90 millió forintnyi egzotikus japán csoki körül bonyolódik az év legbizarrabb rablási ügye

Egészen szürreális rablási ügyről számol be a New York Times, aminek a középpontjában két konténernyi ritka japán KitKat csoki áll. A szállítmányt egy egzotikus kelet-ázsiai édességek amerikai importjával és terítésével foglalkozó New York-i cég rendelte Japánból, és összesen 55 ezer csomag KitKat volt benne. A cégvezető Danny Taing elmondása szerint nagyon kellemes biznisznek tűnt a dolog, 110 ezer dollárba került neki a csokiszállítmány, és 250 ezres bevételt remélt az amerikai értékesítésből, ez nagyjából 90 millió forintot jelent.

Itt álljunk is meg egy kicsit: miért Japánból veszi a Nestlé egyik legnépszerűbb csokiját egy amerikai cég, ha egyszer azt amúgy az amerikai piacra nem is a svájciak, hanem a licencet felhasználva az amerikai édesipari óriás Hershey gyártja és árulja?

Kitto Katsu

A Nestlé az 1970-es években lépett be a japán piacra, és rögtön egy gigantikus sikersztorit sikerült összehozniuk a Nescafé kapszulás kávékkal, amikkel a tradicionális teaivó nemzet japánokat sikerült rávenni az ízesített kávé fogyasztására. A KitKat csoki is ekkor mutatkozott be az országban, de divattá csak 2004-ben vált, amikor megjelent belőle az első speciálisan japán piacra kitalált ízvariáció, a zöld teás. Azóta már több mint 300 különleges, csak Japánban kapható változat jelent meg, ezeket egy direkt erre felhúzott gyár készíti helyben. A japánok pedig imádják, a KitKat már több mint 10 éve a legtöbbet eladott csokimárka az országban.

A jelenség mögött amúgy egy véletlen áll. A japánok az idegen kifejezéseket, márkaneveket szeretik a japán nyelv szabályrendszerébe ültetve, torzított formában átvenni, így a KitKat kiejtése „kitto katto” lett. Ez pedig nagyon hasonlít arra a japán kifejezésre, hogy „kitto katsu”, ami nagyjából azt jelenti, hogy biztosan sikerülni fog, vagy biztos nyerni fogsz. Emiatt a KitKat hirtelen mindenki kedvenc, sok szerencsét kívánós mini ajándéka lett, iskolai vizsgák előtt kvázi kötelező lett valamilyen egzotikus KitKatet adni a diákoknak. A gyár pedig tartotta is a lépést az igényekkel, és egészen bizarr változatok jelentek meg: vaszabis, szójaszószos, sajtos-dinnyés, miszó leveses, rizsboros, édeskrumplis, sütőtökös, zöldbabos, kukoricás, és így tovább.

A fura KitKat-variánsok híre egy idő után visszajutott Amerikába is, és miután kiderült, hogy a Japánban járt turisták imádnak ilyesmit hazahozni, sorra alakultak a cégek az egzotikus japán édességek és üdítőitalok importjára (a Fantának például tucatnyi exkluzív japán ízváltozata létezik). Ezen belül is egy külön műfaj az előfizetős „japán dobozok” biznisze, az ilyen cégek havidíj ellenében küldenek rendszeresen csomagokat véletlenszerűen összeválogatott japán finomságokkal – amilyeneket éppen sikerült beszerezniük a tengerentúlról.

Tristan, a jószívű tolvaj

És itt kapcsolódunk vissza a rablás sztorijához, annak a kárvallottja ugyanis az egyik legnagyobb ilyen cég, a Bokksu. Az is érthetővé válik, hogy miért került ilyen sokba a japán csokiszállítmány, és miért reméltek még nagyobb hasznot tőle: ezek a csokik Amerikában egészen egzotikus különlegességeknek számítanak, még gyűjtők is vannak, akik direkt a limitált példányszámú, csak szezonálisan, vagy különleges helyeken piacra dobott verziókra vadásznak.

