Feltárul az elhagyatott fürdőváros, ahol a kóbor kutyák az idegenvezetők

Egy kutya sétál mellettem, egy elhagyatott szanatóriumban vezet körbe. A falakról pereg a vakolat, a padlón üvegek roppannak a cipőm alatt. A grúziai Ckaltubóban járok, ami régen a szovjet munkásosztály álmainak netovábbja volt, még Sztálin is itt gyógyította a lábát. A Szovjetunió felbomlása óta elhagyatott épületeket pár éve még lakták abháziai menekültek. Mára már viszont többen jönnek ide azok, akik kisebb csernobili hangulatra vágynak, csak sugárzás veszélye nélkül.

A Gelati szanatórium egyik melléképületéről nehéz lenne azt mondanom, hogy bármennyire is alkalmas lenne lakhatásra. Annyi szilánkon taposok át, hogy már azon kezdek gondolkozni, hova férhetett annyi ablak az épületre, hogy most az egész folyosót üveg fedje be. Hideg van és hatalmas kosz, de mégis laknak itt: legalábbis ezt mutatja az, hogy egy fiatal fiú sétál el mellettem, fülessel a fején, zacskóval a kezében. Bevásárlásból jöhetett, köszön, aztán lemegy a lépcsőn. Az alsó szintekre, ahol még mindig laknak emberek.

A mellettem sétáló kóbor kutya közben megáll. Dobok neki pár darab kenyeret gyorsan, amire lelkes lesz, elindul, visszanézegetve rám, hogy követem-e. Grúzia, így Ckaltubo is híres arról, hogy tele van kóbor kutyákkal. Az én idegenvezetőm egy zsemleszínű keverék, fülében egy piros karika jelzi, hogy államilag ivartalanított. Láthatóan a védelmező fajta, mert egy fél percre sem veszít szem elől az első falat kenyér után. Az egyszerűség kedvéért Goradnak nevezem el, ha már úgyis a várost mutatja körbe. Jó, épületeket mutat, de azt nem tudom, hogy van grúzul vagy oroszul.

Gorad megmutatja a felső szintet, teljes természetességgel mozog a falak között. Kivisz az erkélyre, aztán bevisz azokba a szobákba, ahol nemrég még laktak emberek. A szobákban cipők, bútorok hevernek szétszórva. A falon gyerekrajz és keresztek, a WC-k mellett kiüresedett ötliteres palackok jelzik, mivel húzhatták le azt korábban. Az egyszobás lakrészeknél több erkélyt is betégláztak és berendeztek, hogy plusz egy szobát szerezzenek vele a szűkös térben. Hiszen ezeket a szobákat eredetileg üdülésre alakították ki, nem arra, hogy itt lakjanak.

Gorad futva felvezet a lépcsőn, a folyosón szemben egyből egy kopott papír fogad. Grúzul írt felhívás a koronavírus-járványról: „mítoszok és valóság” – írja a tájékoztató, ami kiemeli, hogy a koronavírust nem szúnyogcsípés terjeszti, és nem véd meg tőle senkit a 25 fok feletti meleg sem. Gorad aztán ismét levezet az alsó szintre, oda, ahol berendezett szobák vannak (a videót itt le is állítottam, ki is mentem, amint kiderült, hogy lakott rész):

Ckaltubo nem átlagos urbexélmény, könnyű óvatlanul besétálni mások lakásába a tárva-nyitva lévő ajtók és az épületek elhagyatott benyomása miatt. Az ott élő grúzok ennek ellenére jól fogadják általában a vendégeket. Újabb férfival találkozunk össze, ő felénk biccent, mond valamit, de nem érteni. Gorad jelzi, mit akarhat, ő ugyanis egyből elindul kifelé, hogy inkább az épület hátsó részét mutassa meg. Sűrű sáron keresztül vágunk át a kutyával, hogy mozaikokkal feldíszített csúszdákhoz lyukadjunk ki. A mozaikok gyerekeket és egzotikus állatokat, zsiráfot, elefántokat ábrázolnak. Amíg a régi játszótéren sétálunk, újabb kutyák csatlakoznak hozzánk, hátha pár falatért cserébe szükségem lenne még több idegenvezetőre.

