19 ezer milliárd dolláros nemzeti össztermék, 2 milliós hadsereg, több száz atomtöltet: első látásra Kínának meglenne minden lehetősége arra, hogy a Föld akármelyik pontján érvényesítse az érdekeit. Időről időre azonban világossá válik a nemzetközi szereplők számára, hogy a világ második legerősebb gazdasági hatalmának tán képességei sincsenek meg ehhez, de bizonyosan nem szívesen vállal szerepet a külföldi konfliktusok közvetlen kezelésében.
Amikor Izrael június közepén lecsapott Iránra, Kína a várakozásoknak megfelelően elfogadhatatlannak nevezte a támadást. Az iszlamista rezsim Kína egyik legfontosabb regionális partnere, a szankciók által fojtogatott ország olajexportjának például több mint 90 százalékát ők veszik meg, így a diplomáciai kiállás nem volt meglepő. Ám hamar kiderült, hogy ennél többre Irán nem számíthat: amíg Izrael sorban lőtte ki az iráni tábornokokat, addig Kína csak közhelyeket pufogtatott.
A kontraszt még élesebb akkor, hogyha a kínai passzivitást összevetjük a régiós amerikai befolyással. Izrael minden valószínűség szerint amerikai hírszerzést is felhasználva hatástalanította az iráni légvédelmet, majd szintén amerikai segítséggel hárította el az Izraelre kilőtt iráni rakéták nagy részét. Végül pedig az Egyesült Államok közvetlenül is beszállt a konfliktusba, egy tucat bunkerromboló bombát dobva az iráni atomprogram föld alatti objektumaira.
A végeredményt tekintve tehát az látszik, hogy amíg Amerika határozottan megvédte a vélt vagy valós érdekeit, addig Kína a nézőtérről követte az eseményeket. Ez persze nem felel meg teljesen a valóságnak: feltételezhető például, hogy Kínának komoly szerepe volt például abban, hogy az amerikai támadást követően Irán csupán szimbolikusan reagált, és a fenyegetéseivel ellentétben végül nem zárta le azt a Hormuzi-szorost, amin a világ olajforgalmának jelentős része áthalad.
Az mindenesetre a legtöbb elemző szerint intő jel lehet a tágabb értelemben vett Nyugat-ellenes koalíciónak, hogy a tagjai nem tudnak vagy nem akarnak egymásnak hathatós segítséget nyújtani. Míg Izrael mögé beállt Amerika, és a gázai háború mentén elhidegült európai kormányok sem ítélték el a nemzetközi jog alapján nehezen védhető támadást, addig Irán hiába kilincselt az oroszoknál és Kínánál, üres szavaknál többet nem kapott. Persze ellenpélda is akad, Észak-Korea például lőszerrel és katonákkal, míg Kína technológiával támogatja az oroszok ukrajnai invázióját.
Több Kína-szakértő szerint hiba lenne azt feltételezni, hogy Kínának ugyanolyan aktív szerepet kell játszania a világpolitikában, mint az Egyesült Államoknak. A komoly háborút ötven éve nem vívó, alapvetően kockázatkerülő kínai rezsim jelenleg nem kíván a világ csendőre lenni. Exportorientált gazdaságként a mindenkori kínai vezetés a stabilitásban és a zavartalan kereskedelmi kapcsolatokban érdekelt, mindamellett nem hullajt könnyeket a Nyugatnak ártó konfliktusok elhúzódása miatt.
Innen nézve tehát nem meglepő, hogy Kína nem szállt be aktívan az iráni atomprogram megvédésébe. Viszont azt is megmagyarázza, miért akarnak elkerülni egy orosz vereséget Ukrajnában, ahogy azt Vang Ji külügyminiszter a hírek szerint el is mondta Kaja Kallas európai uniós külügyi főképviselőnek.
Pénz és más semmi
Kína és Irán kapcsolata, hasonlóan Kína és a világ kapcsolatához úgy általában, a kereskedelemre és az infrastrukturális befektetésekre alapul. Ez az elmúlt két évtizedben fokozatosan mélyült: a mérföldkő egyértelműen a két ország között 2021-ben aláírt 25 évre szóló stratégiai együttműködési megállapodás volt. Ez a gyakorlatban javarészt a gazdaságra és az energiahordozókra korlátozódott. A partnerséget elsősorban az a közös érdekeltség tartja össze, hogy mindkét állam szemben áll az Egyesült Államokkal.
