A New Yorkot megrázó pokoli robbanás, amihez fogható soha nem történt a városban, mégis elfelejtették

„Kigyulladt némi hulladék.” Ezt az üzenetet kapta a Manhattannel szemben lévő Jersey City tűzoltósága, amikor 1916. július 30-ára virradó éjszaka, 15 perccel hajnali egy óra előtt megszólalt a tűzriadó. Bár nem tűnt nagy eseménynek, a tűzoltóparancsnok a biztonság kedvéért öt egységet küldött ki a helyszínre, a Black Tom-szigeten lévő kikötőbe, ahonnan az őrök egy része a kis tüzeket látva azonnal menekülni kezdett. Nem véletlenül.

Ott ugyanis vasúti kocsikban és egy hajón több mint ezer tonna lőszer és dinamit várta, hogy Európába szállítsák.

Amikor a tűzoltók kiértek, már két hajó, több vasúti kocsi és egy raktár olyan hővel lángolt, hogy háromszáz méternyire sem tudták megközelíteni, és csak azzal próbálkozhattak, hogy megállítsák a tűz terjedését. Hiába. Nem sokkal később, hajnali 2 óra 8 perckor a kikötőt az amerikai történelem egyik legnagyobb, 5,5-es erősségű földrengéssel egyenértékű robbanása rázta meg. Még a kétszáz kilométerre lévő Maryland államban is belerázkódtak a házak, és sokan azt hitték, hogy földrengés történt.

A pusztítás hatalmas volt. A kikötő nagyrészt teljesen megsemmisült, tíz kilométeres sugarú körben szinte az összes kirakatablak és több épület ablaka kitört, a környékre pedig órákon át záporoztak a felrobbanó kisebb és nagyobb lőszerek darabjai. A becslések szerint csak az épületekben keletkezett kár nagysága mai árfolyamon számolva több mint félmilliárd dollár (160 milliárd forint) volt, legalább heten meghaltak és több százan megsérültek.

Az amerikai köztudatból mostanra már nagyrészt kikopott robbanást eleinte hanyagságból és gondatlanságból történt balesetként könyvelték el, de azóta egyes történészek már az Egyesült Államok területén elkövetett első, és a 2001. szeptember 11-e előtt történt legnagyobb terrortámadásként tartják számon. Pár évvel később ugyanis kiderült, hogy a robbanáshoz vezető kis tüzeket német szabotőrök okozták, akik azt akarták megakadályozni, hogy az ott tárolt lőszerek eljussanak Németország ellenségeihez. A szabotázsakcióért végül senkit sem ítéltek el, és csak évtizedek múlva tudták bizonyítani Németország felelősségét: az ország végül a második világháború után ötvenmillió dollár kártérítést fizetett.

„Pokoli volt”

Az eset idején az Egyesült Államok még semleges volt az Európában zajló első világháborúban, és elvileg bárkinek szállíthatott volna fegyvereket, de a német kikötőkre bevezetett brit blokád miatt az antant államait látta el lőszerekkel, ezeknek nagyjából kétharmada a New York-i öbölből indult el Európába. A legfontosabb kiindulási pont pedig a Black Tom volt, amit egy kis töltés kötött össze vasúttal és közúttal a szárazfölddel.

Az európai hadszíntéren kívül valószínűleg ebben a kikötőben tárolták a legnagyobb fegyverarzenált, könnyű célpont volt a német szabotőrök számára. Ahhoz képest, hogy mire használták, a kikötő szinte teljesen védtelen volt. Nem volt körbekerítve kerítéssel, nem volt bejárati kapuja és világítása, és még a víz felől is könnyedén, észrevétlenül be lehetett oda szökni. Aznap este a több mint másfél kilométer hosszú kikötőt, ahol közel 70, összesen nagyjából ezertonnányi, kisebb és nagyobb lőszerrel teli vasúti kocsi, valamint a nagyjából ötven tonna dinamittal felpakolt bárka állt, mindössze nyolc őr felügyelte.

A legelterjedtebb, de nem teljesen bizonyított verzió szerint két német ügynök a vízen keresztül, egy általuk beszervezett, könnyen befolyásolható osztrák bevándorló, az őrök által jól ismert Michael Kristoff pedig a szárazföldön át bejutva helyezett el több időzített gyújtószerkezetet a kikötőben. Azok a távozásuk után lobbantak fel, és indították el a pusztító robbanásokhoz vezető tüzeket, amik közül a legnagyobbat a dinamitot és több mint négyszáz doboznyi kanócot szállító bárka felrobbanása okozta. Ez olyan erős, nappali fénnyel világított meg környéket, hogy a The Sun korabeli beszámolója szerint még egy utcán heverő tűt is látni lehetett. A robbanás milliókat vert fel álmukból, köztük John D. Rockefeller olajmágnást, akinek harminc kilométerre lévő házát annyira megremegtette, hogy ő is azt hitte, földrengés történt.

