másvalakiért aggódik, ezen az oldalon talál tanácsokat, mit tud tenni.