A kapcsolat alapja Irán olajvagyona, melynek javát Kína a nemzetközi szankciók ellenére is felvásárolja. Bár Peking a hivatalos statisztikákban nem tünteti fel az iráni importot, becslések szerint 2025-ben napi 1,9 millió hordó körül mozgott a Kínába irányuló iráni olajszállítás volumene. Az olaj minden valószínűség szerint diszkontáron, sokszor harmadik országokon keresztül érkezik Kínába.
Irán sok szempontból jóval kiszolgáltatottabb Kínának. Míg a kínai olajimport körülbelül 10 százaléka érkezhet iráni forrásból, addig Irán olajexportjának nagyjából 90 százaléka megy Kínába. Az aszimmetria a két ország kereskedelmi mérlegében is megjelenik: Irán kereskedelmének körülbelül egyharmada Kínával történik, míg fordítva az arány kevesebb mint egy százalék. A külkereskedelmi deficit persze önmagában nem káros, de Irán esetében praktikusan azt jelenti, hogy a nemzetközi szankciók által béklyóba kötött ország szélsőségesen rá van utalva a kínai keresletre.
A gazdasági kapcsolatok megerősítésén túl Kína Iránon keresztül igyekszik regionális befolyását is kiterjeszteni a Közel-Keleten. Teherán Peking számára nem csupán olajforrás, hanem geopolitikai kapocs is: az iráni állam a kínai Övezet és Út kezdeményezés egyik kulcsszereplőjévé vált a térségben. A korábban említett megállapodás értelmében Irán több százmillió dollár értékű kínai beruházásra számíthat, elsősorban az energetikai, a közlekedési és a távközlési szektorokban.
A kínai befolyás sokak szerint 2023-ban ért csúcsra, amikor Irán, illetve a régiós rivális Szaúdi-Arábia az ő közvetítésükkel állította helyre diplomáciai kapcsolatait több évtized szünet után. A nagy csinnadrattával övezett bejelentést többen új korszak kezdetének tekintették, amelyben a visszahúzódó Egyesült Államok helyén keletkező űrt Kína töltheti ki. Azóta már megjelentek olyan vélemények is, amelyek szerint Kína szerepe a normalizációban messze nem volt olyan jelentős, mint amilyennek azt bemutatták. Az Egyesült Államok Békeintézete szerint a szaúdiak és az irániak 2021 óta tárgyaltak a kapcsolatok rendezéséről, és Kínát csak az utolsó tárgyalási napokon vonták be. Hogy végül Kína arathatta le a babérokat, az Bonnie Girard elemzése szerint inkább csak az irániak és a szaúdiak nagyvonalú gesztusának tekinthető.
Irán és Kína szoros gazdasági viszonya alig terjed ki katonai együttműködésre. Bár Kína korábban évtizedeken keresztül adott el fegyvereket Iránnak, az iszlamista rezsim ellen 2005-ben bevezetett szankciók hatására a közvetlen fegyverexport jelentősen lelassult. Irán viszont továbbra is Kínából szerez be ammónium-perklorátot, amely a szilárd tüzelőanyagú rakéták gyártásának kulcsfontosságú alkotóeleme. Ráadásul Kína állítólag rakétakomponenseket és célzási adatokat is adott Irán jemeni klienseinek, a húsziknak, hogy azok izraeli és amerikai hajókat támadjanak meg a Vörös-tengeren.
A felfordulás tengelye
Az iráni–kínai kapcsolat azután pörgött fel igazán, hogy az Egyesült Államok kilépett az iráni atomprogramot korlátozó egyezményből (JCPOA). A Barack Obama korábbi amerikai elnök által kialkudott, az ENSZ biztonsági tanácsának többi állandó tagja (Nagy-Britannia, Franciaország, Oroszország, Kína) által aláírt egyezményből még Trump léptette ki Amerikát az első ciklusa alatt, mondván, a szerződést állandóan megszegik az irániak. Az egyezmény helyett Trump bevezette a maximális nyomásgyakorlást, azaz fojtogató gazdasági szankciókkal próbálta rábírni az irániakat az atomprogramjuk tényleges feladására.
A többi aláíró nem lépett ki, az egyezmény így részlegesen érvényben maradt. A lépés azonban tartósan Nyugat-ellenes pályára állította a Nyugat-barátsággal korábban sem vádolható iráni rezsimet, amely a diplomáciában csalódva felpörgette atomprogramját, és még inkább Kína, illetve Oroszország felé fordult. Az országot irányító vallási vezető, Hamenei ajatollah nem vonta vissza a tömegpusztító fegyverekre korábban kiszabott tiltását, de a rezsim elitjén belül ideiglenesen erőfölénybe kerültek a konfrontációt preferáló keményvonalasok a pragmatikusokkal szemben.
