Kuporgás egy hőlégballon kosarában, legyek lefejezése egy laboratóriumban és az a bizonyos tej, ami talán azóta is a pulton erjed

Másképp néznek rád az emberek, ha Geiger-számlálóval a kezedben járkálsz. Ha ezt megfejeled azzal, hogy időnként azt kiáltod: „Itt sokkal alacsonyabb a sugárzás szintje a vártnál!” – akkor ez borítékolható. Viszont különben honnan tudhatná az átlagember, hogy elfogadható szinten van-e az élelmiszerekben található sugárzás? Ezért vannak a hatósági ellenőrök, ez a munkájuk – mondhatod erre.

Ez így is volt, mielőtt Elon Musk kormányzati hatékonysági hivatala (Department of Government Efficiency – DOGE) elkezdte leépíteni a bürokráciát, és mielőtt a szövetségi kormányzat az ősz jelentős részére leállt. Meg mielőtt Geiger-számlálót vettem, hogy magam ellenőrizzem az élelmiszereimet.

Egy ideig – talán 1883 óta, amikor a Pendleton-törvény megalapozta a képzett szakértőkre épülő közszolgáltatásokat – a nemzetünk úgy gondolta: az élet túl rövid ahhoz, hogy mindenki saját maga ellenőrizze az élelmiszereit. Bízzuk ezt a kormányra. De aztán jött a Trump-kormány, és felvetette a kérdést: mi lenne, ha nem így tennénk?

A ProPublica szerint létszámleépítések miatt az Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal (Food and Drug Administration – FDA) külföldi élelmiszergyártóknál végzett ellenőrzéseinek száma történelmi mélyponton van. A Geiger-számlálóm 22,79 dollárba (kb. 7250 forint) került. Azt reméltem, hogy ebben a leépítésekkel teli, szétzilált időszakban a cselekvőképesség érzését nyújtja majd nekem és megnyugvást ad. Helyette a Geiger-számláló megvásárlása az első lépés volt az őrület felé.

Miközben a Trump-kormány a hatósági szerveknél kísérletezett leépítésekkel, én is elindítottam egy saját kísérletet. Minden alkalommal amikor leépítettek egy-egy hatósági szervet – vagy valamelyik tisztviselő azt sugallta, hogy addigi formájában sérti a szabadságjogaimat –, felvettem az ahhoz tartozó területet a tennivalóim közé. Legalább érezzem úgy, nem csupán aggódom amiatt, hogy mik maradnak majd így el, hanem végre teszek is valamit.

A Személyi Ügyek Irodája (Office of Personnel Management) szerint tavaly január és november vége között körülbelül 300 ezer köztisztviselő – a szövetségi alkalmazottak közel 10 százaléka – hagyta ott az állását. 2025 februárjában több száz időjárás-előrejelzőt és más alkalmazottat bocsátottak el a Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatalból (National Oceanic and Atmospheric Administration). Júniusban a Nemzeti Tudományos Alapítványt (National Science Foundation) utasították arra, hogy hagyja el székhelyét. Ősszel, a kormányzati leállás idején, körülbelül 1400, nukleáris biztonsággal foglalkozó munkatársat küldtek el, a légi forgalmi irányítók száma pedig tovább csökkent.

Az úgynevezett „mentális terheltség” fogalma a háztartásban elvégzendő összes feladat ismeretének súlyát jelenti. Valakinek figyelnie kell, hogy mikor kell mosni, kivinni a szemetet, bevásárolni, előkeresni a téli ruhákat, vacsorát főzni, megtervezni a költségvetést, porszívózni stb. Ez az a fajta munka, amely, ha nincs megfelelően elosztva, tönkreteszi a házasságot és a szakadék szélére sodorja az embereket.

Szorozzuk most meg ezt a mentális terhelést 343 millióval, mivel ennyi ember él az Amerikai Egyesült Államok nevű háztartásban. Nemcsak az élelmiszer-bevásárlás miatt kell ugyanis aggódnunk, hanem arra is kell figyelnünk, hogy a vásárolt élelmiszerek nem radioaktívak-e. Nemcsak arra kell figyelnünk, hogy a gyerekek az időjárásnak megfelelően legyenek felöltözve, hanem az időjárást is előre kell jeleznünk. Nem elég csak tojást vásárolni, tudnunk kell azt is, hogy mennyibe kerül a tojás, és mennyibe került a múlt héten, mert a gazdaság valamilyen szinten ettől függ.

A közigazgatási feladatok átvételével próbálkozó öt hónapos utazásom során jártam Antietam (az amerikai polgárháború egyik történelmi ütközetének helyszíne) gyomokkal benőtt mezején, egy több mint 400 méterrel Ohio felett repülő hőlégballon szűkös kosarában, a Johns Hopkins Egyetem biológiai laboratóriumában, ahol legyeket fejeztem le, és egy marylandi farmon, ahol egy Melissa nevű tehén legyekkel belepett tőgyét vizsgáltam meg.

Ezzel egy időben a leépítési hullám minden egyes újabb körének bejelentésével egyre több feladatom lett. Azután hogy elkezdtem írni ezt a bekezdést, Donald Trump menesztette a fertőző betegségeket felügyelő szakemberek nagy részét; de lehet, hogy mire a végére érek, már vissza is veszi őket. Remélem, így lesz! Szinte bármit megtennék egy jó sztoriért, de az „ebolafigyelés” talán mégiscsak túl sok lenne.

John F. Kennedy közismert mondása szerint: „Ne azt kérdezd, mit tehet érted az országod, hanem azt, mit tehetsz te az országodért.” Nos, én megkérdeztem! És a válasz: sok mindent. Már amennyiben nem gond, ha rosszul csinálom.

1. ELŐRE JELZEM AZ IDŐJÁRÁST

Hat és fél órát vezettem Ohióig, hogy előre jelezzem magamnak az időjárást. Egy hőlégballonból. „Aki azt mondja, hogy nem fél a magasságtól, az vagy hazudik, vagy őrült” – mondta Tim, a hőlégballon pilótája. Délután 5 óra volt, amikor egy derült szeptemberi kedden, Columbus külvárosában, egy mezőn arra készülődtünk, hogy felszálljunk és megnézzük az időjárást. Timnek ápolt fehér szakálla volt, magabiztos viselkedése megnyugtatóan hatott rám. Tim szerint kétféle hőlégballon-pilóta létezik: az öregek és a merészek. Magát az előbbiek közé sorolta.

