Hét csecsemő meggyilkolásáért ítélték el a brit ápolónőt, mégis egyre többen mondják, hogy ártatlan

Július másodikán bűnösnek mondta ki az esküdtszék Lucy Letby egykori ápolót, amiért a vád szerint 2016. február 17-én megpróbált meggyilkolni egy mindössze két órája megszületett csecsemőt. A bíróság aztán ennek megfelelően életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte a nőt, a bíró szerint „kiszámított, érzéketlen kegyetlenséggel” végrehajtott tettért. Letby a vádlottak padjáról azt kiáltotta: „Ártatlan vagyok!”

A mostani ítélettel lezárult a Letby elleni, évek óta tartó jogi eljárás, amelynek során tavaly már tizennégyszeres életfogytiglani börtönbüntetést kapott hét csecsemő meggyilkolásáért és másik hét elleni gyilkossági kísérletért. A ma 34 éves Letby Nagy-Britannia legismertebb sorozatgyilkosa, aki várhatóan élete végéig börtönben fog ülni, a mostanival együtt 15 életfogytiglani büntetését töltve.

De ahogy a bírósági eljárás a végéhez közeledett, úgy lettek egyre hangosabbak azok a hangok is, amelyek szerint Letby egész végig ártatlan volt. Májusban a világ egyik legnagyobb nevű hetilapja, a New Yorker hozott le egy 13 ezer szavas esszét, amiben Letby ártatlansága mellett érveltek, az ítélethirdetés óta pedig a brit sajtóban is egymás után jelennek meg elemzések, amelyek szerint a bizonyítási eljárással kapcsolatban legalábbis felmerülnek kétségek.

Ezek azt emelik ki, hogy Letbyt úgy ítélték tizenötszörös életfogytiglani börtönbüntetésre, hogy 8 év alatt semmilyen közvetlen bizonyítékot nem találtak ellene. Vagyis se tárgyi bizonyíték nincs arra, hogy csecsemőket gyilkolt, se olyan tanú nincs, aki ezt látta volna.

A kórház, amiben elkezdtek meghalni a gyerekek

A Letby-ügy majdnem tíz évvel ezelőttre nyúlik vissza. 2015 és 2016 között az észak-angliai Liverpool közelében lévő Chester Grófnője Kórház (CoC) koraszülött osztályán a korábbinál jóval több csecsemő halt meg. Míg korábban évente átlagosan négy csecsemő halt meg az osztályon, 2015 júniusa és 2016 júniusa között 13 gyerek, és szintén megugrott azok aránya, akik szervezete látható magyarázat nélkül omlott össze – írja a Guardian.

2016-ban a szokatlanul sok halál miatt a kórház vezetése vizsgálatot kért az őket felügyelő egészségügyi szervtől. A vizsgálat megállapította, hogy az újszülött osztályon a gyerekek számához képest túl kevés ápoló és túl kevés szakorvos volt, a csecsemőket pedig sokszor tapasztalat nélküli orvosok látták el. Egy sor más, az alulfinanszírozottságból és a túlterheltségből fakadó szabálytalanságot is találtak, és arra jutottak, hogy a szokatlan haláleseteket ezek a rossz körülmények okozhatták.

Időközben azonban a kórházon belül felmerült, hogy a rendszerszintű problémákon kívül esetleg valaki egyéni lépései, vagyis például visszatérő hibázása is felelős lehet a szokatlanul sok halálozásért.

A kórház vezetése elkezdte végignézni, hogy melyik kollégák voltak műszakban a halálesetek időpontjakor, és arra jutottak, hogy Letby feltűnően sok esetben dolgozott éppen akkor, amikor egy csecsemő meghalt.

Bár akkor még senki nem állította, hogy Letby szándékosan gyilkolná a csecsemőket, az orvosok aggályai miatt az ápolót eltávolították a koraszülött osztályról. Ezzel nagyjából egyszerre, a kórházi felügyelet vizsgálatának eredményeképpen a koraszülött osztályt lefokozták, és nem fogadhattak többet veszélyeztetett koraszülötteket. Nem tudni, a két esemény közül melyik miatt, de a halálos sorozat innentől véget ért.