„Szörnyű robbanás volt, a legrosszabb, ami valaha történt New Yorkban” – mondta az NBC Newsnak Kenneth Jackson, a Columbia Egyetem történészprofesszora. „Pokoli volt. Soha nem gondoltam volna, hogy bármi ilyen szörnyű lehet” – mondta a történtek idején a The Sun című lapnak egy hajóskapitány, aki a tűz kezdetén kötötte ki hajóját a kikötőben, és a robbanás ereje az öböl vizébe lökte. – „Majdnem megfulladtam, de sikerült belekapaszkodnom valamiféle fadarabba” – tette hozzá.

A hangsebesség több mint kétszeresével haladó lökéshullám olyan erős volt, hogy letaszította a székéről, és utána „a törött üveg záporként hullott rám, miközben a padlón feküdtem”, mondta a New York Timesnak a közeli Ellis-szigeten telefonoperátorként dolgozó Owen Fitzpatrick. Egy gabonaszállító kapitányát hat méter magasba röpített az ágyából a robbanás, tűzoltókat lökött többméternyire, egy rendőrnek pedig mindkét cipőjét leszakította a lábáról.

Az első nagy robbanást fél órával később egy újabb, kisebb robbanás követte, a vasúti kocsikban lévő lőszerek pedig órákon át robbantak fel egymás után, repeszekkel borítva be a környéket. A tüzérségi lövedékek „úgy robbantak folyamatosan, mint a tűzijátékok a New York-i kínai újévi ünnepen” – mondta az eset ötvenedik évfordulóján az oltásban részt vevő egyik tűzoltó a New York Timesnak.

A robbanás miatt Jersey Cityben szinte az összes épület ablaka kitört, csakúgy, mint Brooklyn, Manhattan és Hoboken egyes részein. A másfél kilométernyire lévő Jersey Journal óratornyát repesz találta el, megállítva az órát. A városháza fala végigrepedt, a közelben lévő Szabadság-szoborba repeszdarabok sora csapódott, az alapzatában lévő, majdnem négy centiméter vastag acélajtót kiszakította a helyéről, a fáklyát tartó kart pedig meghajlította a légnyomás. Az Egyesült Államokba érkező bevándorlókat fogadó Ellis-szigetet, ahol az épületek összes ablaka kitört, evakuálni kellett.

A korabeli becslések szerint csak az ingatlanokban húszmillió dolláros, mai értéken több mint félmilliárd dolláros károk keletkeztek, amiből csak a kitört ablakok értéke elérte az akkori egymillió dollárt. A robbanásokban és tűzben a kikötő 13 raktára és az azokban tárolt áru megsemmisült, csakúgy, mint 6 móló, 85 vasúti kocsi és több mint 100 hajó.

A halálos áldozatok és sebesültek számáról pontos számot nem tudni, de tíznél kevesebb ember halt meg, köztük egy tízhetes kisbaba, akit anyjával együtt lökött le az ágyról a robbanás ereje Jersey Cityben. Több százan sérültek meg. Az áldozatok száma minden bizonnyal jóval magasabb lett volna, ha a robbanások miatt kitört több ezer ablak szilánkjai és az épületekről leomlott darabok nem a vasárnap hajnalban szinte teljesen néptelen utcákra zuhantak volna, és a kikötő környéke nem lett volna szinte teljesen üres.

Balesetre és nem szabotázsra gyanakodtak

Annak ellenére, hogy a Németország ellenségeinek szánt lőszerek megsemmisülése a New York Times akkori beszámolója szerint nagy örömet válthatott ki Berlinben és Bécsben, az amerikai hatóságok eleinte egyáltalán nem kezelték szabotázsakcióként az esetet. Az FBI elődjének számító, de akkor még alig több mint kétszáz emberrel működő Bureau of Investigation vezetője az előzetes jelentésében kijelentette, hogy „a nyomozók szerint a robbanás baleset volt”, és a Times is arról számolt be, hogy „egy kérdésben a különböző nyomozó testületek egyetértenek, mégpedig abban, hogy a tűzeset és az azt követő robbanások nem írhatók az Egyesült Államok semlegessége elleni külföldi összeesküvők számlájára”.