Az időjárás-előrejelzés egyike annak a számos hatósági feladatnak, amit a Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal végez – illetve végzett a közelmúltig. A szervezet költségvetését ugyanis a Trump-kormány megpróbálta drasztikusan megnyirbálni – amiről a USA Todaynek James Franklin, a Nemzeti Hurrikánközpont (National Hurricane Center) volt vezetője azt mondta, hogy ezzel az amerikai időjárás-előrejelzés területén „minden fejlődést megállítanának”.

Országunk alapításának idején az emberek maguk gyűjtötték az időjárási adatokat – számítógépek, meteorológiai ballonok vagy modellek segítsége nélkül. George Washington meglehetősen részletes időjárási naplót vezetett. Az 1787. április 14-i bejegyzése szerint: „A higany reggel 62, délben 74, éjjel 68 fokot mutatott. Reggel felhős volt az idő, néhány csepp eső esett.” (A Fahrenheitben megadott értékek 16,6, 23,3 és 20 Celsius-fokok.) Habár a naplóírás jó megoldás, ha valaki arra kíváncsi, milyen VOLT az időjárás, a legtöbben mégis arra kíváncsiak, milyen lesz az időjárás. Ehhez azonban több ember kell.

A távíró megjelenése később lehetővé tette az időjárás-megfigyelőknek, hogy nagy távolságokból, szinte valós időben osszák meg egymással megfigyeléseiket és adataikat. Így kezdődött az előrejelzések korszaka – vagy ahogy az úttörő meteorológus, Cleveland Abbe nevezte őket: „valószínűségek”. Cleveland azért hagyta ott szülővárosát, Cincinnatit (csak hogy mindenkit jól összezavarjon!), hogy egy olyan szövetségi kormányzati szervnél dolgozzon, amelyből később a Nemzeti Meteorológiai Szolgálat (National Weather Service) nőtte ki magát.

„Az országnak kevés hasznosabb szolgája volt, mint Cleveland Abbe” – írta 1919 körül Thomas Corwin Mendenhall meteorológus Abbe vihar-előrejelzéseit méltatva, amelyek évente több millió dollár értékű vagyont mentettek meg.

Az emberi megfigyeléseket és a távíróval folytatott csevegéseket idővel felváltották a rádiószondák. Ezek olyan érzékelőket tartalmazó csomagok, amelyeket országszerte napi kétszer bocsátanak fel ballonokban, hogy megmérjék a szél irányát, a hőmérsékletet, a nyomást és így tovább. A DOGE februári költségcsökkentése után több helyszínen kénytelenek voltak ezt napi egy felbocsátásra redukálni; az alaszkai Kotzebue (a nyugati part mentén) és St. Paul (a Bering-tengeren) városok pedig teljesen leállították őket.

Megkérdeztem Keith Seittert, az Amerikai Meteorológiai Társaság vezető szakpolitikai munkatársát, hogyan tudnám a hatósági modellek nélkül, egyedül megjósolni az időjárást. Elkövette azt a hibát, hogy utalt rá, hogy az időjárás általában nyugatról keletre halad, 30–48 kilométer/órás sebességgel. Ez megfogott. Vagyis lehet, hogy elég, ha keresek egy várost, amely körülbelül 800 kilométerre nyugatra van, és odamegyek, hogy ma megtudjam a holnapi időjárást?

Persze, mondta Keith, de ez óriási időpazarlásnak tűnik. Dehogyis! Két 4 év alatti gyerekem van. Időm, mint a tenger! Timet és columbusi hőlégballonos cégét a Google révén találtam meg. A Yelpen egyetlen értékelés volt róla, még 2012-ből, de az ötcsillagos volt: „Tim nagyszerű pilóta.” Ennyi elég is volt, hogy meggyőzzön.

Timmel és csapatával egy golfpálya melletti parkolóban találkoztam. Beültünk a furgonjába, amelynek hátsó részében rögzítve volt a hőlégballon kosara, és elindultunk a felszállási ponthoz. A kosár elképesztően kicsi, leginkább egy normálisnál kétszer szélesebb bevásárlókocsihoz hasonlít. 17:37-kor érkeztünk meg, éppen akkor, amikor a nap kezdett lemenni a láthatáron.

Aki kíváncsi, annak elárulom, hogy Ohióban a Geiger–Müller-számláló által mért érték kicsit alacsonyabb, mint Washingtonban. Erre az útra azonban egy 22 dollár 89 centért vásárolt, hőmérőt, barométert és szélmérőt kombináló műszerrel szerelkeztem fel.

Tim megnyugtatott, hogy „a hőlégballonban utazók túlnyomó többsége egyáltalán nem tapasztal magaslati problémákat”, mert „a hőlégballonok természetes erőket használnak”. Ezek szerint a gravitáció nem természetes erő? Egyre idegesebb lettem. Tim az első telefonbeszélgetésünk során azt mondta, néha „sportosra” sikerül a hőlégballonnal a leszállás – mondjuk, ezzel a melléknévvel nem feltétlenül szeretek a fizikai biztonságom kontextusában találkozni.

Az igazság az, hogy nagyon félek a magasságtól. Ezt persze mindig elfelejtem, egészen addig, amíg visszavonhatatlanul el nem kötelezem magam egy olyan tevékenység mellett, amely jó magasba visz, és akkor, amikor már felfelé tartok, és nincs visszaút, eszembe jut: Ó, igen. Ezektől én borzasztóan félek.

Bemásztam a kosárba, a tenyerem pedig egyre jobban izzadt. Körülöttünk hirtelen minden nagyon kicsi lett. Egy miniatűr traktor apró köröket rótt egy miniatűr mezőn. Egy sólyom pedig… alattunk repült? Hiba volt nagyon magasra jönni – jegyeztem fel ezen a ponton.

A telefonomra egy idő után vékony izzadságréteg rakódott. Talán a páralecsapódás miatt lehet? – gondoltam. A barométer 29,06-ot mutatott, a hőmérséklet 29,61 °C volt. Kísérteties csend honolt körülöttünk, csak a propántartály időszakos fellobbanását lehetett hallani, ami olyan volt, mintha valaki nagyon sietősen, közvetlenül a fülem mellett grillezne. 28,26 és 30,72 °C. A hőmérséklet hirtelen sokkal alacsonyabb lett: 8,5 fokra csökkent, bár ezt egyáltalán nem érzékeltem. Aztán rájöttem, hogy a hőmérséklet helyett a harmatpontot nézem.

