Óriási pofont kapott a Munkáspárt, a brit kormányfő kézzel-lábbal kapaszkodik a székébe
„Nem fogok elmenekülni a felelősség elől, és káoszba taszítani az országot” – mondta Keir Starmer péntek reggel. A brit miniszterelnöknek volt miért magyarázkodnia, pártja ugyanis katasztrofális eredményt ért el az angliai helyhatósági, illetve a csütörtökön velük egy időben tartott walesi és skót parlamenti választásokon.
Starmer vélhetően elébe akart menni a kritikáknak, amelyek várhatóak voltak egy ilyen csúfos vereség után. Ahogy azonban a nap folyamán egyre nyilvánvalóbb lett a munkáspárti vereség mértéke, úgy erősödtek fel a Starmer lemondását követelő hangok. Péntek estére már nemcsak pártbéli riválisai szólaltak fel, de a párt mögött álló befolyásos szakszervezetek vezetői is a távozását kérték.
Starmernek nem teljesen új a helyzet, a széke ugyanis már régóta inog. A miniszterelnök népszerűsége történelmi mélységekben van, az elmúlt hónapok botrányai során elvesztette legközelebbi szövetségeseit, a különböző időközi és előrehozott választásokon pedig pártja menetrendszerűen kapja a pofonokat. Ennek ellenére Starmer mindig kitartott amellett, hogy élni szeretne a választóktól 2024-ben kapott megbízatással, és hibának tartaná, ha a konzervatívokhoz hasonlóan ők is menet közben váltanának vezetőt.
Ennek ellenére előzetesen voltak olyan hírek, hogy a botrányból botrányba bukdácsoló Starmer ideiglenesen kitart, de a májusi választások után menni fog. Ennek ellentmondani látszik a pénteki beszédében megütött dacos hang, illetve a régi munkáspárti nagyágyúk, például Gordon Brown volt miniszterelnök bevonása a kormány stratégiai tanácsadói körébe.
Az egy sor negatív történelmi rekordot hozó választások azonban tovább erodálták a miniszterelnök tekintélyét, így komolyan felmerül a kérdés, hogy Starmert esetleg akarata ellenére is eltávolítsák. Ennek egyelőre gátat szab az, hogy a belső ellenzék képtelen összezárni egyetlen alternatíva mögött. Szombatra azonban némi meglepetésre kiállt egy munkáspárti képviselő a sajtó elé, felszólítva a kormánytagokat, hogy amennyiben nem cselekszenek, ő fog kiállni a miniszterelnök ellen. Az egyelőre erősen kérdéses, hogy ő össze tud-e szedni a Starmer kihívásához szükséges számú képviselőt maga mögött, sőt, olyan vélemények is vannak, hogy pont megerősíti a kormányfő pozícióját, mivel a belső ellenzék egészen mást szeretne a párt élén látni.
Mindenesetre miközben Starmer a szakadék szélén egyensúlyoz, addig az Egyesült Királyság politikai rendszere száz éve nem látott változásokon megy keresztül.
A hagyományos középpártok közül mind a Munkáspárt, mind a konzervatívok gyengén szerepeltek, míg a jobboldali populista, az országos felméréseket is vezető Reform UK és a vállaltan antikapitalista Zöldek komoly áttörést értek el. A két szélsőség egyaránt radikálisan meg akarja változtatni Nagy-Britanniát, ahol a lakosság a korábbiaknál jóval nagyobb elégedetlenségének adott hangot a politikai elittel szemben.
Nagy a vereség
A helyhatóságihoz hasonló másodlagos választások, azaz a választók többsége által nem legfontosabbként kezelt szavazások sajátos velejárója, hogy az emberek rendszerint megbüntetik az épp kormányzó hatalmat. Nem véletlen például, hogy az amerikai félidős választásokon az elmúlt 70 év alatt mindössze kétszer fordult elő, hogy az éppen regnáló elnök pártja növelni tudta a szövetségi kongresszusban a képviselőházi többségét.
