Mégis, mi az anyám kínjáért nézte ki magának Grönlandot Trump?
Donald Trump első elnöki ciklusa egyik napján behívatta John Boltont az Ovális Irodába. Régi barátja, Ronald Lauder épp az imént javasolta neki, hogy vásárolják meg Grönlandot, közölte akkori nemzetbiztonsági tanácsadójával az elnök. Majd arra utasította, hogy vizsgálja meg, hogyan lehetne megszerezni a dán fennhatóságú szigetet.
A hüledező tanácsadó hónapokat töltött különböző javaslatok előkészítésével, amelyekből végül nem lett semmi. A Republikánus Párt neokonzervatív szárnyához tartozó Bolton később dicstelenül távozott Trump kabinetjéből, majd az elnök egyik legélesebb bírálójává vált.
Trump visszatérésével újra előkerült Grönland kérdése, az elnök pedig a korábbiaknál határozottabban próbálta Amerikához csatolni a szigetet. Bár a davosi Világgazdasági Fórumon végül visszakozott, Trump sorozatos fenyegetései súlyos kárt okoztak a nyugati szövetségi rendszerbe vetett bizalomnak.
Az pedig azóta sem világos, pontosan miért akarja Trump ennyire megszerezni Grönlandot. A felmerülő indokok vegyesen katonai, gazdasági vagy stratégiai jellegűek. Van közöttük olyan, amely szinte megvalósíthatatlan, és olyan is, amelynek az eléréséhez a kisujját sem kellett volna mozdítania. A háttérben olyan megfontolások sejlenek fel, amelyek egy szövetségek nélküli világot vetítenek elő, ahol csak az erő számít.
Aranykupola
Trump legtöbbször nemzetbiztonsági okokra hivatkozott, amikor amellett érvelt, miért kéne megszereznie Amerikának Grönlandot. A kifejezést persze sok dologra rá lehet húzni, és az jellemzően nem derült ki Trump nyilatkozataiból, mi is az, ami miatt Grönland olyan kulcsfontosságú lenne Amerika önvédelme szempontjából.
Amikor mégis belement a részletekbe, többször az Aranykupola (Golden Dome) kezdeményezést hozta fel példaként. Az izraeli Vaskupola által ihletett védelmi rendszer a tervek szerint az egész Egyesült Államokat megvédené a legkülönbözőbb rakétámadásoktól, az ehhez szükséges szofisztikált infrastruktúrát pedig vízen, szárazföldön és az űrben helyeznék el. Az Aranykupola-projektről itt írtunk bővebben.
Trump szerint Grönland birtoklása elengedhetetlen az Aranykupola megépítéséhez. Első látásra még logikusnak is tűnik az érvelés, ugyanis Grönland a földrajzi helyzetéből adódóan alkalmas lenne különböző radar-és észlelőállomások létrehozására, mert az orosz és kínai interkontinentális ballisztikus rakéták java minden valószínűség szerint az északi sarkkörön át, egy részük pedig konkrétan Grönland felett repülne el, ha amerikai célpontokat támadnának.
Ezzel az érveléssel azonban több bökkenő is van. Egyrészt az Egyesült Államok közvetlen fennhatóság nélkül is lényegében olyan katonai létesítményeket telepíthet Grönlandra, amilyeneket csak akar. A feltételeket egy 1951-es dán–amerikai megállapodás biztosítja, amely a grönlandiak különböző autonómiai törekvései ellenére továbbra is érvényes. Dán tisztviselők nem véletlenül hivatkoztak erre a szerződésre, amikor az amerikai követelésekkel találkoztak.
Ráadásul Amerikának jelenleg is van katonai bázisa a szigeten: a Pituffik Űrközpontban konkrétan olyan korai előrejelző rendszerek üzemelnek, amik kulcsfontosságúak az Egyesült Államokat fenyegető rakétacsapások észlelésében. Tény, hogy elfogórendszert ide nem telepítettek. A legtöbb szakértő szerint ha az USA elfogórendszert vagy további érzékelőket akart volna elhelyezni a szigeten, egyszerűen együttműködhetett volna Dániával.
Másrészt az Aranykupolához szükséges rendszereket nem feltétlenül kéne Grönlandra tenni. A Pentagon egy ideje szisztematikusan vizsgálja az elfogórakéták lehetséges helyszíneit, és ha lehet hinni belső forrásoknak, akkor vannak olyan bázisok az Egyesült Államok területén belül, amelyek kiállták a próbákat. Egy neve elhallgatását kérő amerikai katonai tisztviselő például azt mondta, a New York állambeli Fort Drum semmivel nem lenne rosszabb helyszín Grönlandnál, Dan Sullivan alaszkai szenátor szerint pedig állama kritikus szerepet játszhat az elfogórakéták elhelyezésében.
Nem utolsósorban Trump ellen szólnak az Aranykupola eredeti tervei is, amelyek szerint nagyrészt az űrben helyezték volna el a szükséges rendszereket. Ilyen esetben pedig jóval kevésbé fontos az újabb földterületek megszerzése.