Amikor már valóban a hőmérsékletet néztem, felfedeztem egy második problémát: valahányszor Tim beindította a lángot, a hőlégballon kosara felmelegedett. Olyan volt, mintha egy kis tábortűzzel repülnénk. A hőmérőm nem 11,6 Celsius-fokot mutatott, hanem 32,89-et! Gyönyörű, szélcsendes, derült este volt. Arra gondoltam: bárcsak látna most Cleveland Abbe! Valószínűleg valami ilyesmit mondana: „Milyen értelmetlen pazarlása eme lenyűgözően futurisztikus berendezésnek!” Tovább sodródtunk a mezők és a „hummerek” felett – így nevezik egyes hőlégballonosok a villanyvezetékeket. Alattunk fák, mezők, házak, régi roncsautók és néha egy-egy kutya tűnt fel.

A leszállásunk egyáltalán nem volt sportos, bár én visszatartottam a lélegzetemet, amikor közel kerültünk a „hummerekhez”. Tim korábban 1600-szor végzett már ilyen manővert, így nem repültünk bele egyetlen elektromos vezetékbe sem, meg hát akkor nyilván nem tudtam volna megírni ezt a cikket. Kiderült, hogy ebben a szakmában egész egyszerűen… egy találomra kiválasztott telken szállnak le. Az is előfordult már, hogy Tim csapatának tagjaira fegyvert fogtak, meg kutyákat szabadítottak rájuk.

Teljesen hihetetlen, de a telek, amelyen landoltunk, egy büszke Atlantic-előfizetőé, Deborah-é volt, akiről kiderült, hogy versenyszerűen flipperezik. Megpróbáltam neki elmagyarázni, hogyan kötöttünk ki nála. Így Deborah lett az első a sok ismeretlen közül, akit zavarba ejtett a projektem. Deborah azonban annyira izgatott volt az Atlantichez fűződő kapcsolatom miatt, hogy rögvest kért egy ölelést. Egy előfizetőért bármit!

Ekkor már 19:18 volt, a hőmérséklet 25,8 és 26,6 Celsius-fok között alakult. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, milyen csodálatos volt ez az időjárás. Az égbolt derűs volt, a levegő friss, a hőmérséklet pedig tökéletes – az a fajta őszi nap, amilyet az L.L. Bean-katalógusból (kirándulóruházatra és túrafelszerelésre szakosodott áruház) rendelne magának az ember.

Másnap megkezdtem a könnyed, kényelmes, több mint hatórás utamat hazafelé, hogy megnézzem, milyen lesz az idő. Washingtonhoz közeledve egyszer csak észrevettem, hogy esik az eső. Az ég szürke volt. Szürke, szürke, szürke. Ez nem az én időjárásom! Nem azért vezettem Ohióból idáig, hogy ezt kapjam! NEM ISMEREM EZT AZ IDŐJÁRÁST!

Egy hobbimeteorológus barátom később tájékoztatott, hogy aznap a légnyomásrendszerek miatt az időjárás keletről nyugatra haladt. Hoppá. Meglehetősen megalázó volt a felismerés, hogy ilyen hihetetlenül hatástalan dolgot csináltam végig, és még az időjárás sem olyan lett, amilyenre számítottam. Ezért úgy döntöttem, hogy a következő közfeladatom ellátása során valami olyat próbálok ki, ami nem jár adatgyűjtéssel. És hogy mi a tét? A saját magam és a családom biztonsága.

2. MAGAM ELLENŐRZÖM A FOGYASZTÁSRA SZÁNT TEJET

Jelenleg nincs a szenátus által kinevezett tiszti főorvosunk, aki lényegében a „nemzet orvosa” lenne. Ugyanakkor az elnök által erre a posztra jelölt Casey Means az étkezés témájában arról osztogat tanácsokat, hogy hogyan iktassuk ki az állami hatóságokat az életünkből.

Ő inkább orvos, mint én (mivel elvégezte az orvosegyetemet), de kevésbé orvos annál, amit az ország orvosától elvárna az ember (ugyanis nem fejezte be a rezidensképzést, mert úgy döntött, hogy inkább a „jó energiával” foglalkozik). A 2024-es választások utáni héten Means a Real Time With Bill Maher című talkshow-ban a megterhelő hatósági szabályozásokkal kapcsolatban elég érdekeset talált mondani a nyers tejről. „Szeretnék megismerni egy helyi gazdát – mondta Means –, hogy rálátásom legyen az egyenességére, hogy a szemébe nézhessek, hogy megsimogathassam a tehenét, és eldöntsem, hogy ihatom-e a tejét.”

Ezek után magam is elmentem egy dél-marylandi farmra, hogy hasonlóan cselekedjek. Az a baj a nyers tejjel, hogy nem minden formájában engedélyezett az emberi fogyasztásra szánt értékesítése. Ez a farm szerencsére „kedvtelésből tartott állatok” saját elmondásuk szerint finom tejét árulja. Emellett a teheneknek híres operákból vett neveket adnak, van például Tosca, Traviata és Renée Fleming is. Arra kértem őket, hogy segítsenek megvalósítani Casey Means elképzelését.

Brian gazda kísért el a tehenekhez, közben elhaladtunk a tojótyúkok és a hizlalt tyúkok mellett, amelyek – elmondása szerint – kiváló körülmények között élnek a közeli mezőn. („Ha így nevelsz, akkor le is vághatsz!” – mondja Brian gazda.)

A látogatásra készülve beszéltem egy állatorvossal, aki elmagyarázta, hogyan lehet felmérni egy tehén egészségi állapotát. Az állatorvos szerint a tehén 13 pár bordája közül néhánynak látszania kell, de nem túl soknak. A tehén testtartása nem lehet furcsán görnyedt, a tőgye pedig legyen hosszú és csüngő.

Brian egy Melissa nevű tehénhez vezetett, akit egy énekesnőről neveztek el. „Etheridge?” – kérdeztem Melissa Etheridge, amerikai countryénekesnőre utalva. Brian felnevetett, de nem szolgált további információval Melissa vezetéknevével kapcsolatban. Melissa pedig csak állt, legyekkel körülrajzva.

