„Hallom a hangokat, a sikolyokat” – megszólalt a szülő, aki lelőtte az oregoni iskolában gyilkoló tinit

„Csodálatos érzés a hála, amiért mások gyermekeit megmentettem, de voltak olyanok is, akiket nem tudtam megmenteni” – mondta az Oregon Public Broadcasting (OPB) műsorszolgáltatónak adott, pénteken sugárzott interjúban Kaylub Giamanco. A 36 éves férfi volt az, aki októberben lelőtte az egyik oregoni általános iskolában lövöldöző tinédzsert.

A támadásban egy tanár és diákok haltak meg. Az elhunyt diákok mind fiúk voltak: egy öt-, egy nyolc- és egy tizenegy éves gyermek. A rendőrség tájékoztatása szerint ők is azon hat ember között voltak, akiket az iskola egyik tantermében lőttek meg. A megölt tanár mellett egy másik gyermek és egy tanár is megsebesült.

A gyilkos tinédzser, aki korábban szintén az iskola speciális nevelési igényű tanulója volt, 44 darab sörétes lőszerrel volt felfegyverkezve. Az osztályteremben 15 lövést adott le, mielőtt az egyik tanárnő le tudta fogni. Ekkor ért a terembe az egyik gyerek apja, Kaylub Guamanco, aki legálisan tartott magánál pisztolyt, amivel többször rálőtt a lövöldözőre. Mire a rendőrség a helyszínre ért – három percen belül –, a támadó, akit később Griffin J. John II-ként azonosítottak, életét vesztette.

Giamanco az OPB-nek felidézte, hogy a merénylet napja náluk is a szokásos reggelivel és uzsonnacsomagolással indult. A feleségével aznap még alaposabban felöltöztették a kislányaikat, mert iskolai fotózásra készültek.

Bár az ácsként dolgozó férfi elcsomagolta magának az ebédet, végül úgy döntött, inkább hazaugrik a feleségéhez enni. Ennek a véletlennek köszönhető, hogy pont a támadás kezdetekor hajtott el az iskola mellett.

Először rossz tréfának gondolta, hogy valaki egy hosszú csövű puskával sétál az utcán. Aztán meglátta, ahogy rálő egy kisteherautóra, majd megindul az iskola felé. Giamanco ekkor elővette a kocsijában tartott pisztolyát, és tárcsázta a segélyhívót. „Csak annyit mondtam nekik: »Bocsánat, be kell mennem, különben emberek fognak meghalni«” – emlékezett vissza.

A támadó nyomába eredt, aki időközben átlőtte az iskola bezárt üvegajtaját. Hallva a bentről kiszűrődő újabb dörrenéseket és a gyerekek kétségbeesett könyörgését, kúszva közelítette meg az épületet. „Azt gondoltam magamban: alighanem ez lesz az utolsó dolog, amit az életben teszek.”

Egy betört ablakon keresztül bemászva jutott el addig a tanteremig, ahol az egyik tanárnő épp kétségbeesetten birkózott a fegyveressel. Berúgta az ajtót, és tüzet nyitott.

Mivel a támadó még a földről is a fegyvere felé kapott, másodszor is rálőtt. Amikor megérkezett az első rendőr, Giamanco letette a pisztolyt a földre, és feltartotta a kezeit. Később úgy fogalmazott: az utolsó védvonalként érezte magát a fegyveres és a gyerekek között, és biztos benne, hogy azon a napon egyszerűen ott kellett lennie.

A lövöldözés után rögtön felhívta a feleségét: szólt neki, hogy nem ér haza ebédre, és hogy azonnal siessen az iskolához. Ezután az édesanyját tárcsázta, hogy beszámoljon a történtekről. „Anya, most kellett végeznem valakivel... szerintem még szinte gyerek volt, de fegyverrel rontott be a kislányom iskolájába.”

Giamanco neve alig egy nappal a tragédia után nyilvánosságra került. Édesanyja, Kenda Freeman a család nevében felolvasott közleményben jelezte: a fia nem vágyik hősi babérokra, és arra kért mindenkit, hogy tartsák tiszteletben a magánéletüket.

Nem sokkal később Tina Kotek, Oregon állam kormányzója nyilvánosan méltatta a férfi bátorságát, kitérve a tett súlyos lelki következményeire is: „Amit tett, az felfoghatatlan érzelmi teherrel jár, és szeretném, ha tudná: lélekben önnel vagyunk.”

Giamanco elcsukló hangon hozzátette: mióta a családja elalszik, éjszakánként csak ébren fekszik, és újra meg újra leperegnek előtte a történtek. „Minden egyes pillanatot újraélek. Látom az arcokat, hallom a hangokat, a sikolyokat” – mondta.