Hónapokkal később felmerült, hogy Letby visszatérhet a koraszülött osztályra. Az orvosok egy része viszont ekkor már meg volt győződve arról, hogy Letbynek legalábbis köze lehetett a halálokhoz. Mivel nem akarták, hogy visszamenjen a korábbi pozíciójába, és tisztázni akarták az ügyet, 2017 áprilisában a rendőrséghez fordultak, amivel elkezdődött Nagy-Britannia modernkori történetének egyik legnagyobb bűnügye.

A táblázat, amiben jó helyen vannak az X-ek

A Letby elleni nyomozást két dolog egész végig hátráltatta. Az egyik az, hogy a veszélyeztetett koraszülött csecsemők között valóban előfordul, hogy valamelyik testfunkciójuk minden külső ráhatás nélkül, egyszerűen magától leáll. A másik, hogy az előző okból kifolyólag a kórházban történt haláleseteket minden alkalommal balesetként kezelték, és ennek megfelelően dokumentálták is. Ez azt jelenti, hogy az ügyészségnek évekkel később a balesetként dokumentált halálesetekről kellett bebizonyítani, hogy azok mégis gyilkosságok eredményeképp következtek be.

A vád alapja az volt, hogy Letby feltűnően sokszor volt műszakban éppen akkor, amikor a csecsemők halálai, vagy a csecsemők szervezetének összeomlása megtörtént. Ezekből az esetekből a vizsgálat és a nyomozás során több táblázatot összeraktak, amelyek azt mutatják, hogy a személyzet melyik tagja dolgozott éppen az említett esetek időpontjában.

A táblázatokból elég egyértelműen kijön a mintázat, amely szerint Letby mindig ott volt.

A rendőrség például összeállított egy táblázatot az esküdtszéknek arról a 25 esetről, amelyek miatt Letbyt vádolták. Ezek egy részében a csecsemő meghalt a koraszülött osztályon, egy más részében csak összeomlott a szervezete, de az életét később meg tudták menteni. A táblázatról egyértelműen leolvasható, hogy Letby mind a 25 esetben műszakban volt – a többiek azonban közel sem ennyi esetben.

Később azonban kiderült, hogy a rendőrség valamennyire önkényesen állította össze a táblázatot: lehagytak ugyanis egy sor olyan, a vizsgált időszakban történt esetet, amelyben a fentiekhez hasonlóan összeomlott egy gyerek szervezete – csak épp Letby akkor épp nem volt műszakban. Sőt, lehagytak a táblázatból hat, az érintett időszakban történt halálesetet is, amelyeknél Letby szintén nem volt műszakban.

A vád állítása a kezdetektől abból a józan paraszti észre alapozó érvből indult ki, ami szerint ekkora egybeesés nem történhet véletlenül. Vagyis ha abból indulunk ki, hogy átlagosan hány koraszülött csecsemő szervezete omlik össze, és hány koraszülött csecsemő hal meg magától, egyszerűen képtelenség, hogy egyetlen nővér egy éven belül 25 ilyen esetnél legyen jelen.

A New Yorker cikke szerint azonban több probléma is van ezzel az érveléssel. Egyrészt a fenti okból, vagyis mert önkényesen állították össze a listát. Másrészt, mert a listába egy hiba is csúszott, vagyis egy olyan eset is felkerült rá, amelyen Letby valójában nem volt műszakban. Harmadrészt pedig egyszerűen azért, mert az, hogy valaminek kicsi az esélye, még nem bizonyíték.

A New Yorker felidézi egy olasz és egy holland nővér esetét, akiket szintén azon az alapon ítéltek el, hogy pont az ő műszakjaikra estek halálozások. Lucia de Berk holland nővér esetében például megállapították, hogy egy a 342 millióhoz az esélye, hogy ez véletlenül történjen meg. Később kiderült, hogy rossz módszertant használtak, és az egybeesés esélye igazából egy az ötvenhez volt.

De Berkhez hasonlóan Daniela Poggiali olasz nővért is bizonyítékok nélkül, statisztikai alapon ítélték el, később azonban felülvizsgálták a statisztikát, és felmentették. A New Yorker cikke emiatt amellett érvel, hogy legyen bármilyen kicsi esélye, hogy egy nővér munkaidejében egy év alatt hét koraszülött csecsemő is meghaljon, valójában ez is történhetett.