„A legyek tisztán tartják őket” – mondta Brian gazda. Valóban így lenne? Ezt gyorsan feljegyeztem az egyre bővülő listámra, ahol olyan dolgokat gyűjtök, amik a „nem biztos, hogy tényszerűen igaz” kategóriába tartoznak.

Volt olyan idő, amikor a tej csak nyers formában volt kapható, és mindenki maga dönthette el, hogy iszik-e belőle. A nem megfelelő minőségű tej elfogyasztásának büntetése halál volt. A 19. században ez meglehetősen gyakran előfordult, különösen az amerikai gyerekek körében. Aztán rájöttünk, hogy a betegségeket mikroorganizmusok okozzák. A tuberkulózis, a skarlát és a tífusz, a diftéria és a Bang-kór mindegyikét hordozhatta a tej.

Nem sokkal az 1906-os tiszta élelmiszerek és gyógyszerek törvényének (Pure Food and Drug Act) elfogadása után Theodore Roosevelt elnök sürgetésére egy közegészségügyi tisztviselőkből álló bizottság 751 oldalas jelentést tett közzé, amely a nem sokkal korábban kitört járványokat a szennyezett tejjel hozta összefüggésbe. A tej kiváló táptalaja volt a baktériumok szaporodásának. Ezek némelyike hasznos szövetségesként csatlakozott a bélflórához, míg mások halálos hasmenést okoztak. Kockáztatás helyett a jelentés a tej pasztőrözése, azaz melegítése mellett érvelt, azért, hogy ily módon elpusztítsák a káros mikroorganizmusokat.

A tej biztonságos fogyasztásának megvalósítása a történelem egyik legnagyobb közegészségügyi áttörése volt. „Minden 2 milliárd adag pasztőrözött tej vagy tejtermék fogyasztása után az Egyesült Államokban átlagosan ma már csak egy ember betegszik meg” – állítja az FDA jelentése.

Az utóbbi időben különösen aggódom az egyes betegségek miatt. A FoodNet – a járványügyi hatóság, a CDC élelmiszer útján terjedő betegségekre specializálódott felügyeleti hálózata (Foodborne Diseases Active Surveillance Network) – nyolcról kettőre (a szalmonellára és az E. coli egyik típusára ) csökkentette a nyomon követendő kórokozók számát. Mintha az lenne a cél, hogy a lisztéria meglepetésként érjen bennünket. Közben a „Make America Healthy Again” (Tegyük újra egészségessé Amerikát) mozgalom követői arra buzdítanak bennünket, hogy igyunk olyan tejet, amilyet 1924 óta arra hivatkozva nem ittunk, hogy túl kockázatos lenne.

De térjünk vissza Melissához! Melissának vannak szarvai. Brian gazda szerint ez azért jó, mert „a szarvak antennaként működnek, és az összes kozmikus energia a szarvakon keresztül érkezik”. Ezt is feljegyeztem a „nem biztos, hogy tényszerűen igaz” dolgokat tartalmazó listámra.

Mennyi ideig tárolható ez a tej? „Nem romlik meg” – mondta Brian gazda. Köztudott, hogy a tejre ez nem igaz. „Ha a szokásos amerikai étrendet követed, akkor hasmenésed lehet tőle” – ismerte el később a gazda.

Óvatosan megkérdeztem, hogy miért lenne ez a tej sokkal tartósabb annál, amit én „termelek” a csecsemőmnek, és ami csak négy napig áll el a hűtőben. Brian zavartan nézett, majd a kezembe nyomott 13 brosúrát, köztük a Csukamájolaj: a legjobb szuperélelmiszer és a Mi a legjobb a nyers anyatej után? címűeket. Csakhogy ezek nem válaszolták meg a kérdésemet.

Beugrottam a farm ajándékboltjába, ahol népzenei CD-ket, alpakagyapjúból készült sapkákat és olyan könyveket árultak, amelyek elmagyarázzák, hogy a Covidot nem vírus okozta („Lehetséges, hogy az elektroszmog, a mérgező környezet és az 5G a felelős?”). Végül úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha inkább egy kis tejet veszek.

A szerzeményemet hazavittem, és hosszan bámultam. Műanyag palackban volt, és az állt a címkéjén: emberi fogyasztásra nem alkalmas. Egyre inkább hiányoltam az illetékes hatóságot. Régebben, amikor otthonra tejet vásároltam, akár meg is ihattam. Most meg mindenféle kutatást kell végeznem.

A tejet éjszakára a pulton hagytam. A férjem ki akarta dobni, mondván, hogy zavaros és egyre büdösebb, aztán elmagyaráztam neki, hogy most erről írok, és hogy az amerikai gazdaságot és a politikát sem dobjuk ki (amelyekről ő ír), csak mert zavarosak és egyre büdösebbek.

Annak érdekében, hogy jobban megbarátkozzam a pulton pihenő tejjel, elkezdtem a témával kapcsolatos tanulmányokat olvasni. Minél többet olvastam, annál inkább elbátortalanodtam. Egy 2017-es tanulmány szerint a szennyezett tejtermékek által okozott betegségek 96 százaléka nyers tejből és sajtból származik. Egyáltalán nem tetszettek ezek az esélyek.

Jólesett megsimogatni Melissát és Brian gazda szemébe nézni. De attól tartok, ezzel nem kaptam meg azt az információt, amelyre szükségem van ahhoz, hogy megtudjam, megihatom-e a tejet. Ehhez meg kellett volna vizsgálnom, hogy milyen mikroorganizmusok vannak a tejben, vagy egyszerűen fel kellett volna forralnom. Mire erre rájöttem, a tej zavaros és sárga színű lett, és három különböző rétegre oszlott.

Hónapokkal később még mindig nem dobtam ki, és nem is nyitottam ki. Abban reménykedem, hogy ha elég sokáig halogatom a dolgot, egyszerűen sajttá válik.

3. FOGYASZTÓI ÁRAKAT GYŰJTÖK

Egyik élelmiszerboltból a másikba rohangáltam Washington D. C. környékén, remélve, hogy találok valakit, aki segít pontosan feltérképezni, hogyan változott a tojás ára az elmúlt időszakban. Kiderült, hogy sürgősen fejlődnöm kell a gazdasági adatok gyűjtésének terén, mert a Trump-kormány most a Munkaügyi Statisztikai Hivatalt (Bureau of Labor Statistics – BLS) vette célba. Lehet, hogy erre azt mondod: de kit érdekel egy ilyen bürokratikus hangzású hivatal egy ilyen időszakban? Például engem. Napról napra egyre több hatósági feladatot veszek át, és remekül haladok.