Eleinte az őröket gyanúsították azzal, hogy a szúnyogok elijesztésére használt fáklyáik okozták a tüzet és a robbanásokat, valamint gondatlanságból elkövetett emberölés miatt rögtön letartóztatták a kikötőt üzemelő Lehigh Valley Railroad és National Dock and Storage Company nevű cégek magas rangú vezetőit, azt gyanítva, hogy a szabályok be nem tartása okozta a katasztrófát.

Volt okuk a gyanakvásra, az ilyen esetek ugyanis rendszeresek voltak akkoriban az Egyesült Államokban. Öt évvel korábban például egy közeli dokkban a szabályok sorát megszegve ötven tonna dinamittal és puskaporral kikötött hajón történt robbanás egy eldobott cigarettacsikk miatt. A Black Tom-szigeten korábban már három kisebb robbanás is történt, és helyiek úgy tartották, hogy a kikötő el van átkozva. A baleset gyanúját erősítette az is, hogy a dinamittal megpakolt bárka a szabályokat megsértve volt kikötve éjszakára a mólóhoz, hogy megspórolják a vontatás 25 dolláros költségét.

Az újraválasztásáért küzdő Woodrow Wilson akkori amerikai elnök, akinek fő kampányszövege az volt, hogy ő távol tartotta az Egyesült Államokat a háborúból, „egy magánvasútnál történt sajnálatos eseményként” jellemezte az esetet, és nem mutatott túl nagy érdeklődést annak kivizsgálására, hogy a robbanás német szabotőrök munkája lehetett. Pedig akkor már rejtélyes tüzek sora utalt arra, hogy német ügynökök működhetnek az Egyesült Államokban, és pár hónappal korábban New Yorkban kilenc németet állítottak bíróság elé Európába tartó hajók felgyújtására irányuló összeesküvés miatt.

Ceruzabombák és gyanús tűzesetek

Az első világháború kitörése után Berlin kémhálózat megszervezésével bízta meg Johann Heinrich von Bernstorffot, Németország washingtoni nagykövetét, de a szabotázsakciók csak 1915-ben indultak be igazán, amikor hamis útlevéllel New Yorkba érkezett a német mesterkémként emlegetett Franz von Rintelen, aki egy New Jersey-ben élő vegyész, és egyben német hírszerző tiszt, Walter Theodore von Scheele segítségével kezdte meg pusztító szabotázskampányát.

Nem sokkal később egymás után kezdtek el kigyulladni vagy felrobbanni az Egyesült Államokból Európába lőszereket szállító hajók, amerikai kikötőkben álló hadihajók és lőszergyárak, főleg New Jersey, Maryland és Pennsylvania államokban. 1914 és 1918 között amerikai földön több mint ötven szabotázsakciót követtek el, köztük közel harmincat New York közelében, amik egy később kongresszusi vizsgálat szerint 300-500 amerikai halálát okozták.

A kampány sikerességében nagy szerepet játszott Scheele egy zseniális találmánya, a csak szivar- vagy ceruzabombaként emlegetett gyújtószerkezet. Ez egy szivar alakú és nagyságú, a két végén viasszal lezárt ólomcső volt, amit belül egy rézlemez osztott két részre, amiket két különböző savval töltöttek fel. A sav egy idő után elbontotta a lemezt, és a két vegyi anyag találkozása extrém forró lángot idézett elő. A gyújtóbombát a rézlemez vastagságával lehetett időzíteni, így azok jól meghatározható időpontban lobbantak be a lőszert és élelmiszert szállító hajókon. Ráadásul nyom nélkül eltűntek, a tűz ugyanis elolvasztotta az ólomcsövet.

A német szabotőrök legalább 35, de feltehetően akár 74 hajón okoztak így tüzet. Munkájukra azután derült fény, hogy Marseille kikötőjében egy hajón megtalálták az egyik gyújtóbombát, és azt elküldték New Yorkba, az ottani rendőrségen működő bombaosztagnak, amit mostanra már az amerikai rendfenntartó erők első terrorelhárítási csoportjaként tartanak számon. A bombaosztag végül felgöngyölítette a hajótüzeket okozó német csoportot, és annak több tagja ellen pár hónappal a Black Tom-szigeti robbanás előtt indítottak bírósági eljárást.