Tanja és a kristálycsillár

Gorad egy újabb szanatóriumba vezet ezután el, két romos oszlop között sétálunk be a kapun. A hatalmas épületnek két oldalszárnya van: mindkettőben lakhatnak még, mert a bejárat előtt egy autó parkol, bent az egyik szinten tiszta ruhák száradnak. A főbejárat zárva, de ahogy benyitok, kijön egy idős nő, Tanja. Megkérdezi, hogy tudok-e németül vagy angolul, mondom, hogy igen, de ő azért megmarad annál, hogy oroszul beszél. Tíz larit (kb. 1334 forintot) kér azért, hogy beengedjen. Mint néhány Ckaltuboról szóló cikkből kiderül, ezzel jól járok: 5-40 lari között szoktak általában kérni a belépőért.

„Já tám. Ti foto foto!”

– mondja Tanja bent fotózásra invitálva. A falak itt is rohadnak, de mégsincs teljesen elhagyatva az épület: Tanja például itt él már 31 éve, azóta, hogy az abháziai orosz–grúz háború elől grúzként elmenekült, hátrahagyva otthonát. Az ő történetét egyébként az idei Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) egyik filmje is bemutatta, amiből utólag tudtam meg, hogy Tanjához hasonlóan főként egyedülálló nők, illetve gyermekeik élnek még a komfort nélküli szobákban.

Tanja elmeséli, hogy régen tényleg sokan laktak itt, mára viszont már csak négyen maradtak. „Abháziában nekem már nincs házam. Eljöttünk onnan, itt aludtunk. Most itt lakunk” – mondja a szakadár régióról. Oroszországot az egyszerűség kedvéért – nekem, a turistának – csak „Putyinnak” nevezi, így meséli el azt is, hogy „1992-ben jött Putyin és kirakott minket. A saját otthonunkból”. A mondat először meglepő, hiszen Putyin ‘92-ben nem volt még senki: de aztán Tanja minél többet mesél a szomszédokról, hamar kiderül, hogy számára már egész Oroszország Putyint jelenti.

Tanja a 31 év alatt kívülről-belülről megismerte a szanatóriumot. Megmutatja, hol volt régen a kávézó, a bár, az étterem: „ezt mindenképp le kell fotózni” – teszi hozzá. Tényleg szép az elhagyatott, hideg bálterem, aminek a közepén egyszer csak felbukkan a betontömbök közül egy facsemete is. A szanatórium neve Metalurgiszt, a szovjet időkben a kiemelt munkacsoportok róluk elnevezett üdülőhelyeket kaptak. A név is mutatja, hogy ide bányászok, kohászok jártak pihenni. Itt láthatóan kitettek magukért a Szovjetunió építészei: a korlátok szépen kidolgozottak, a bálterem és az étkező mellett színpad és könyvtár is van. A főbejáratnál még az eredeti kristálycsillár lóg az érkező látogatók feje fölött.

Az emeleten érintetlen maradt az orvosi rendelő is. A lift már nem működik, de a megléte mutatja: olyan szanatóriumban járok, amely a Szovjetunió legkeményebben hajtó munkásainak készült. Három szinten szobák vannak, ezek többnyire egyágyasak. A szovjet „pihenéshez való jog” ugyanis bár két hét kötelező szabadságot adott, a lakosság az ‘50-es évek végéig nem vihette ilyenkor magával a családját. A végén még az energiájukat a házastársukra vagy a gyerekeikre pazarolták volna el. Emiatt sokáig férj és feleség elenyészően ritkán kapott utalványt ugyanarra a pihenőhelyre.

Hasonló a szobák elrendezése a következő szanatóriumban is, a Medeában, ahol főtt étel szaga fogad. Egy földre támasztott ajtón sétálok be, ez funkcionál egy ideje itt a már nem túl biztonságos lépcső helyett a bejutásra. Kinézek az egyik erkélyen, innen is szobákat látni, függönyökkel, régi ruhákkal. Néhány grúz tudósítás szerint pár évvel ezelőtt még központi, nyüzsgő rész volt a Medea, rengetegen laktak és lakhatnak is még benne, így itt nem is maradok sokat. Lesétálok inkább az épület ión oszlopai között, hogy ne zavarjuk járkálással a szanatórium lakóit, akik a távoli zajok alapján épp itthon vannak.

