„A kezünkben van az OPEC delegációja” – ötven éve történt a Sakál legnagyobb túszejtése

1975. december 21-én hat terrorista betört az Olajexportáló Országok Szövetségének (OPEC) bécsi ülésére, eközben három embert agyonlőttek, 62-t túszul ejtettek. Az elkövetők sporttáskákkal érkeztek a Ringen álló Texaco-épületbe, majd elővették belőlük félautomata fegyvereiket, és tüzet nyitottak az ülést védő biztonságiakra. A túszaik között több ország olajiparáért felelős miniszterei voltak, köztük a szaúdi, az iráni és a venezuelai is. Bruno Kreisky osztrák kancellár a nap folyamán bejelentette, hogy kiegyeztek a terroristákkal, akik repülővel elhagyhatják az országot.

A ma ötven éve történt támadás elkövetői akkor nem beszéltek a motivációikról, sem arról, hogy milyen szervezetet képviselnek. Végül egy buszt biztosított nekik az osztrák kormány, amivel másnap reggel elhagyták az OPEC-csúcs helyszínét. A schwechati reptérre hajtottak, majd az Austrian Airlines DC–9-es gépével felszálltak, és reggel negyed tízkor elhagyták az országot, Algírba repültek – írta a New York Times korabeli összefoglalója.

A támadók egyike ekkor vált végleg a történelem egyik legismertebb terroristájává: ő volt Carlos, a Sakál.

Burzsoá-marxista családból a világforradalomba

Ilich Ramirez Sánchez 1949. október 12-én született a milliomos venezuelai ügyvéd, José Altagracia Ramírez Navas és Elba Maria Sánchez gyerekeként Michelena városában. Az apa vagyonossága ellenére hithű marxista volt, így nem csoda az Ilich, magyaros átírással Iljics keresztnév, amit az orosz bolsevik forradalmat győzelemre vivő Lenin után adott a gyerekének. Helyi iskolái elvégzése után a fiú Londonban, majd az ideológiájának jobban megfelelő moszkvai Patrice Lumumba Egyetemen tanult tovább 1968–70 között. Az utóbbiból elcsapták kicsapongó viselkedése és rossz eredményei miatt.

A hetvenes években Carlos álnéven Jordániában csatlakozott a Népi Front Palesztina Felszabadításáért nevű szervezethez. 1973 decemberében zajlott le első komoly akciója, londoni otthonában lőtte meg a zsidó származású Joseph Edward Sieffet, a Marks & Spencer áruházlánc vezetőjét, aki túlélte a fejlövést. 1974-ben részt vett a Japán Vörös Hadsereg műveletének, a hágai francia nagykövetség elfoglalásának tervezésében. A japánok követeléseit azzal nyomatékosította, hogy gránátot dobott egy párizsi kávézóra, megölve két embert. 1975-ben Franciaországban repülőket akart sikertelenül kilőni, majd meggyilkolt két francia titkosügynököt, akik megpróbálták elfogni a lakásán. Ezután következett a túszejtés az OPEC-csúcson.

Ramirez Sánchez a becenevét Frederick Forsyth 1971-es regényéből, A Sakál napjából vette, aminek főszereplője egy fiktív terrorista volt. A Guardian egy újságírója vette észre a regényt, amikor látogatást tett Carlos volt barátnőjének lakásán, a terrorista korábbi búvóhelyén. Jellemző, hogy angol, azeri, dán, román, szlovén vagy épp kínai Wikipedia-oldala is a ragadványnevén, Carlos, a Sakálként nevezi, nem a polgári nevén.

A bécsi paktum

Az 1975-ös bécsi túszdráma előtt a terroristák meglepően könnyedén bejutottak az épületbe. Elegáns öltözetük miatt senkinek sem szúrtak szemet, a rendőrök nem ellenőrizték őket, és a földszinten az ülésről tudósító újságírók igazították útba őket. A New York Times 1975. december 23-i cikkében már szemtanúk is megszólaltak. Az egyik titkárnőt a hajánál fogva húzták ki az íróasztala mögül, egy másik alkalmazottnak – aki a rendőrséget próbálta értesíteni – ripityára lőtték a telefonját. A meghalt civil ruhás rendőrt a csapat női tagja lőtte agyon. „Biztos vagyok benne, hogy az egyik terrorista nagyon be volt állva drogoktól. Úgy nézett ki, mint egy állat” – mondta utólag az egyik túsz.

A rideg és profi terroristák utána a konferenciateremben állampolgárság szerint választották szét túszaikat, akik szerint ettől kezdve barátságosabbak voltak, nem esett senkinek bántódása. Az elfogottak jelentős részét a reptérre tartó buszra szállás előtt egyébként elengedték a terroristák.

Összesen 42 túszt, köztük az olajminisztereket viszont Algírba, majd onnan Tripoliba, végül megint Algírba reptettek, ahol szabadon bocsátották őket. A diplomácia győzött, hisz Carlosék eredeti terve az iráni és a szaúdi miniszter kivégzése lett volna. Később kiderült, hogy a Sakál több tízmillió dolláros váltságdíjat fogadott el a túszokért, a kivégzéseket követelő palesztin szervezet ezért kizárta soraiból.