Starmer borzasztó népszerűségi mutatóiból – a YouGov felmérésében például 19 százaléknak volt pozitív, 61 százaléknak negatív véleménye róla –, a brit gazdaság stagnálásából, illetve az általános elitellenes közhangulatból kiindulva viszont már előzetesen arra lehetett számítani, hogy a szokásosnál is nagyobb pofonba fog beleszaladni a Munkáspárt a májusi választásokon. Ezen csak súlyosbított az, hogy a kormánypártot több oldalról is ostromolták olyan kisebb pártok, amelyek az elmúlt száz évben nem sok vizet zavartak a stabil kétpártrendszeréről híres Nagy-Britanniában.
Az angliai helyhatósági választásokon közel 1500 képviselőt vesztett a Munkáspárt, miközben olyan nagyvárosok kerültek ki a kezei közül, mint Birmingham vagy Newcastle. Az összeomlás legnagyobb nyertese a Reform volt, amely a brexit ideológiai atyjaként számon tartott Nigel Farage vezetésével országszerte vette át a hatalmat különböző városi és regionális testületekben.
A bevándorlásellenes, EU-szkeptikus és brit viszonylatban oroszpártinak számító Reform lett egyértelműen az ország legnagyobb pártja, amely nagyjából 1400 önkormányzati helyet szerzett meg. A BBC extrapolálta a leadott szavazatokat országos szintre (mivel nem mindenhol tartottak helyhatósági választást, ezért ez egy becsült érték), amely szerint nagyjából 26 százalékon végezhettek. Mindez nemcsak a szegényebb szavazóknál komoly veszteségeket elkönyvelő Munkáspártnak okoz fejtörést, de az angol jobboldalt 300 éve domináló toryknak is.
Miközben Farage vidéken és a posztindusztriális térségekben verte tönkre a középen álló két nagy pártot, addig a Zöldek balról előztek, és komoly győzelmeket arattak az etnikailag színes, progresszív városi körzetekben. Ezek a körzetek sokáig munkáspárti bástyáknak számítottak, az utóbbi években azonban elfordultak tőlük. A közhiedelemmel ellentétben ez nemcsak a gázai háború nyomán fellángoló Izrael-ellenességnek tudható be, közrejátszik például az is, hogy a Munkáspárt maga is bevándorlás-ellenesebbé vált, többek között azért, hogy megtartsa a Reform felé kacsingató fehér munkásosztálybeli szavazóit.
A helyhatósági választásokkal párhuzamosan tartották a walesi és a skót parlamenti választásokat is, ahol az Egyesült Királyságot alkotó egyes nemzetek úgynevezett decentralizált parlamentjeinek tagjaira lehetett voksolni. Ezek a parlamentek nem teljesen egyenrangúak a Westminsterben ülésező brit parlamenttel, de például oktatási és egészségügyi kérdésekben saját hatáskörben dönthetnek.
Skóciában a függetlenség mellett kampányoló Skót Nemzeti Párt (SNP) nyert, többsége azonban nem lett a parlamentben. Az még kérdés, hogy a Munkáspárt másodikként vagy harmadikként fog befutni a Reform mögött, ám az eredményük nem nagyon tér el a várttól. A Zöldek itt is sokat erősödtek, a toryk pedig jelentősen visszaestek.
Az igazán nagy pofon Walesben érkezett, ahol a Munkáspárt az alapítása óta, azaz több mint száz éve abszolút dominált. A párt első parlamenti képviselője is Walesből érkezett, a walesi parlament 1999-es megalakítása óta pedig folyamatosan kormányon voltak. A nehézipari és bányászmúltjára büszke régió szövetsége azonban megszakadt a Munkáspárttal, amely alig tíz százalék fölötti eredménnyel végzett. A választást a walesi függetlenséget támogató Plaid Cymru nyerte, az abszolút többségtől azonban pár mandátummal elmaradt.
Mi lesz Starmerrel?
Starmer nem várta meg az eredmények teljes feldolgozottságát, és már péntek reggel, még az igazán nagy vereségek előtt kiállt elmondani, hogy nem kíván távozni. Éles szemű politikai elemzők észrevették, hogy Starmer a beszédében ezt a várható káosszal indokolta, így azonnal elindult a találgatás, hogy a miniszterelnök esetleg egy rendezettebb visszavonulásnak ágyazhat-e meg.