Több módszerrel gyilkolhatott

A vád alapvetően a hasonló esetekre szakosodott Dewi Evans orvosi szakvéleményére alapozott, amely szerint Letby különböző módszerekkel ölte meg, vagy próbálta megölni a gyerekeket. Szerinte a leggyakoribb módszere az volt, hogy levegőt fecskendezett a gyerekek testébe, de bizonyos esetekben inzulinnal mérgezte meg őket, más esetekben tejjel túletette vagy etetőcsővel megütötte őket.

Evans szakvéleménye azonban nagyrészt találgatás: ő ugyanis nem volt jelen a haláleseteknél, csak azok orvosi dokumentációját látta, illetve a jelenlévő személyzet vallomásait olvasta végig. A személyzetből azonban senki nem állította, hogy látta Letbyt elkövetni a gyilkosságokat, a dokumentációból pedig egyáltalán nem következik, hogy a haláleseteket és a rosszulléteket külső beavatkozás okozta.

Evans több esetnél – kritikusok szerint azoknál, amelyeknél semmi mást nem tudott kitalálni – a halál okának azt jelölte meg, hogy Letby levegőt nyomott a csecsemők gyomrába. Ennek a lehetőségét az ügybe bevont szakértők nem kérdőjelezték meg, a Guardian azonban megkérdezett erről egy sor koraszülöttekre specializálódott szakorvost, akik közül heten azt mondták: teljes képtelenség így megölni egy csecsemőt, ez a magyarázat szerintük „nevetséges”, „lehetetlen”, vagy „fantázia szüleménye”.

Evans maga is azt mondta, hogy soha korábban nem találkozott ilyen esetekkel, de más orvosok kritikái szerinte nem számítanak, mert ők nem látták a halálesetek teljes orvosi dokumentációját. Evans jellemzően a gyerekek testének elszíneződése alapján következtetett a levegőbefújás technikájára, és ebben egy 1992-es tanulmányra hivatkozott. A tanulmány egyik, még élő szerzője szerint azonban az eseteknél leírt elszíneződések nem egyeztek azokkal az elszíneződésekkel, amelyeket ők vizsgáltak több mint 30 évvel ezelőtt.

„Gyűlölet”

A ritka statisztikai egybeesés és az évekkel korábbi dokumentációból kiinduló orvosi szakvélemény mellett a vád legnagyobb részt a Letby otthonában talált jegyzetekben látta a bizonyítékot. A nővér lakásában ugyanis olyan papírokat találtak, amelyeken Letby kézírásával ilyen mondatok szerepeltek:

• „Gyűlölet”;
• „Gonosz vagyok, én csináltam ezt”;
• „Szándékosan öltem meg őket, mert nem vagyok elég jó”;
• „Nem érdemlem meg, hogy éljek”.

Ezek mellett más jegyzeteket is találtak, amelyek arra utaltak, hogy Letby magának kvázi bevallotta, vagy dokumentálta a gyilkosságokat. A bíróság ezeket tulajdonképpen beismerő vallomásként kezelte, annak ellenére, hogy ugyanezeken a lapokon voltak ennek ellentmondó jegyzetek is, például olyanok, mint: „Miért pont én? Nem csináltam semmi rosszat”; „Most azonnal megölöm magam”;„Gyűlölöm az életem”; „Nem kapok levegőt”.

A jegyzeteket látva sokakban felmerült, hogy Letby azokban nem beismerte a gyilkosságokat, hanem csak kétségbeesését fejezte ki, és emiatt magát vádolta. Ők felteszik a kérdést: vajon milyen lelki állapotba kerül az az ápoló, akinek a munkaidejében önhibáján kívül egymás után hét koraszülött csecsemő is meghal?