Az egyre jobban elszigetelődő Irán szorosabbra fűzte kapcsolatait a nyugati világrend megtörésében érdekelt országokkal. Tette ezt mindannak ellenére, hogy a JCPOA aláíróiként sem Kína, sem Oroszország nem támogatta Irán atomfegyver-ambícióit.
Az ajatollah 2018-ban kijelentette, hogy országának kelet és nem nyugat felé kell tekintenie.
Míg Kínával elsősorban gazdasági téren mélyült az iráni együttműködés, addig Oroszországgal inkább a katonai kapcsolatok léptek új szintre. Moszkva többek között SZ–300-as légvédelmi rendszereket szállított Teheránnak, amely cserébe saját fejlesztésű drónokat küldött Oroszországba – köztük a hírhedt Sahed-típusokat, amelyeket az orosz hadsereg azóta is rendszeresen bevet az ukrajnai frontokon, és amiket már Oroszországban is gyártanak. A két ország viszonya 2025 januárjában vált hivatalosan is szorosabbá, amikor Irán a Kínával kötött egyezmény mintájára stratégiai megállapodást írt alá Oroszországgal.
A közelmúltban minden eddiginél szorosabb koordináció bontakozott ki Irán, Kína, Oroszország, valamint kisebb mértékben Észak-Korea között. Az elemzők által a felfordulás tengelyének nevezett együttműködés nem klasszikus értelemben vett szövetség, inkább laza, de célzott érdekegyezés. Ebben az értelmezésben Oroszország Európában, Irán a kliensein keresztül a Közel-Keleten, Kína pedig a kelet-ázsiai térségben teszteli az Egyesült Államok és partnerei elszántságát a nemzetközi status quo megőrzésére.
Nem fűlik a foguk az agresszióhoz
Ebben a kontextusban érte Iránt az izraeli támadás. Kína azonnal elfogadhatatlannak, a nemzetközi jog súlyos megsértésének nevezte az izraeli támadást. Hszi Csin-ping kínai elnök felhívta Vlagyimir Putyin orosz elnököt, a kínai külügyminiszter pedig beszélt iráni kollégájával.
Ezenfelül Kína nem sietett Irán segítségére semmilyen más módon.
Kína lényegében ölbe tett kézzel nézte, ahogy az izraeli légierő megsemmisíti az iráni légvédelem nagy részét, majd szabadon bombázza a célpontjait Teheránban. Izrael ebben nagyban támaszkodott az amerikai hírszerzésre és a légelhárításra is, bár az máig nem világos, hogy mennyire lepte meg az izraeli támadás a tárgyalásokat preferáló amerikai vezetést.
A konfliktus végére az Egyesült Államok közvetlenül is belépett a harcokba, katonai csapást mért az iráni atomprogram kulcsfontosságú létesítményeire. Amerikai B–2-esek bombázták a fordói, az iszfaháni és a natanzi nukleáris komplexumokat. A műveletet olyan repülőgépekkel hajtották végre, amelyek kizárólag az amerikai hadsereg arzenáljában találhatók meg, és olyan precíziós fegyverzettel, amelyhez más ország nem fér hozzá. Ráadásul a hét B–2-es bombázó gyakorlatilag észrevétlenül repült át a fél világon, mielőtt csapást mért volna. Joggal vetődik fel a kérdés: miközben az Egyesült Államok határozottan érvényesítette a stratégiai érdekeit, Kína miért maradt a partvonalon.
A legtöbb elemző szerint a válasz részben abban rejlik, hogy Kínának egyszerűen nincsen meg az a katonai kapacitása a Közel-Keleten, amely lehetővé tenné az intervenciót. Míg a térség tele van amerikai támaszpontokkal, addig Kínának egyetlen közeli bázisa van Dzsibutiban. Az amerikaihoz hasonló küldetés sikeréhez többek között beágyazott régiós szövetségi rendszerek és logisztikai támaszpontok is kellenek: Kína nem rendelkezik ezekkel.
Másrészt Kínának nem is érdeke az ilyenfajta beavatkozás. Vannak, akik ezt ideológiai okokkal magyarázzák: Kína évtizedeken keresztül következetesen azt az állásponton képviselte, hogy a szuperhatalmak ne szóljanak be más országok belügyeibe. Ez arra alkalmas, hogy a harmadik világ támogatását megszerezze az amerikai túlkapásokkal szemben, ám például ilyen esetekben megmutatkoznak a korlátai is.