Míg Carlosék úton voltak Algírba, az osztrák hatóságok felmérték a támadás maradványait és következményeit. Egy nyugdíjazás előtt álló osztrák rendőrt, egy iraki OPEC-alkalmazottat és egy líbiai olajipari tisztviselőt megöltek a terroristák. Egy támadó megsérült, őt kórházba szállították, majd mentő vitte a reptérre, hogy elmehessen a társaival.

Érdekes szál a történetben a hintapolitizáló osztrák kormányé. Az alpesi üdüléséből a túszejtés miatt Bécsbe rohant Kreisky kancellár a terroristák elengedését azzal magyarázta egy sajtótájékoztatón, hogy féltették a túszok életét a „nagyon veszélyes és eltökélt emberektől”, akik az iráni és a szaúdi túszok kivégzésével fenyegetőztek. A hatóságok egyik feltétele az volt, hogy minden osztrák túszt engedjenek el. Látványos gesztus volt, amikor a repülőtéren Otto Rösch belügyminiszter meleg kézfogással búcsúzott Carlostól, később magyarázkodni is kényszerült emiatt:

A New York Times korabeli cikke szerint Sánchez és a vele együtt öt férfiből és egy nőből álló csapata az iraki ügyvivőn, Rijád el-Azzávin keresztül küldték el üzenetüket a külvilágba követeléseikkel: „A kezünkben van az OPEC delegációja. Elérhetővé kell tenni egy buszt lefüggönyözött ablakokkal, ami a bécsi repülőtérre visz minket holnap hétkor. Ott egy teletankolt DC–9-es álljon készen háromfős személyzettel, hogy egy olyan helyre vigyen, amiről mi döntünk. Minden késlekedés, minden provokáció és minden közeledési kísérlet bármilyen ürüggyel veszélyeztetni fogja a túszaink életét.”

Később az osztrák tévében többször is bemondattak egy hosszabb közleményt franciául. Ebben nagyobb beleszólást követeltek az olajkitermelésbe az arab népnek és a harmadik világ lakosainak. Azzal fenyegettek, hogy ha nem teljesül minden követelésük, negyedóránként kivégeznek egy túszt.

A túszejtést végül a genfi székhelyű Arab Forradalom Karja vállalta magára. Közleményükben nemcsak Izraelt, hanem a szerintük túl konzervatív Palesztin Felszabadítási Szervezetet (PFSZ), az iráni és az egyiptomi vezetést is kritizálták, árulónak bélyegezték. Nem sokkal később, 1978-ban az iszlám forradalom megdöntötte a nyugatos sah uralmát Teheránban.

Később kiderült, hogy a csapat a dél-jemeni Ádenben székelő Népi Front Palesztina Felszabadításáért – Különleges Műveleti Csoport vezetőjétől, Vádi Haddadtól kapta az utasításokat. Az ekkor 26 éves Carlos mellett a csapatban volt két palesztin, két szélsőbalos nyugatnémet és egy libanoni is. Moammer Kadhafi líbiai diktátor információkkal és fegyverekkel is támogatta a műveletet. Líbia akkoriban már OPEC-tag volt, és saját pozícióját akarta erősíteni a döntéshozatalban az irániakkal és a szaúdiakkal szemben. Akadt palesztin szervezet, ami elítélte a bécsi túszejtést, mint a Fatah, ami szerint Carlosék aláásták a palesztinok harcát. Farúk Kaddúmi, a PFSZ politikai szárnyának akkori feje egyenesen „az amerikai imperialisták és cionisták” művének mondta az akciót.

Tőrbe csalt forradalmár

Carlosnak 1982–83-ban több franciaországi bombamerényletben is szerepe volt, majd Szíriába tette át a székhelyét, ahol feleségül vette egykori tettestársát, a nyugatnémet Magdalena Koppot, akitől egy lánya is született. Kopp előzőleg megjárta a francia börtönöket, ezért is robbantottak társai az országban.

A Sakál többször megfordult Kelet-Európában, így Kelet-Berlinben, Prágában és Budapesten is. A terrorista és felesége 1986-ban – utóbbi francia börtönből való szabadulása után – álnéven szálltak meg egy prágai szállodában, szír papírokkal. A csehszlovák titkosszolgálat (StB) jelezte nekik, hogy a franciák vadásznak rájuk Prágában is, úgyhogy a Sakál és Sakálné gyorsan elrepültek az országból. A csehszlovák információ kamu volt, nem vadásztak rájuk francia ügynökök, a csehszlovákok egyszerűen meg akartak szabadulni tőlük – ami a Guardian idén januári cikke szerint jelezte, hogy nem volt egységes a Sakál megítélése a keleti blokk országaiban sem.