A New Yorker cikke hosszan ír arról, hogy az érintettek vallomásai alapján Letbyék kórházában a koraszülött osztályon mindenki nagyon túl volt terhelve, az ápolóknak pedig sokszor több, különböző szobában lévő csecsemőre egyszerre kellett vigyázni, őket felváltva kellett ellátni. Egy ilyen helyzetben könnyű olyan hibákat elkövetni, amelyek tényleg veszélyesek lehetnek a csecsemőkre, vagy akár az életükbe is kerülhetnek, Letby pedig – ha ártatlan – tényleg gondolhatta azt, hogy az ő akaratlan hibái okozták a gyerekek rosszullétét vagy halálát.

A kétségek ellenére az eljárásba bevont szakértők arra jutottak, hogy Letby jegyzetei inkább arra utalnak, hogy valóban ő követte el a gyilkosságokat, mint arra, hogy csak feleslegesen vádolta magát.

Az esküdtszék döntött

Az ügyet tovább bonyolítja, hogy Nagy-Britanniában – az Egyesült Államokhoz hasonlóan – esküdtszék dönt az ehhez hasonló bűnügyekről. Ennek megfelelően alapvetően nem egy bíró, hanem egy civilekből álló tanács dönti el az ügyészség és a védelem álláspontját mérlegelve, hogy a vádlott bűnös-e, vagy ártatlan.

A New Yorker cikke felidézi, hogy a tárgyalás idején érkezett egy bejelentés a bírósághoz, hogy valaki egy kávézóban hallotta, ahogy az egyik esküdt azt mondja egy ismerősének: már a tárgyalás legelején eldöntötték, hogy bűnösnek fogják nyilvánítani Letbyt. A bíróság foglalkozott a bejelentéssel, de végül megengedték az esküdtnek, hogy az esküdtszékben maradjon.

Az esküdtek tavaly nyáron ültek össze, de nem tudtak egyhangú döntést hozni. Augusztus elején aztán egy esküdt kilépett az esküdtszékből, néhány nappal később a bíró engedélyezte nekik, hogy ne egyhangú döntéssel hozzanak ítéletet. Tíz nappal később az esküdtszék három esetben egyhangú döntéssel, tizenegy esetben többségi döntéssel bűnösnek mondta ki Letbyt. Egy esetben nem hoztak döntést, az zárult végül le idén.

Megosztja az angolszász világot

Lucy Letby ügye brutális sajtóvisszhangot váltott ki az angolszász országokban. A brit bulvársajtó rendszeresen ecsetelte Letby kegyetlenségét, közben pedig megjelentek azok a hangok, amelyek szerint a bizonyítékok nem nagyon állják meg a helyüket. A másik oldalról erre viszont azt mondják: természetes, hogy nehéz egy ilyen ügyet bizonyítani, és az, hogy Letby ellen nincs közvetlen bizonyíték, még nem jelenti azt, hogy ártatlan.

Az ügy bonyolultságát mutatja, hogy a Guardianon két napon belül megjelent egy részletes cikk a tárgyalás és a bizonyítási eljárás visszásságairól, és egy véleménycikk arról, hogy el kellene fogadnunk: mosolygós, szőke, kék szemű harmincas nők is lehetnek sorozatgyilkosok. Ez utóbbi szerint sokan csak azért kételkednek Letby bűnösségében, mert a filmekből ismert módon képzelik el a sorozatgyilkosokat, pisztollyal és késsel rohangáló férfiakként.

A cikk felidéz egy amerikai tanulmányt, amely szerint a női sorozatgyilkosok jellemzően fehér, középosztálybeli, keresztény, 20-as, 30-as éveikben lévő nők átlagos intelligenciával és vonzósággal, és jellemzően olyan nőiesnek tartott szakmákban dolgoznak, mint amilyen az ápolóké. Sőt, a tanulmány szerint a vizsgált női sorozatgyilkosok 39 százaléka az egészségügyben dolgozott. A preferált módszereik pedig általában nem nyíltak, hanem titkosak voltak, olyanok, mint amilyen a mérgezés is.

Letby tárgyalása június elején véget ért, de az ügyéről szóló társadalmi vita Nagy-Britanniában még csak most lángol fel igazán. Ezt a figyelmet látva pedig nehéz elképzelni, hogy a következő hónapokban és években, vagy akár Letby élete végiéig lekerülne a napirendről.