Mások szerint Kína a stabilitásban érdekelt. Exportorientált gazdaságként Kína volt a globalizáció egyik legnagyobb nyertese, az ő szempontjukból tehát minél flottabbul megy a világkereskedelem, annál jobb. Ha Kína aktívan beszállt volna az iráni konfliktusba, azzal a háború kiszélesítését, és egy tágabb közel-keleti válságot kockáztatott volna. Ez nem jött volna jól az országnak, amely a térségből elégíti ki olajszükségletei jelentős részét.
De létezik az a nézet is, hogy Kína tanult az amerikaiak hübriszéből, és nem kíván kétes kimenetelű katonai kalandokba keveredni. Elemzők itt rámutatnak a kínai külpolitika kockázatkerülő hagyományaira, amelynek keretében a mindenkori kínai hatalom inkább kivár, mintsem külföldi expedíciókra vesztegessen pénzt és paripát.
Szakértők azt is megjegyzik, hogy Kínának nem feltétlenül jön rosszul az sem, hogy ha Amerika állandóan belebonyolódik különböző konfliktusokba, hiszen addig sem tudja erejét Kínára koncentrálni. Ebben a pontban egyetértenek az amerikai izolacionista jobboldallal, amely többek között ezzel érvelve próbálja meg leállítani az Ukrajnának szállított amerikai fegyverexportokat, illetve ellenez akármilyen közel-keleti beavatkozást.
Létezik egy olyan magyarázat is, amely nem katonai kapacitással vagy érdekkel magyarázza a kínai passzivitást, hanem egy ideológiailag koherens szövetségi rendszer hiányával.
„Irántól kezdve Oroszországon át Észak-Koreáig, Kína más nemzetekkel való kapcsolatait a kölcsönös érdekek alakítják”
– mondta például Jennifer Parker biztonsági szakértő, aki hozzátette, Peking csak akkor fog katonai vagy diplomáciai szempontból fontos szerepet játszani, ha úgy érzi, a saját érdekeit kell védenie.
Az elemzői konszenzus alapján tehát Kína nem érdekelt a szélesebb konfliktusban, és a diplomáciai csatornákon túl amúgy sem igazán tudja befolyásolni az események menetét. Ez utóbbit persze kár volna alábecsülni. A világ második legnagyobb gazdaságára akkor is figyelni fognak a régiós szereplők, ha a követelések mögött nincsenek vadászrepülők, ám végső soron mégis azt eredményezi, hogy az ország nem képes a súlyának megfelelően alakítani az eseményeket.
Nemzetközi rendetlenség
Ebben az értelmezésben a nyugati világ erőt meríthet az iráni konfliktusból, az ugyanis megmutatta a felfordulás tengelyének korlátait. Oroszország le van kötve Ukrajnában, a régiós befolyása pedig egyre csökken. Mikor az iráni külügyminiszter Moszkvába repült a konfliktus közepén, a hírek szerint azt a tanácsot kapta, hogy kössenek minél hamarabb tűzszünetet. Kína pedig a jelek szerint nem kíván aktívan beavatkozni a vele barátságos országok oldalán.
Többen azonban óva intenek attól, hogy az egypólusú világrend visszatértét ünnepeljük azonnal. Amikor Kínának a közvetlen érdekeit kellett megvédenie, akkor közbelépett: nem véletlenül sürgette Marco Rubio amerikai külügyminiszter arra Kínát, hogy ne engedje Iránnak a Hormuzi-szoros lezárását. A súlyos gazdasági károkkal fenyegető lépés végül nem történt meg, vélhetően hathatós kínai közbenjárásra. Azt sem lehet tudni, vajon Kína beavatkozott-e volna akkor, ha az iráni rezsim túlélése komolyan lett volna fenyegetve. Az iráni atomprogram sikere nem közvetlen érdeke a kínaiaknak, egy Nyugat-ellenes rezsim hatalomban maradása viszont már más tészta.
Mindeközben azonban Kína továbbra is erodálja a világrendet, lehetőleg olyan módon, hogy az Amerikának fájdalmat okozzon. Amikor a jemeni húszik támadásai nyomán jelentősen visszaesett a Vörös-tengeren áthaladó hajóforgalom, a globális kereskedelem zavartalanságában érdekelt Kína nem csatlakozott az amerikaiakhoz és a britekhez a katonai fellépésben. Ehelyett saját megállapodást kötött a húszikkal, amely biztosította, hogy a Kínába tartó szállítmányokat nem éri támadás.