Nem ez volt az első olyan eset, ami erősíthette volna a gyanút, hogy a kikötőben nem baleset történt. Egy évvel korábban Werner Van Horn német tisztet tartóztatták le, mert megpróbált dinamittal felrobbantani egy hidat a kanadai–amerikai határon lévő St. Croix folyó felett, hogy megakadályozza a lőszerek kikötőbe jutását. New Jersey-ben pedig egy Robert Frey nevű német állampolgárt tartóztattak le, és indítottak eljárást ellene és több társa ellen, mert bombákkal akartak felrobbantani Európába tartó hajókat.

Bár a New York-i bombaosztagot vezető Thomas J. Tunney meg volt győződve arról, hogy a Black Tom-szigeti robbanást, valamint a nem sokkal később a New Jersey-i Kingsland városában lévő, tüzérségi lőszereket gyártó üzemben 1917 januárjában történt, félmillió tüzérségi lőszert és magát a gyárat megsemmisítő tüzeket szabotőrök okozták, de nem tudtak elég bizonyítékot szerezni ennek alátámasztására. A rendfenntartó erők munkáját nehezítette, hogy ekkor az Egyesült Államokban még nem működött olyan szövetségi nyomozószerv vagy kémelhárító ügynökség, aminek lett volna jogosultsága vagy elegendő erőforrása egy ilyen, több államot érintő nyomozás összehangolására és lefolytatására.

Mindez megváltozott azután, hogy az Egyesült Államok 1917 áprilisában belépett az első világháborúba. A kongresszus megalkotta a kémkedést büntető Espionage Actet, majd a szabotázsok elleni jogszabályt, és ezeknek a szövetségi törvényeknek a betartatásával az akkor kevesebb mint tíz éve létező Bureau of Investigation nevű ügynökséget, az FBI elődjét bízták meg. Az akkor még kicsi katonai hírszerzés pedig a New York-i rendőrség bombaosztagának nyomozóit kezdte el alkalmazni, akiknek a legnagyobb tapasztalatuk volt az ilyen ügyekben.

A Black Tom-szigeti robbanás így az amerikai belföldi hírszerző szolgálatok születésének egyik kiváltó oka lett. Ahogy Arthur Woods, New York akkori rendőrkapitánya fogalmazott, a kikötőben történt eset „egyértelmű tanulsága, hogy nem érhet minket ismét készületlenül a megfelelő nemzeti hírszerző szervezet hiánya; a különféle szövetségi hivatalokat egyetlen egységgé kell összeolvasztani, amelynek szüntelenül és mindenre kiterjedően ébernek kell lennie”.

Végül több évtizednek kellett eltelnie, mire Németország felelősségét a Black Tom-szigeti, valamint a kingslandi robbanásban egy nemzetközi bizottság 1939-ben megállapította, és Berlint ötvenmillió dollár megfizetésére kötelezték, amit azonban a náci Németország nem volt hajlandó teljesíteni. Nyugat-Németország 1953-ban vállalta a kártérítés megfizetését, aminek utolsó részletét az 1970-es évek végén, több mint hatvan évvel a robbanás után utalták át. Magáért a robbantásért azonban senkit sem ítéltek el.

Közben a pusztító robbanás szép lassan kikopott az amerikai köztudatból. Bár a New York Times 1940-ben még azt írta, hogy a város több millió lakosa „még mindig emlékszik a híres Black Tom robbanásra”, Franklin D. Roosevelt elnök pedig azzal indokolta a japánok táborokba zárását a második világháború alatt, hogy „nem akarunk még egy Black Tomot”, a századik évfordulón a lap már arról számolt be, hogy arról alig tud valaki.

Jules Witcover újságíró, aki könyvet írt az esetről, a Timesnak „a 20. századi amerikai sebezhetőség, hiszékenység – és kitartás – egyik legkevésbé ismert igaz történeteként” jellemezte. Az NBC Newsnak Kenneth Jackson történész kijelentette, hogy „a Black Tom valóban nem túl ismert, még New Yorkban sem”, hozzátéve, hogy „a legtöbb ember soha nem hallott a szigetről, és még azt sem tudják, hogy hol van”.

Utóbbi nem csoda. A sziget már nem is létezik szigetként, feltöltésekkel a Liberty State Park részévé vált. A robbanásra csak egy ott található plakett emlékeztet. Valamint a Szabadság-szobor, a robbanásban ugyanis annyira megrongálódott a fáklyát tartó kar belső szerkezete, hogy le kellett zárni az ott lévő kilátót, amit végül azóta sem nyitottak meg a látogatók előtt.