„Gázt adtam, miközben a sofőröket előttem lőtték le” – így menekítették ki a magyar DJ-t az izraeli fesztiválról

„Hajnali háromnegyed háromkor érkeztem a buliba. Az volt a feladatom, hogy az egyik külföldi DJ-t elhozzam a szettjéhez, és a szettje végéig minden olyan nagyszerűnek tűnt. Az emberek boldogok voltak, buliztak, jól érezték magukat. A szettje után kimentem a táncparkettre, mert szeretem érezni a körülöttem lévő boldog emberek energiáját.

06:20-kor visszamentem a színpadra, hogy filmezzem jó barátomat a szettje alatt. Az utolsó videó a telefonomon 06:28-kor készült, másodpercekkel azelőtt, hogy észrevettük, hogy rakéták vannak az égen. A helyzet szürreális volt, nem hallottunk semmit, mivel a zene hangos volt, de hirtelen megláttuk a rakétákat az égen. A következő pillanatok ijesztőek voltak, lekapcsoltuk a zenét, és kiabáltunk a tömegnek, hogy rakéták vannak, és mindenki feküdjön le, és keressen fedezéket.

Elmentem a backstage-be, ahol körülbelül 20 ember ült. Ők féltették az életüket, de fogalmuk sem volt arról, hogy mi következik. Néhány perc múlva valaki a mikrofonon azt mondta, hogy mindannyian kezdjük el elhagyni a buli területét, amilyen gyorsan csak lehet, így azt mondtam a DJ-nek, akivel voltam, hogy fussunk a kocsihoz.

Mi voltunk az egyik első autó, amelyik kijött a buliból. Azt hittem, szerencsénk volt, fogalmunk sem volt arról, hogy mi fog következni. 5 perccel később kb. 5 autó volt az úton, én a harmadik autóban ültem. A legtöbben menedéket kerestek, de mi mentünk, mert próbáltam hazajutni, amilyen gyorsan csak tudtam.

A következő néhány percet nehéz megmagyarázni, az előttem lévő két autó hirtelen fékezett, és egyenesen egymásnak mentek. Az út szélén egy motorkerékpár volt, mellette egy ember feküdt, azt hittem, hogy elütötték a motort és megálltak. Éppen kinyitottam az ajtót, hogy segítsek a sebesültnek, amikor megláttam az első terroristát. 20 méterre volt tőlem, őrült módon tüzelt egyenesen rám, a szemembe nézett.

Kiabáltam a DJ-nek, hogy szálljon ki a kocsiból, és menjen fedezékbe, azt hittem, hogy katonák tüzelnek vissza rá, de legnagyobb megdöbbenésemre még több terrorista volt ott, körbevettek bennünket, sehova sem tudtunk menni. A többi autóból a még életben maradt emberek felénk kúsztak sebesülten és rémülten, öten voltunk, akik az autók között bújtunk el.

A másodperc tört része alatt született meg a döntés, kiáltottam, hogy »mindenki szálljon be az AUTÓBA!«, és beültem a vezetőülésbe. Túl sokáig tartott, amíg fel tudtam oldani az autó parkolási módját, és a sérültek beszálltak a hátsó ülésekre. Annyira féltem! Egy terrorista ott volt közvetlenül előttem, gyilkos indulattal a szemében őrülten, csak lőtt.

Nem tudom, a testem hogyan tudta meghozni a döntést, hogy megpróbáljak kihajtani onnan, de ez a döntés mentette meg az én életemet és még négy ember életét. Hátrafelé vezettem, és megfordultam. Amikor láttam, hogy ezt meg lehet tenni, még több terrorista volt ott, az autók összeütköztek, a sofőröket a szemünk láttára lőtték le. Az emberek próbáltak elmenekülni, de a helyszínen lőtték le őket.

Körülbelül 10 másodperc volt, ezalatt több halált láttam, mint az életemben összesen. Láttam őt, ahogy a szemembe nézett, és felemelte a fegyvert, hogy lelőjön minket, abban a pillanatban, amikor elkezdtem felé vezetni. És akkor megtettem, nem néztem hátra, ráléptem a gázra és vezettem, ránk lőtt, talán 2 méterre volt tőlünk, és alig kerülte el az ablakot. Tovább vezettem, miközben a kocsi hátulját még mindig lőtték, de nem néztem hátra.

A kocsiban 2 sérültem volt, az egyiket a lábán, a másikat a kezén lőtték meg. Az első hívásom a barátomnak szólt, aki az egyik producer volt. El akartam mondani nekik, hogy lövöldözés van az úton, és ne engedjenek senkit a mi irányunkba. Ez csak percekkel azelőtt volt, hogy a terroristák megérkeztek volna magához a bulihoz.

A következő 30 percben minden erőmmel arra összpontosítottam, hogy biztonságos helyre jussunk. Az autóban sérültek voltak, mi pedig nem tudtuk, hogy mennyire súlyos a sérülésünk, és a rakéták még mindig másodpercenként repültek a fejünk fölött.

Beértünk a kórházba, a sérültek orvosi segítséget kaptak, én pedig csak vártam ott, nem tudva, hogy mi legyen a következő lépés. És akkor kezdtek megérkezni a sérültek, a barátaim, a meglőtt és megsebesült, vérző és rémült emberek, síró emberek, akik látták, hogy megölték a szeretteiket, szülők, akik a gyerekeiket keresték, nem tudták, hol vannak. Négy órát töltöttem a sürgősségi osztályon, próbáltam segíteni és megnyugtatni a körülöttem lévő embereket.

A történet többi része nem egy boldog történet. Én hazaértem egy kis karcolással a lábamon, ami az aznap reggel látott borzalmakról tanúskodik, de a barátaim nem. Több száz embert tart fogva a Hamász, több százan meghaltak és több százan eltűntek. Mindannyian azért jöttünk, hogy a szabadságunkat és a szeretetünket ünnepeljük, és ott maradtunk vérző sebekkel, fájdalommal. Nincsenek szavak, amelyekkel leírhatnánk a borzalmakat, amelyeknek mi, a szeretet és a transz gyermekei tanúi voltunk. Minden gyönyörű lélek jöjjön haza épségben.”

A beszámolót először a HVG közölte.