A BLS folyamatos, szorgalmas adatgyűjtéssel arra tesz kísérletet, hogy mindenkinek elérhetővé tegyen egy sor, a gazdasághoz és a munkaerőpiachoz köthető adatot. Például azzal kapcsolatban, hogy van-e elég munkahely mindenkinek. A BLS havonta publikál jelentést a munkaerőpiac állásáról (habár az októberi a leállás miatt nem jelent meg). Vagy éppen arról, hogy mire elég a fizetésünk. Táblázatba foglalják a fogyasztói árindexet, amely összegyűjti az emberek által vásárolt összes terméket, majd kiszámítja, hogy azok ára magasabb vagy alacsonyabb-e, mint korábban volt. Vagyis lényegében a BLS – 1884 óta, amikor még Munkaügyi Hivatalnak hívták – pillanatképet készít a gazdaság helyzetéről.

Mostanában azonban az elkészült képek nem voltak túl hízelgőek, amire a Trump-kormány úgy reagált, hogy megpróbálta szétverni a fényképezőgépet. Miután a júliusi munkaerőpiaci jelentésből kiderült, hogy nincs elég munkahely, az elnök elbocsátotta a BLS vezetőjét. Trump 2026-os költségvetése a BLS büdzséjének 8 százalékos csökkentését javasolta. Az pedig, hogy a DOGE nekiment a BLS-nek, hozzájárulhatott ahhoz, hogy három városban – Buffalo (New York állam), Provo (Utah állam) és Lincoln (Nebraska állam) – felfüggesztették az adatgyűjtést.

Ahhoz, hogy önállóan gyűjthessem a gazdasági adatokat, „első osztályú megfigyelővé” kell válnom – mondta Jay Mousa, a BLS terepen végzett műveletekért felelős hivatalának volt helyettes biztosa. Ez ugyanis a BLS terepen adatokat gyűjtő közgazdászainak (field economists) egyik feladata. Olyanok, mint egy extrovertált emberekből álló, figyelmes hadsereg, amelynek tagjai egyik helyről a másikra járnak, körülnéznek, beszélgetnek, és kiderítik, mennyit fizetnek vagy számolnak fel a termékekért és a szolgáltatásokért.

Mousa azt javasolta, hogy járjam körbe az üzleteket, és derítsem ki egy-egy termék mostani és korábbi árát. A mostani ár kiderítése megvalósíthatónak tűnt. De a korábbi? Azt javasolta, hogy kérdezzem meg az alkalmazottakat. Tökéletes! Bevetem majd a figyelmességemet és a diplomatikus nyomásgyakorló készségemet, épp mint a BLS valódi munkatársai – gondoltam.

A BLS kiskereskedelmi átlagárakat összegző listáján szereplő több tucat termék közül a tojást választottam (egy tucat, nagy, A osztályú). A tojás most nagyon aktuális téma. A 2024-es választás idején az emberek azt mondták, hogy túl drága, most meg nézzék csak, hol tart az ország.

A Safewayben kezdtem, ahol megkérdeztem a pénztárosnőt, hogy mennyibe kerül most a tojás, és mennyibe került a hónap elején. Azt mondta, hogy egy tucat tojás jelenleg 4 dollár 99 cent, és arra is emlékszik, hogy régebben sokkal drágább volt, úgy 9 dollár körül. A beszélgetés volt annyira kínos, hogy végül meg is vettem a tojást. Vajon adatot gyűjtöttem, vagy bevásároltam?

A Trader Joe’sban elmerengtem a pohárkákba adagolt sütőtökös mac and cheese kóstolón, aztán felhörpintettem egyet – úgy, ahogyan egy felessel tenném. Csak később vettem észre, hogy villát is kínáltak mellé. Micsoda megfigyelőképesség! Eközben a bolt sarkából egy kartonból készült vízköpő meredt rám. „Az egy vízköpő” – mondtam a mac and cheese-t kínálgató eladónak, hogy kialakuljon beszélgetés. „Kartonból van” – válaszolta, majd hozzátette: „Öt éve áll ott.”

Megkérdezem tőle, hogy mennyi volt korábban a tojás ára, és ő azt mondta, hogy most olcsóbb lett – ami most 2 dollár 99 centbe kerül, az két nappal ezelőtt még 3 dollár 99 cent volt! Titkos hétvégi tojásakcióról lehetett szó? Talán ilyeneket találnak az igazi BLS-munkatársak is? Nem tudta megmondani. A boltból végül két konkrét számmal a tarsolyomban távoztam anélkül, hogy bármit vásároltam volna, amit kettős győzelemnek könyveltem el. Sőt! Ha valamikor szükség volna rá, a kartonból készült vízköpő élettartamáról is szereztem adatot!

„Nem tudom nem észrevenni, hogy a Whole Foodsban vagyunk” – mondtam egy Whole Foods-alkalmazottnak, aki – talán mert észrevette, hogy bevásárlókosár nélkül, Geiger-számlálóval sétálgatok – megkérdezte, hogy szükségem van-e segítségre. „Van rá mód, hogy megtudjam, mennyibe került korábban a tojás?” Az ára az utóbbi időben nagyjából megduplázódott – mondta. Az a tojás, amiből egy kartonnyi most 9 dollárba kerül, korábban 5 dollár volt; a most 4 dollárba kerülő kiszerelés pedig előtte 2 dollárba került – tudtam meg.

A Giant áruházban azt mondták, hogy a tojás régebben háromszor annyiba került, mint most. Amikor a Rodman’s áruházban arról érdeklődtem, hogy mennyibe kerül a tojás, csak annyit mondtak, hogy a tojás mindenhol drága. Arra a kérdésemre, hogy mennyi volt a tojás ára korábban, a Target áruházban dolgozó alkalmazott felvetette, hogy menjek el a tojásos polchoz, és nézzem meg saját szememmel. „Nem – mondtam –, a korábbi árára gondoltam.” A vásárlást végül az önkiszolgáló pénztárnál, csendben fejeztem be.