Ennek egyelőre semmi nyoma, a Starmeren lévő nyomás azonban egyre erősödik.
A Munkáspárt skót, walesi és különböző helyi részlegei is egyöntetűen arról számoltak be, hogy lehúzza őket a miniszterelnök, és képtelenek helyi kampányokat folytatni. Többek szerint észszerű lenne tehát, ha még a 2029-ben esedékes parlamenti választások előtt vezetőt váltanának. Több felmérés szerint Starmer a valaha volt legnépszerűtlenebb brit miniszterelnök, támogatottsága pedig alulmúlja a többi nyugati vezető amúgy sem acélos számait is.
Bár sokan érthetetlennek tartják, hogy egy olyan színtelen-szagtalan politikus mint Starmer hogyan válthat ki ilyen erős ellenszenvet az emberekből, a miniszterelnök finoman szólva sem tett meg mindent azért, hogy ne így legyen. Képtelen volt például átverni az amúgy hatalmas többséggel rendelkező parlamenti frakción olyan kulcsfontosságú intézkedéseket, mint a szociális juttatások megreformálása, vagy a lakhatási válságra választ adó településrendezési reform. Eközben az ország államháztartása olyan gyenge lábakon áll, hogy pénzügyminisztere kénytelen volt többször is adót emelni, aminek eredményeként az egész fejlett világban Angliában nőtt a leggyorsabban a dolgozókra kiszabott adóteher mértéke.
Ezzel párhuzamosan Starmer személyes döntéseit is kritika érte, különösen Peter Mandelson washingtoni brit nagykövet kinevezése körül. A sötétség hercegeként becézett Mandelsonról ugyanis kiderült, hogy a bevallottnál szorosabb kapcsolatot ápolt Jeffrey Epstein egykori szexuális bűnözővel. A kinevezés körülményei máig nem teljesen tisztázottak, és vannak arra utaló jelek, hogy Starmer nyomást helyezett az átvilágítást végrehajtókra, hogy tolják át valahogy Mandelsont.
A botrány következtében távoznia kellett annak a Morgan McSweeney-nek, aki kampányfőnökként, majd kabinetfőnökként a miniszterelnök legszorosabb szövetségesének számított, és aki sokak szerint az egész Starmer-jelenség kitalálója és legfőbb végrehajtója volt. Starmerről és az Epstein-botrányról itt írtunk bővebben.
Bár sokan már ekkor Starmer végét jósolták, a politikus túlélte az év eleji válságot, legfőképpen azért, mert a pártbeli ellenzéke képtelen volt felsorakozni egy valós alternatíva mögé. Szóba került a párt balszárnyában népszerű Angela Rayner volt miniszterelnök-helyettes neve is, akinek korábbi adóügyei és az ezek körüli politikai viták azonban sokak szemében csökkentették az esélyeit. Felmerült Wes Streeting egészségügyi miniszter neve is, ő viszont szintén szoros kapcsolatot ápolt Mandelsonnal, így sokan ódzkodtak tőle.
A legerősebb jelölt Andy Burnham manchesteri polgármester volt, aki azonban nem parlamenti képviselő, így nem indulhat formálisan a pártvezetői tisztségért. A hétvégén Starmerrel szemben nyilvánosan kiállt Catherine West egyelőre saját állítása szerint tíz másik képviselő támogatását bírja, de 81-re (a párt parlamenti képviselőinek ötödére) lenne szüksége, hogy megnyíljon az út a vezetőválasztás előtt. A BBC szerint Burnham támogatói akár 30-an is lehetnek, de ők pont azért nem örülnek, mert a manchesteri polgármester nem tudna részt venni egy mostani vezetőválasztáson. Ők inkább azt szeretnék elérni, hogy Starmer maga jelentse be megtervezett távozását, aminek idejére Burnham már készen tudna állni. Az érvelésük szerint ha West most kiprovokál egy vezetőválasztást, azon újra nyerhet Starmer, és ezzel le is kerülne a napirendről a leváltásának lehetősége.