Bányászat és biznisz
Bár Trumpnak vesszőparipája a különböző ásványkincsek kiaknázása Amerika határain kívül, legyen szó az ukrajnai ritkaföldfém-megállapodásról, vagy a venezuelai katonai akció körüli megszólalásokról, Grönland esetében nem erőltette ezt a vonalat. Helyette inkább vezető amerikai tisztviselők hivatkoztak a grönlandi jég alatt lévő ritkaföldfémekre és egyéb erőforrásokra.
A valóság ezzel szemben az, hogy a grönlandi bányászat felfuttatása a legtöbb elemző szerint vágyálom. A sziget területének mintegy nyolcvan százalékát gleccserek borítják, ami drágává és nehézkessé teszi a feltárást, a bányák fejlesztését. Ráadásul Grönland közlekedési infrastruktúrája is nagyon fejletlen: nincs két város, amelyet közút kötne össze. A bányászat így a hajóval megközelíthető part menti területekre korlátozódik. Problémás az energiaellátás is, gyakoriak az áramkimaradások, legutóbb január végén volt ilyen. Az elmúlt évtizedekben 18 bányát zártak be, pont a magas költségek és a logisztikai problémák miatt.
Nem véletlen, hogy jelenleg is csupán két bánya működik a szigeten. Nalunaqnál 2014-ben bezárták az aranybányát, de 2024-ben, amikor megugrott az arany árfolyama, újra megnyitották. A másik működő bánya, a White Mountain, anortozitot termel, amely egyebek között az üvegszál és festékek alapanyaga. Ez a bánya rengeteg nehézséggel küszködött az utóbbi években, az elégtelen finanszírozástól a rakomány beszennyeződéséig. „Minden bonyolult – foglalta össze a helyzetet Martin Hannes, a White Mountaint üzemeltető Lumina vezetője.
– A szállítás, különösen télen, szinte lehetetlen.”
Bár a kitermelésük finoman szólva is nehézkes, azt senki nem vitatja, hogy Grönlandon temérdek ásványi anyag található. A Center for Strategic and International Studies agytröszt gyűjtése szerint a szigeten egyebek között jelentős a vasérc-, grafit-, volfrám-, palládium-, vanádium-, cink-, arany-, urán-, réz- és olajtartalék. Ezek közül az urán keltett nagyobb érdeklődést a külföldi befektetők körében. El is kezdődött egy projekt a kitermelésére, mígnem 2021-ben a grönlandi pártok környezetvédelmi okokból megtiltották a kitermelését. A döntést a bányát üzemeltető cég bíróságon támadta meg.
Grönland emellett a világ nyolcadik legnagyobb ritkaföldfém-lelőhelye, a készleteket a becslések nagyjából másfél millió tonnára teszik. Viszonyításképpen, a világelső Kínának 44 millió, míg a második Brazíliának körülbelül 21 millió tonnányi tartaléka van. A grönlandi kincsek kitermelése egyelőre, a fent már részletezett okokból, nem kezdődött meg, ám a kínai exportkorlátozások, valamint az ezek nyomán felszínre került amerikai sebezhetőség magyarázzák Washington megnövekedett érdeklődését.
Ennek megfelelően megjelentek az amerikai üzleti érdekek is az elmúlt években. Még 2019-ben, az első Trump-kormány idején az Egyesült Államok megállapodási jegyzőkönyvet írt alá Grönlanddal a régió közös felméréséről és a ritkaföldfémek és kritikus ásványi erőforrások fejlesztéséhez szükséges tudományos és műszaki ismeretek cseréjéről. 2025 júniusában pedig az amerikai Export-Import Bank, az amerikai szövetségi kormány hivatalos exporthitel-ügynöksége levelet küldött a Critical Metals Corpnak egy 120 millió dolláros hitelről, amely a vállalat grönlandi Tanbreez ritkaföldfém-bányájának finanszírozására szolgálna. Ha jóváhagyják, a hitel a Trump-kormány első külföldi befektetése lenne bányászati projektbe.
Emellett beindultak a magántőke-befektetések is, ami a gyakorlatban amerikai milliárdosok megjelenését jelentette különböző konzorciumokban, amelyek Grönlandon kívánnak terjeszkedni. Bár ezek a vállalatok sokszor nem fedik fel a tulajdonosok neveit, dán források szerint az a Ronald Lauder az egyik legnagyobb befektető, aki annak idején először hívta fel Trump figyelmét Grönlandra. Az üzletember később a nyilvánosság előtt is felfedte grönlandi érdekeltségeit, amikor a New York Post hasábjain azt írta, évek óta szorosan együttműködik Grönland üzleti és kormányzati vezetőivel, hogy stratégiai beruházásokat fejlesszen.
Érdekszféra: kínaiakat kizárni, oroszokat be se engedni
Az Aranykupola és az üzleti potenciál mellett az amerikaiak legtöbbször azzal érveltek, hogy a kínai és az orosz fenyegetés miatt kell megszerezniük Grönlandot. Bár az tény, hogy mind az oroszok, mind a kínaiak felfigyeltek a szigeten rejlő lehetőségekre, a legtöbb elemző szerint ez a jelenlét bőven el van túlozva.