Kellett valami, amit fel tudok mutatni a témával kapcsolatos erőfeszítésem bizonyítékaként. Úgyhogy készítettem egy táblázatot az A osztályba sorolt, nagy méretű tojások áráról összegyűjtött adatokból. Ez alig három órát vett igénybe. Lehet, hogy átlagolnom kellett volna a változókat? Szerintem meg tudnám csinálni. De átlagolható-e egy olyan szám, ami körülbelülre végződik?

Talán jobb is, ha nem gyűjtünk túl sok gazdasági adatot. Nehogy megijesszük a gazdaságot. Lehet, hogy jobban tenném, ha olyan dolgot csinálnék, ami segíti a gazdaságot: végezhetnék például egy egyszerű tudományos kutatást, ami aztán a világot megváltoztató áttöréshez vezethet. Tudtad-e például, hogy a 2-es típusú cukorbetegség kezelésének módjára évtizedekkel ezelőtt jöttek rá, amikor egy veteránokat gyógyító orvosi központban a gilák mérgét tanulmányozták? Ebből lett később az az eljárás, amely az elmúlt néhány évben forradalmasította a fogyókúrák világát.

Úgyhogy elmentem a Johns Hopkins Egyetemre, mert úgy hallottam, hogy ott sokat foglalkoznak a tudománnyal.

4. SAJÁT KUTATÁST FOLYTATOK

A szakszerűtlen pipettázási technikámmal nyolc humán retinamodellt tettem tönkre. A Johns Hopkins Egyetem biológialaboratóriumát vezető Bob professzor mesterképzésben részt vevő hallgatója, Allie nagyon elnéző volt, de én szörnyen éreztem magam emiatt. Neki ugyanis a különböző fotoreceptorok felépítésének tanulmányozásához szüksége van ezekre a retinamodellekre.

Az Egyesült Államok első számú kutatóegyetemeként ismert Johns Hopkins jelentős állami támogatást kap. Vagy legalábbis kapott régebben. Tavaly közel 3 milliárd dollárnyi támogatást vontak meg tőle a Nemzeti Tudományos Alapítványon (National Science Foundation) és az Országos Egészségügyi Intézeten (National Institutes of Health – NIH) keresztül. A USAID beszántásával a Johns Hopkins 800 millió dollárnyi támogatást veszített, ami világszerte több mint 2200 munkahely megszűnéséhez vezetett.

Bob professzor laboratóriumában a végzős hallgatók azt próbálják kideríteni, hogyan jelennek meg a gének, és ez hogyan befolyásolja egy szervezet fiziológiáját. Ennek megértésében legyek sokasága segít nekik azzal, hogy nagy számban pusztulnak el. Különleges legyekről van szó, amelyek genotípusáról sokat tudunk, és amelyek speciális, cukros táplálékkal teli üvegekben élnek, ahol egész életükben (körülbelül 45 napig) élvezettel fogyasztják ezt a keveréket.

Azt javasolták (a kutatók, nem a legyek), hogy kezdjek kis lépésekkel. Az lett a feladatom, hogy segítsek átrakni a legyeket egyik sűrű, cukros folyadékkal teli üvegből a másikba anélkül, hogy túl sok szabadulna ki.

Ezután meg kellett határoznom a legyek nemét, majd mikroszkóp alatt, csipeszekkel le kellett fejeznem őket. Ennél közelebb bizonyára soha nem kerülök ahhoz, ahogyan az imádkozó sáska él. A hallgatók azt mesélték, hogy házibulikon a közelükben lévő legyek nemének meghatározásával szokták szórakoztatni a többi vendéget. (Nyilván többet kéne innia a Z generációnak.)

A szövetségi költségvetésből az általános tudományra és az alapkutatásokra fordított források aránya nem túl jelentős – körülbelül 0,2 százalék –, hacsak nem tekintjük tudományos eredménynek az F–35-ös vadászgépet. Ennek a 0,2 százaléknak a megtérülése viszont elképesztő. A Google kezdetei például egy digitális könyvtárakra szánt szövetségi támogatásra vezethetők vissza. Manapság ugyanez a vállalat számottevően járul hozzá a teljes gazdaság fenntartásához – engem is elvezetett Timhez, a hőlégballon-pilótához!

„A modern világban a tudomány fejlődése nélkül – írta egyszer a neves mérnök, Vannevar Bush (aki egyben az Atlantic magazin neves szerzője is volt) – a más területeken elért eredmények önmagukban nem biztosíthatják nemzetünk egészségét, jólétét és biztonságát.” Bush 1945-ben jelentést nyújtott be Harry Truman elnöknek, olyan ügynökség létrehozását szorgalmazva, amely az egész ország területén támogatná és finanszírozná az alapkutatást. Az ő ötlete nyomán alakult meg 1950-ben a Nemzeti Tudományos Alapítvány. A tudományos kutatások elkötelezett támogatásának köszönhetjük a GPS-t (hol is lennénk nélküle?), a rákkutatás finanszírozását, amely milliók életét mentette meg (erről, ugye, korábban mindannyian úgy gondoltuk, hogy egyértelműen jó dolog), és az atombombát (egy zárójeles megjegyzés nyilván nem megfelelő arra, hogy kifejtsem az atombombával kapcsolatos érzéseimet).

Ez tehát a tét. Csupán néhány millió élet, a teljes gazdaság meg persze az egészségünk, jólétünk és nemzetünk biztonsága a mai világban.

Koncentrálnom kell! A következő feladatom, hogy kutatási célokra humán retinamodelleket tenyésszek. Allie, a végzős hallgató ezt úgy csinálja, hogy vesz egy sor őssejtet, majd vegyszerekkel arra készteti ezeket a sejteket, hogy retinává váljanak. Amikor megmutatta azokat, amelyeken ő dolgozott, mindegyik a fejlődés más-más stádiumában volt. A legújabbak úgy néztek ki, mint olyan falevelek, amiknek a szélén apró harapásnyomok vannak; az érettebbek egy olyan pacára hasonlítottak, amihez apró húsgombócok kapcsolódnak. Allie később eltávolította a húsgombócokat, és kész is volt a retina. Az én szememben ez már a boszorkánysággal egy szinten mozgott.