Kérdés, hogy az újabb pofon után össze tudnak-e állni az erős emberek támogatói, hogy koordinálják a lépéseiket. A vereség mértéke tényleg óriási volt, ám némileg elmaradt azoktól a katasztrofális forgatókönyvektől, amiket az elmúlt hónapokban jósolt pár felmérés. Starmer szövetségesei egyelőre kiállnak mellette, és kulcsfontosságú az is, hogy egyetlen miniszter sem nyújtotta be a lemondását, mint Boris Johnson korábbi konzervatív miniszterelnök esetében.
Néhány elemző szerint az is Starmer kezére játszik, hogy külpolitikában komoly szereplővé vált, egy új arc pedig nem tudná ennyire sikeresen képviselni az ország érdekeit. A kormányfő azt ígéri, hétfői parlamenti beszédében majd világosan beszél értékeiről és meggyőződéseiről, szerdán pedig a kormány mutatná be a következő egy évre szóló terveit.
Szélsőségek harapófogója
Miközben a westminsteri buborék a munkáspárti szappanoperával van elfoglalva, addig az ország politikai berendezkedése földindulásszerű változásokon megy keresztül. Bár az eredmények részletes kielemzésére még várni kell, az már most egyértelmű, hogy a brit választásokat 100 éve domináló Munkáspárt–Konzervatív Párt váltógazdasága története legkomolyabb válságával néz szembe.
A politikai paletta jobb szélén a bevándorlásellenes, EU-szkeptikus Reform simán megelőzte a torykat, és egyértelműen az ország legnagyobb pártjává vált. Ez különösen látványos volt a helyhatósági választásoknál, ahol a Reform nemcsak az elitellenességre vevő fehér munkásosztályt, de a közép- és dél-angol vidék hagyományosan konzervatívokra szavazó térségeit is behúzta. A pártot vezető Farage nem véletlenül mondta azt, hogy történelmi eredmény született.
A másik oldalon pedig a Zöldek jöttek fel a Munkáspárt nyakára, és több olyan városi körzetet átfordítottak, ahol évtizedeken keresztül betonbiztos volt a munkáspárti többség. A Zöldek Zack Polanski vezetésével überpopulista irányt vettek, és a hagyományos természetvédelmi kérdések helyett a társadalmi egyenlőtlenséget, illetve a gázai háborút tették meg központi témáknak. Ez utóbbi különösen hatékonynak bizonyult az ország egyre népesebb muszlim közösségeinek körében, ahol rendre 30-40 százalékpontos elfordulás történt a Zöldek felé.
Az eredményeket látva Polanski kijelentette, vége a kétpárti politikának, a jövő egyértelműen a Zöldek és a Reform csatáját hozza majd.
A szélek erősödése persze nem brit sajátosság, de aggodalomra ad okot azoknak, akik meg szeretnék tartani az ország alapvető irányát. Ugyanis mind a Zöldek, mind Farage-ék radikális változtatásokat akarnak eszközölni: előbbiek az antikapitalista, NATO-szkeptikus és sokszor antiszemitizmusba átcsapó Izrael-ellenesség vonalon, utóbbiak pedig a brit liberális hagyományokkal nehezen összeegyeztethető kirekesztő bevándorlásellenességgel.
A Politico felméréseket összesítő átlagában a Reform 25 százalékkal vezet, a toryk 18, a Munkáspárt és a Zöldek 17-17 százalékon állnak, míg a korábbi évtizedek hagyományos harmadik erejének számító Liberális Demokratákat 12 százalékra mérik. Az egyéni körzetekre épülő brit parlamenti választásokon nagyon könnyen háttérbe szorulhat a két egykori nagy erő, ha folytatódnak azok a trendek, amelyek a helyhatósági választáson is látszottak.
Kérdés, egy új miniszterelnökkel életre tud-e kelni a Munkáspárt, illetve hogy a konzervatívok tudnak-e a lagymatag választási eredményre építeni a jövőben. Nem érdemes leírni a centrista Liberális Demokratákat sem, akik egyelőre nem tudják igazán kihasználni a politikai elit válságát, de egyetlen nem populista alternatívaként akár vonzóak lehetnek néhány elégedetlen szemében.