Oroszország hagyományos sarkköri országként már jó ideje szem előtt tartja Grönlandot, ám az útjában áll nem kevés NATO-tagállam: a szigetet birtokló Dánia, Norvégia, illetve a frissen csatlakozott Finnország. Ennek megfelelően nincs információ orosz üzleti vagy katonai érdekeltségről a szigeten. Sőt, ha valakik, akkor pont az amerikaiak voltak azok, akik pedzegették ennek a lehetőségét, amikor Vlagyimir Putyin orosz elnök és Trump alaszkai találkozóján szóba került egy északi sarkköri együttműködés lehetősége.
Kínával kicsit más a helyzet, ugyanis arra valóban van bizonyíték, hogy ők megpróbáltak pozíciót szerezni Grönlandon. 2018-ban Kína elindította északi-sarkvidéki politikáját, más néven a Poláris Selyemutat, amelyben ellentmondásos módon északi-sarkvidéki államnak nevezte magát. Az elmúlt években Kína tudományos kutatóexpedíciók, infrastrukturális beruházások és természeti erőforrások megszerzése révén próbálta növelni jelenlétét a régióban, emellett részesedést vásároltak a remények szerint hamarosan megnyíló Kvanefjeld ritkaföldfém-lelőhelyen. Ezenkívül megpróbáltak befektetni Grönland repülőtereibe, egy elhagyott haditengerészeti állomásba és egy műholdállomásba is, de ezeknek a projekteknek a nagy részét a dán és amerikai lobbizás meghiúsította.
Már-már klisévé vált a megmondóemberek és véleményvezérek által unalomig ismételt hajózási útvonalak kérdése is. Ez inkább tűnik porhintésnek. Egyrészt a „nemzetbiztonsági megfontolásokhoz” hasonlóan gyakran nem egyértelmű, mit takar a hajózási útvonal felügyelése, illetve hogy ez pontosan milyen célokat szolgál. Másrészt a legtöbb elemzés szerint évtizedekre vagyunk attól, hogy az Alaszkát az Egyesült Államok keleti partvidékével összekötő északnyugati átjáró hajózhatóvá váljon egész évben. Ha pedig ez bekövetkezne is, akkor sem egyértelmű, hogy ez az útvonal válna a kereskedelmi hajózás fő útvonalává.
Azt pedig szintén vitatja a legtöbb elemző, hogy kínai és orosz hajók járnának háborítatlanul, keresztül-kasul a térségben. Orosz tengeri jelenlét tényleg van az északi sarkkörnél, de leginkább a Kola-félsziget környékén, demonstrálva, hogy az ott állomásozó atomfegyvereket képesek megvédeni. Ez a gyakorlatban a Barents-tengert, illetve Norvégia északi partvidékét fedi le, a Spitzbergákkal együtt.
Hasonló a helyzet a kínai hajókkal, amelyek nem nagyon mennek Grönland közelébe. Jellemzően Oroszországból, illetve Oroszországba visznek árut, ahhoz pedig vannak rövidebb útvonalak. Alaszka környékén viszont tényleg megnövekedett a kínai tengeri jelenlét, ott a halászat mellett katonai gyakorlatokat is végrehajt a kínai flotta. Ha tehát Trumpot tényleg aggasztja a kínai jelenlét, akkor szakértők szerint először a saját háza táján kéne rendet tennie.
Európai bizalmatlanság
Az okokat végignézve nem véletlenül vezetett káoszhoz az európaiak körében Trump retorikai hadjárata. A legtöbbjük szerint az elnök szavai egyszerűen nem fedik a valóságot, a felvetett problémákra pedig nehezen tudtak gyakorlatban megvalósítható választ találni.
Épp ezért többen arra jutottak, hogy Trump nem üzleti vagy stratégiai érdekekből szeretné megszerezni Grönlandot, hanem azért, mert azt gondolja, az jár neki. A nyugati félteke az USA érdekszférája, szól az érvelés, és ahogy Venezuelában, úgy Grönlandon is szabad kezet akar kapni. Ez pedig nem a NATO-hoz hasonló nemzetközi együttműködés keretében, hanem fennhatóság alapján történne.
A NATO összeomlásával fenyegető gyávanyúl-játékban végül Trump húzta félre a kormányt, amikor bejelentett valamiféle megállapodást Davosban. Az továbbra sem tiszta, ez pontosan mit takar, vagy hogy milyen más feltételek mellett történik meg, mint a már amúgy is érvényben lévő 1951-es egyezmény.
Mindenesetre az európai országok egy NATO-küldetés keretében komoly erődemonstrációt terveznek az Északi-sarkra, nagy valószínűség szerint azzal a céllal, hogy megmutassák, képesek megvédeni a területet. Az viszont már nem egyértelmű, kinek szól az üzenet: az országhatárokat nem tisztelő Oroszországnak, vagy annak az Egyesült Államoknak, amelynek vezető tisztviselői szerint nincs is joga egy államnak egy adott területre, ha azt nem tudja megvédeni.