Igyekeztem a legjobb tudásom szerint segíteni neki a retina fejlődésének korai szakaszában: a fejlődő retinákat tartalmazó fiolákból kivontam a hulladékot, majd rózsaszín folyadékot pipettáztam beléjük (Táplálék? A retinabébik is esznek?).

Kivontam valamit, ami remélhetőleg hulladék, majd óvatosan belecsöpögtettem egy hulladéktárolóba. Bármi volt is ez, most már hulladéknak számít. Ezután a pipettával felszívtam kevéske rózsaszín folyadékot, és belecsöpögtettem a csőbe. Ezt lassan és óvatosan tettem, hasonlóan ahhoz, ahogy vezetek: apró, szaggatott sebességváltásokkal, amik között hosszú szüneteket hagyok. Mondjuk pipettázásnál ez nem ideális. Buborékok képződnek, a retinák pedig megsemmisülnek.

Annak ellenére, hogy mekkora pusztítást végeztem, Allie nagyon kedves volt. Otthon egyébként sem tudnám ezt reprodukálni. Nincsenek őssejtjeim – hacsak nem találok néhányat a nyers tejjel teli kancsóm sárga rétegei között, amelyből nemsokára valószínűleg sajt lesz.

5. KEZDEK BEKATTANNI

Egy ponton elkezdtem kicsit szétesni. Miután egy csomó olyan dologgal foglalkoztam, ami korábban eszembe sem jutott, rájöttem, hogy ezeken kívül még rengeteg ilyesmi létezik. Nekimentek a közszolgálati műsorszolgáltatónak is – lehet, hogy gyerekműsorokat kéne gyártanom?

Költségcsökkentés az adóhatóságnál? Jobb lesz, ha elkezdek auditokat csinálni! Ismer valaki olyan milliárdost, aki hajlandó velem megosztani az adóbevallását? Az Amerikai Geológiai Szolgálat (US Geological Survey) költségvetését közel 40 százalékkal csökkenthetik. HOL AZ ÓCEÁN? ADJATOK EGY MÉRŐSZALAGOT!

Említettem már, hogy az első hőlégballonos cég, amelynél helyet foglaltam egy utazásra – mielőtt megtaláltam volna Timet Columbusban –, kétszer terhelte meg a kártyámat, és egy Cincinnatiben kijelölt találkozópontra küldött, ahol senki nem jelent meg? Se hőlégballon, se pilóta, se semmi! Vajon a hőlégballonos csalásokat vizsgálja a Fogyasztóvédelmi Hivatal (Consumer Financial Protection Bureau)? Ha igen, akkor valószínűleg már nem sokáig, mivel Trump épp most próbálja bezárni.

A közlekedési minisztérium hídellenőrei egyelőre még dolgoznak, de talán nem ártana megismerkednem a különböző vázszerkezetekkel.

És ki figyeli az összes repülőgépet? Szoktam néha azokkal az egyszerű játékokkal játszani, amelyeket a NASA (érdekes módon nem a Szövetségi Légügyi Hatóság, a Federal Aviation Administration – FAA) kínál a honlapján a légiforgalom-irányítás iránt érdeklődőknek. Tényleg szórakoztató módon szemléltetik a trigonometria alapjait, de ha rosszul számolunk, megjelenik a „SEPARATION LOST” (elvesztett távolság) figyelmeztetés, ami a légi közlekedésben a repülés közbeni ütközés veszélyét jelzi.

Mindeközben végig nálam volt a Geiger-számlálóm, amely mostanra régi jóbarátommá vált, hiszen végigkísért ezen az úton. De mi történik, ha valóban találok radioaktív anyagot? Hozzáértő barátaim az üvegesítést javasolták, amely a folyékony hulladékot szilárd hulladékká alakítja – mivel a szilárd hulladékot sokkal könnyebb kezelni, mint a folyékonyat (két kisgyerek anyjaként ezt magam is megerősíthetem). Sajnos viszont a konyhámban nincs üvegesítésre alkalmas berendezés.

A férjemet rajtakaptam, hogy rákeresett a válás költségeire, de biztosított, hogy csak a kutatásomhoz szeretne segítséget nyújtani. Ráadásul elkövettem azt a hibát, hogy elmondtam a 3 éves kislányomnak, hogy a farmon tehénszarba léptem, és most minden alkalommal, amikor beül az autóba, azt mondja, hogy „kakiszagú”. Fárasztó folyton azt kérdezgetni, hogy mit tehetek az országomért! Inkább elmegyek sétálni, hátha megnyugszom.

A nyugtató sétám közben viszont eszembe jut, hogy a Nemzeti Park Szolgálatot (National Park Service – NPS) is érintik a megszorítások: állandó alkalmazottaik 24 százalékát kényszerültek elküldeni. Nem is tudom, hogyan segíthetnék. Arra gondoltam, hogy talán takaríthatnám a National Mall vécéit (Washington D. C. híres parkja, amelyben számos, az Egyesült Államok történelme szempontjából jelentős épület található), hiszen a Nemzeti Park Szolgálat belső használatra készült táblázata szerint leginkább a vécék takarítására nincs elég emberük. De amikor benézek a mosdókba, azt látom, hogy a Washington-emlékmű körüli vécék rendben vannak. Lehet, hogy mégis minden rendben van?

Felmerült bennem az is, hogy felajánlom tolmácsolási szolgáltatásaimat az első világháborús emlékműnél, de az ott található táblák szerint minden nap délután 5 órakor Gary Sinise színész jóvoltából odamegy egy kürtös, hogy eljátssza a gyászindulót. Ezzel pedig nem akarok versenyezni.

Azt is olvastam az NPS táblázatában, hogy az antietami csata emlékhelyén a megszorítások óta ritkábban nyírják a füvet, ami így „kevésbé ápolt” lett, ez pedig „negatív benyomást kelthet a látogatókban”. Ebben talán tudok segíteni – gondoltam. Odamegyek a polgárháború legvéresebb napjának helyére, és körbenézek, hogy mi a teendő, esetleg kicsit kitakarítok. Így talán végre úgy fogom érezni, hogy teszek valamit a hazámért.