A Bokksu szállítmányával a hajó Kaliforniába futott be Japánból, és a tervek szerint innen kamionnal vitték volna a két konténernyi csokit a cég New Jersey-i raktárába, keresztül az egész USA-n. A cég ehhez egy szállítmányozási brókert bízott meg, ezek olyan cégek, amik megkeresik a fuvarozást igénylő rakományokhoz az ideális teherszállító vállalkozást, intézik az adminisztrációt, és ezért némi jutalékot tesznek zsebre. Ebben az esetben ez egy floridai egyszemélyes cég, bizonyos Shane Black lett, aki ki is közvetítette a szállítási megbízást egy coloradói szállítmányozási cégnek, a HCH Truckingnek. És itt kezdődtek a bonyodalmak.

A Tristan néven futó kamionsofőr ugyanis, aki a fuvart elvitte, valójában nem a HCH alkalmazottja volt, hanem egy csaló, aki a cég sofőrjének adta ki magát. A csokit felpakolta, és annak rendje és módja szerint fel is szívódott vele. Teltek a napok, Danny Taing, a Bokksu vezetője egyre idegesebben várta a szállítmányát, és próbálta felelősségre vonni Blacket és a HCH-t, akik semmit nem tudtak a kamionról, a sofőrről és a rakományról. (Itt érdemes megjegyezni, hogy maga a szállítás sem volt olcsó, Black jutalékával együtt 13 ezer dollárba, azaz négy és félmillió forintba került). Tristan emailben jelentkezett, azt írta, hogy már közel jár a célhoz, de Pittsburgh környékén lerobbant a kamionja, és ezért késik.

Amikor szembesítették azzal, hogy a HCH-nál nem dolgozik ilyen nevű ember, a sofőr bevallotta, hogy ő igazából egy tolvaj, aki lenyúlta a rakományt, de meghatotta a csokis sztori, és nem akarja tönkretenni Taing vállalkozását, ezért visszaadja a cuccot. Ami egyébként sosem hagyta el Kaliforniát, a két konténer két Los Angeles környéki raktárban pihen. Mindez azért volt nagyon fura, mert a sofőr a szállítmány kézbesítésekor kapta volna meg a bérét, így azzal, hogy visszaadja a csokit, az égvilágon semmit nem nyert. Ennek ellenére a csokiszállítmányok valóban ott voltak a raktárakban, Tristan még arra is ügyelt, hogy hűtőházi tárolást kérjen nekik, nehogy a csoki megolvadjon. Shane Black, a szállítmányozási bróker kifizette a 3800 dolláros (1,3 millió forint) tárolási díjat az egyik konténerért, és egy újabb alvállalkozó kamionossal útnak indította New Jersey felé. És mintha egy béna vígjátékba csöppent volna, kiderült, hogy az új kamionos is egy csaló volt, aki egy valós cég sofőrének adta ki magát, majd szőrén-szálán eltűnt a szállítmánnyal.

A másik raktárnál viszont az ellopott és visszaadott rakománnyal akadt gond. A raktárba ugyanis Tristan nem a saját, hanem egy Henry Centa nevű illető nevén adta le a konténert. Ő egy valóban létező ember, Ohióban él, és szállítmányozással foglalkozik, viszont minden szinten visszautasította, hogy belefolyjon az ügybe. Itt patthelyzet alakult ki, a raktár nem volt hajlandó kiadni a csokit, és mindenki egymásra mutogatott, hogy ugyan kinek is kéne kifizetnie a tárolási és szállítási díjakat. Végül a Bokksu lemondott a KitKatektől, mondván, nem igazán bízik abban, hogy a csoki az eredeti minőségében átvészelte az egész hercehurcát, és az aztán végképp nem hiányzik nekik, hogy egy vásárlójuk beperelje őket, mert romlott édességet kapott.

A 90 millió forintnyi egzotikus japán csoki fele így egy raktárban várja a szavatossági ideje lejáratát, és valószínűleg előbb-utóbb ki fogják dobni, mert senki nem akar fizetni a tárolásért; a másik fele pedig vélhetőleg éppen keresi a helyét a feketepiacon.