Románia ugyan támogatta a Szabad Európa Rádió elleni merényletében, de a bolgárok már próbálták elkerülni őt, Magyarországon, a II. kerületben pedig ugyan meghúzhatta magát két évig, de szoros megfigyelés alatt, majd 1985-ben kiutasították. A keletnémet Stasi viszont fenntartott neki egy lakást és 75 fős személyzetet Berlinben, segítve a mozgását a Közel-Kelet és Kelet-Európa között. A Carlosról könyvet jegyző John Follain szerint azért nem tudták évtizedekig elkapni a Sakált, mert a keleti blokk államai és egyes arab országok is bevédték őt. Azonban a kommunizmus bukásával sebezhetővé vált.

A nyolcvanas évek maradékában már inaktív volt, az őt befogadó Szíria is ezt kérte tőle. A kilencvenes években vette föl az iszlám vallást. A szírek 1993-ban kiutasították, ezért a szudáni fővárosba, Kartúmba települt át, ahol 1994-ben francia titkosügynökök tőrbe csalták. Egy műtét után új testőrei nem engedték haza, hanem egy vidéki házba vitték, ahol benyugtatózták. Franciaországba reptették, ahol bíróság elé állították. Franciaországi perei elején feleségül vette védőjét, Isabelle Coutant-Peyre ügyvédet.

1997-ben két francia rendőr 1975-ös megöléséért kapta meg első életfogytiglani börtönbüntetését. A 11 halottat és több mint száz sérültet eredményező 1982–83-as franciaországi merényletek miatt 2007-ben vádat emeltek ellene, 2011. december 15-én pedig bűnösnek mondták ki. Ismét életfogytiglani börtönt kapott, amit 2013-ban egy fellebbviteli bíróság is megerősített. Ezzel nem volt vége a pereinek, 2014-ben egy negyven évvel korábbi gránáttámadás miatt ült a vádlottak padjára. A két ember halálát és 34 sérülését eredményező támadás miatt 2017-ben kiszabták rá a harmadik életfogytiglanját, ami 2021-ben jogerőssé vált. Még ezen a tárgyalásán is kitartott amellett, hogy ő „hivatásos forradalmár”.

Később sem sokat enyhültek a nézetei. 2003-ban kiadott, a forradalmat dicsőítő könyvében Oszama bin Ládent, az al-Káida terrorszervezet akkori vezetőjét éltette. Egy dokumentumfilmben azt nyilatkozta, hogy ha szükséges, egy háborúban meg kell ölni embereket, ezért ötezer eurós pénzbüntetést szabtak ki rá, de fellebbezés után egy bíróság végül felmentette. A börtönből egy ideig Hugo Chávez akkori venezuelai elnökkel levelezett. „Ő volt az egyes számú terrorista lángész, vagy legalábbis így tekintettek rá a nyugati hatalmak, az Egyesült Államokkal együtt. Több nyugati kormány megpróbálta kiiktatni őt, Mitterrand elnök Franciaországával, az USA-val, a CIA-val egyetemben” – mondta az NPR-nek egy 2011-es cikkben John Follain.

Sajnálja, de nem azt

Az OPEC-túszejtés után nem igazán indult komolyan vehető eljárás az elkövetők ellen Ausztriában, még a negyvenedik évforduló után sem történt vádemelés. A támadás idején az osztrákok több ENSZ-intézmény székhelyévé akarták tenni Bécset, ehhez az arab országok szavazatai is kellettek nekik a világszervezetben. Ezért nem is akartak nagy hírverést csapni az esetnek. Kreisky kormánya ráadásul jó viszonyt ápolt a túszejtést állítólag pénzelő Kadhafival, és a későbbi években az osztrák cégek komoly üzleti megállapodásokat is kötöttek Líbiában. A kancellár emellett már a hetvenes években törekedett a palesztinok elismerésére, a PFSZ-t is az osztrák kormány ismerte el először legitim szervezetnek 1980-ban. Ez viszont feldühítette a Szíria által szponzorált Abu Nidal Szervezetet, ami a nyolcvanas években három terrortámadást is elkövetett Ausztriában.

Carlos, a Sakál pedig – ahogy az lenni szokott ellentmondásos figurák esetén – megkapta a maga popkulturális rivaldafényét. 1997-ben filmet, 2010-ben sorozatot, 2025-ben dokumentumfilmet készítettek róla, utóbbi Golden Globe-díjat is kapott. Ebben a rá jellemző szerénytelenséggel elmondta, hogy ő volt kora egyik legjobb lövésze, így nem véletlen esett rá a választás a bécsi akciónál: „Az egyetlen személy, aki esetleg irányíthatna egy akciót ilyen rövid idő alatt... az Carlos.”

A magánzárkájába be-, majd onnan kicsempészett diktafonnal felvettek egy interjút Carlosszal a 2010-es évek elején, amiben azt sajnálta csak, hogy kimaradt neki a családi élet, nem volt jelen házastársként, és nem vett részt a gyerekei nevelésében. „De ezt az árat kellett megfizetnem” – mondta. Változatlanul börtönben ül, cikkünk írásakor 76 évesen.