6. KERTI MUNKÁT VÉGZEK ANTIETAMBAN

Az Antietam Nemzeti Harcmezőn puszta kézzel kapartam a földet, hogy egy kidőlt fa körül járható utat alakítsak ki. „Nem hiszem, hogy hasznos lennék!” – mormoltam legalább ötször vagy hatszor a fotósnak, aki állampolgári lelkesedésem megalázó pillanatát dokumentálta. Izzadtam, a körmöm és a csizmám is megtelt kosszal. Úgy tűnt, hogy rengeteg földet költöztettem arrébb, csakhogy ez még mindig nem volt elég. Az ösvény még mindig el volt torlaszolva.

Október volt. Gyönyörű őszi nap, a sziklák felett tiszta víz csobogott, a falevelek a földre hullottak. Antietam egyébként egy patak neve, aminek a méretével szerintem valami biztosan nincs rendben, tekintve, hogy mi történt itt 164 évvel ezelőtt. Valahogy túl kicsi. És gyanúsan halk.

Mivel nem tudtam, mit tehetnék még amerikai zűrzavarunk jelenlegi fejezetében, úgy döntöttem, megtisztítom az ösvényt, mert itt lennie kell egy útnak. Megfelelő felszereléssel könnyű feladat lenne. Láncfűrésszel egy óra alatt meg lehetne oldani. Annak ellenére, hogy nagyon igyekeztem, a legnagyobb erőfeszítésem sem volt elegendő.

„Talán azt gondolták, hogy a közalkalmazotti munka »könnyű« és »egyszerű«  – írta Horace M. Albright, a Yellowstone park igazgatója a parkőröknek 1926 nyarán. – Nos, a legtöbb nem az, és a Nemzeti Park Szolgálatnál biztosan nincsenek ilyen állások.” Az antietami parkőrök fáradhatatlanul azon munkálkodnak, hogy ezt a történelmi helyszínt megőrizzék a jövő látogatóinak. Brutális dolgok történtek itt, több ezer áldozattal járt a csata – ezek egyike vitathatatlanul a rabszolgaság volt. A csata után adta ki Abraham Lincoln a felszabadítási nyilatkozatot, amellyel a konföderációs államokban felszámolta a rabszolgaságot. Az antietami vérontásnak köszönhető, hogy a Függetlenségi nyilatkozatban foglalt ígéretek mindenkire érvényesek lettek.

Ezt a helyet fenn kell tartani, gondozni kell. És… le kell vágni a füvet. Észrevettem, hogy néhány ágyú közelében eléggé elhanyagolt a gyep, úgyhogy a csomagtartóból elővettem barátom, Dave fűnyíróját. Antietam környékén fűnyírót tologatva olyan kérdések jutnak az ember eszébe, mint például: Hogy kerültem ide? Hogy kerültünk ide?

Én úgy kerültem ide, hogy elhatároztam: öt hónapra kipróbálom, hogy beugrom a kormányzati hatóságok helyére. Mi pedig úgy kerültünk ide, hogy csoportként immáron 250 éve kísérletezünk a kormányzással. Miközben haladok a fűnyíróval, magától értetődő igazságokon töprengek.

A világ tele van az életünket és szabadságunkat fenyegető veszélyekkel, és akkor a boldogság kereséséről még nem is beszéltünk. Az ember szeretne megvenni egy szendvicset, beleharapni, és ebbe nem belehalni. Szeretné, ha a gyerekei nem halnának meg, miután tejet ittak. Szeretné előre tudni, ha nagy vihar közeleg, hogy amennyiben szükséges, biztonságos helyre mehessen. Szeretné, ha a nukleáris hulladékot megfelelően tárolnák.

Jó dolog, hogy egyre többet tudunk az emberi testről és a világról, mert így megelőzhetjük a betegségeket, vagy esetleg meg is gyógyíthatjuk őket. Ideális esetben pedig olyan lelkes állampolgárok végzik ezt a szakmai munkát, akik szeretik a legyeket, érdekli őket a harmatpont vagy a tojás ára, vagy szeretnek tenni azért, hogy a repülőgépek ne ütközzenek össze.

Ha lenne egy nagy gomb, amin az állna: „Ha megnyomod ezt a gombot, akkor valaki más elintézi helyetted az összes nehéz, szakmai dolgot, cserébe pedig csak annyit kell tenned, hogy az éves jövedelmed egy bizonyos százalékát befizeted. De ne aggódj! Lesz egy csapatunk, amely megbizonyosodik róla, hogy a megfelelő összeget fizesd. Emellett lesznek gyönyörű, tágas területek, ahol sétálgathatsz, és megismerkedhetsz a természettel és a történelemmel. Az összes megspórolt idő pedig csak a tiéd lesz!” – én biztosan megnyomnám. Egyelőre azonban tovább tologatom a fűnyírót.

Korábban is voltak olyanok, akik megpróbáltak elszakadni a szövetségi kormánytól, megpróbálták azt szétszakítani. A dombon, ahol most a füvet nyírom, sokan meghaltak, hogy azt üzenjék: „Na, nem. Ezt nem tehetitek. Ennek az egésznek ti is részesei vagytok.”

Ezekben a bizonytalan időkben, bizonyos közszolgáltatások megszűnésének idején, amikor a köztisztviselőkre gondolok – például a légi forgalmi irányítókra, akik a leállás alatt is dolgoztak; az időjárást kutatókra, akik fizetés nélkül is berepültek a hurrikánba, hogy megmérjék az erősségét; vagy a nemzeti parkokat fenntartó szolgálat dolgozóira, akik a létszámcsökkentés ellenére igyekeznek tisztán tartani a mosdókat –, mindig Antietam fog eszembe jutni.

Feltettem a kérdést, hogy mit tehetek az országomért, a válasz pedig az volt: egyedül nem sokat. Ha egyedül próbálkozunk, sok dolog minimum furcsa helyzetet fog szülni, a legrosszabb esetben pedig pusztító hatású lehet. Ha viszont elég sokan összefognak, és elkötelezik magukat ezen dolgok mellett, máris megszületik a kormány. Együtt megvalósítható. Egyedül viszont feladom!

Ideje hazaindulni Antietamból. Egy kis fűnyírás után oda jutok, hogy sokat tanultam az alázatról, a feladatok ellátására tett kísérletemet pedig befejezettnek nyilvánítom. Már csak egyetlen, utolsó feladat maradt hátra. Meg kell innom egy pohár sajtot.

Horváth Kávai Andrea fordítása. Az eredeti, angol nyelvű cikk a The Atlantic Media Co. tulajdona, és annak magyar fordítását az engedélyükkel közöltük.