A szanatóriumok lakói

A Szovjetunió összeomlása után nem sokkal Abházia kikiáltotta függetlenségét Grúziától és véres háború kezdődött a térségben. Az etnikai tisztogatások vádjával jellemzett háborúban grúzok százezreit költöztették ki Abháziából. Sokan átmeneti megoldásként Ckaltubo elhagyatott szanatóriumaiban kaptak helyet. Az elüldözött közel 250 ezer grúzból hozzávetőlegesen nagyjából 10 ezren kerültek a régi üdülőhelyre.

Az átmeneti szállásra aztán az állam nem talált jobb megoldást, az ideköltöztetett grúzok nagy része jobb híján maradt a szanatóriumokban. A háború miatt kisemmizett menekültek nem tudtak új életet kezdeni, mert otthonuk, vagyonuk is Abháziában maradt. Sokan a szanatóriumokban maradtak, így az évtizedek során több generáció nőtt fel Ckaltubo egyre rothadó falai között.

Az épületek állapota az évek során egyre romlott. Bár a közművek működtek, a konyhai berendezés nagyjából egy-egy gázpalackot jelentett az ott lakók számára. Az ott élők továbbra is átmeneti szállásként tekintettek a szanatóriumi szobákra, ezért nem volt érdekük azok felújítása, már ha lett volna egyáltalán pénzük rá. Azonban mivel lakták az épületeket, az állam befektetőket sem talált azok felújítására: elkezdődött egy ördögi kör.

A kormány közben lakásokat kezdett építeni a menekültek számára, hogy kiköltözésükkel használni tudják az épületeket. 2021-re 920 család élt még a romok között, 2023-ra pedig a becslések szerint 2-3000 ember kényszerült továbbra is a szanatóriumokba. Akik maradtak, szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy valaha is lesz-e új otthonuk.

Az 1980-as években élte virágkorát

Ckaltubo régen szanatóriumairól ismert üdülőváros volt. A Szovjetunió felbomlásával azonban a 11 ezer fős város is elvesztette turisztikailag fontos szerepét. Mára már a lakosság nagy része a turizmus helyett főként taxizásból vagy a helyi kisboltok üzemeltetéséből él.

Ckaltubo radonvizes forrásainak köszönhetően lett a Szovjetunó egyik jelentős gyógyfürdőközpontja. Az 1870-es években kezdték el a fürdők, majd az 1920-as évek közepén a szanatóriumok építését, 1980-ban pedig Ckaltubo elérte virágkorát. A helyi gyógyvízről akkoriban azt hitték, varázsereje van, nevezték a „halhatatlanság vizének is”. A városban lévő múzeum a mai napig őrzi ennek az emlékét – itt kiállított mankók igyekeznek bizonyítani, hogy aki „mankóval jött ide, az anélkül távozhatott”.

A 19 (más források szerint 22) szanatórium és 9 fürdőház turizmusát folyamatosan pörgette a szovjet munkajog, amely előírta a kötelező pihenést. Moszkvából ekkoriban napi négy vonat járt Ckaltubóba, hogy az államilag támogatott egészségügyi kikapcsolódásokra szállítsák ide a munkásosztályt. A virágkorban nagyjából évi 125 ezer ember járt ide. Ahogy Grúziában sok helyhez, úgy ide is kapcsolódott Sztálinról szóló legenda: állítólag a szovjet diktátor egyik kedvenc helyének tartotta az üdülővárost, járt is ide fájós lábát kezeltetni orvosi javaslatra.

„Ckaltubóba nagyon nehezen jutott el helyi, grúz ember. A nyaralók három-négy, maximum öt százaléka jöhetett Grúziából, a többi a Szovjetunió más részeiről. Amint felbomlott [a Szovjetunió], Ckaltubo nyaralók nélkül maradt, siralmas állapotba került” – mesélte a Metalurgiszt tulajdonosa, Anzor Babunasvili pár éve a BBC-nek. Az épületek elrohadása innentől kezdve folyamatos volt, az egykor hatalmas épületek lepusztultak, a bennük élő lakók a bútorokat, csempéket, értékes tárgyakat vagy újrahasznosították, vagy eladták. Aztán a 2010-es években új terve támadt Grúziának: Kelet-Európa fürdővárosává alakítják át Ckaltubót.

A kezdeti hullám aztán elapadt, a felújítások terve amúgy is azt a maroknyi turistát célozta volna, aki megengedheti magának, hogy grúziai négycsillagos szállodákba menjen nyaralni. Közben a menekültek kiköltöztetésével viszont csökkent azoknak a száma is, akik valamennyire karban tartanák a szanatóriumokat. Az épületek csak pusztultak tovább.

Bizonytalan jövő

2016-ban három nagy szanatóriumot adtak el Ckaltubóban, 2017-ben pedig 100 ezer dollárért (kb. 35,5 millió forint) adták el egy befektetési csoportnak a Sanatorium Iveriát. A befektető terve az volt, hogy felújítják és újranyitják az épületet, ez azóta egyelőre nem történt meg. Grúzia elnöke ezelőtt pár évvel jelentette be, hogy Ckaltubót „Európa legjobb helyévé” fogják átalakítani, erre a város több millió dollárt kapott a Világbanktól és magánbefektetőktől is. Új szállodák jelentek meg a városban, felújították a pályaudvart, a parkot és az infrastruktúrához is hozzányúltak.

2019-ben Bidzina Ivanisvili volt grúz kormányfő jelentette be, hogy helyreállítja a megmaradt, állami tulajdonban lévő szanatóriumokat. Ivanisvili azt mondta, örömmel átveszi jelképes egy lari árán az épületeket (nem új taktika ez Ivanisvilitől, aki 2015-ben egy lariért vásárolt meg 2,5 millió lari értékű állami ingatlanokat). A grúz ellenzék ekkor azzal vádolta meg a kormányfőt, hogy privatizálni akarja az állami tulajdont.

Ivanisvili azt ígérte, hogyha megveszi, lakásokat épít a menekülteknek, és a szanatóriumokat odaadja beruházóknak, amint rendbe hozta őket: az ellenzék ezt az állítását is kétségbe vonta. Ivanisvili politikai ellenfele, Miheil Szaakasvili szerint ugyanis pont Ivanisvili kormánya alatt állították le a szanatóriumban élő grúz menekülteket segítő programokat. Mellékszál, hogy Szaakasvili azóta ukrán állampolgár lett, aztán visszajött Grúziába, most pedig börtönben ül. Ivanisvili pedig köszöni szépen, jól van, 2020-ban pártja meg is nyerte a grúz választásokat, amire a grúz ellenzék választási csalást kiáltott.

Ivanisvili ckaltubói üzlete viszont valószínűleg nem jött össze: ugyanezeket az épületeket, pontosabban 14 szanatóriumot kínált eladásra 2022-ben az állam, összesen 38 millió lariért (kb. 5 milliárd forint). Ez része volt a kormány által indított, „Új élet Ckaltubónak” nevű kezdeményezésnek. A befektetők jöttek is többek között Egyiptomból és Katarból, az épületek egy részét 2023 márciusától lezárták.

Pár éve még mindenhova be lehetett menni, most, ahogy Ckaltubót járom pár kóbor kutya kíséretében, úgy néz ki, egyre több szanatórium köré kerítést építettek. A központban lévő egyik legnagyobb épülethez például közel lehet sétálni, de amint felérek a lépcsőn, egy kutya szalad elém, hogy kitessékeljen az épületből: később veszem észre, azért, mert munkagépek sorakoznak mellette.

Az építés úgy látszik, elég lassan halad, a kutyán kívül mással nem találkozok – érthetőnek tűnik így, hogy maguk a helyiek is szkeptikusak abban, valaha felvirágozhat-e még Ckaltubo. A lezárt épület mindenesetre a szanatóriumi kalandozás végét jelenti. Dobok még egy kis sonkát Goradnak, elköszönünk, ő ugat egyet, aztán elmegy: gondolom, várja, hátha jönnek az újabb turisták, újabb sonkákkal.