Megcsinálták a legnagyobb gyémántrablást, aztán egy szalámis szendvicsen elcsúsztak
2023. február 16. – 22:43
Az élet írja a legjobb sztorikat, hangzik a közhely, de néha nehéz vele vitatkozni. Vegyünk például egy húsz évvel ezelőtti történetet: adott egy csapat profi tolvaj, akik beceneveikkel és kalandos életútjaikkal mintha egyenesen egy Rejtő Jenő-regényből kerültek volna elő. Rakjunk hozzá egy európai nagyvárost, mondjunk Antwerpent, azon belül is a világ legjobban őrzött helyszíneinek egyikét, egy szuperbiztonságos páncélszekrényt a gyémántnegyed szívében.
Szórjuk meg egy Ocean's Eleven-féle forgatókönyvvel, ahol több hónap készülődés után, térfigyelő, illetve fény- és hőérzékelő kamerák tengerén átjutva, egy 30 centi hosszú kulcs lemásolásával sikerült a százmillió dolláros szajréhoz eljutnia a rablócsapatnak. Végezetül tálaljuk mindezt néhány klasszikus csavarral, például úgy, hogy az egész terv mögött egy biztosítási csalás álljon, és a bizonytalansággal, hogy a remélt zsákmányt vagy annak csak töredékét találták-e meg a helyszínen.
Végeredményként kapunk egy klasszikus heistfilmet, ám még a legkreatívabb rendező sem gondolt volna arra, hogy végül egy szalámis szendviccsel buktassa le az elkövetőket.
Pedig ezen múlt az, hogy a napra pontosan húsz éve elkövetett nagy antwerpeni gyémántrablás hollywoodi részletei kiderüljenek.
Lehetetlen küldetés
Menjünk kicsit visszább: 2001-ben járunk, Antwerpenben. A történet egy zsidó gyémántkereskedővel kezdődik, aki egy meleg nyári délutánon egy eszpresszó mellett rákérdezett a hírhedt tolvaj és gyémántdíler Leonardo Notarbartolónál, feltörhető-e a Diamond Center feltörhetetlennek hitt széfje. A kereskedő százezer eurót ígért a válaszért cserébe, így Notarbolo vette a fáradságot, hogy egy tollba rejtett kamerával csináljon pár képet a széfben, ahol ő maga is gyakran tárolt gyémántokat. A válasza egy határozott nem volt.
A kereskedő ezután felszívódott, de öt hónap után jelentkezett, hogy találkozzanak Antwerpen egyik külvárosi negyedében. Amikor az olasz tolvaj megérkezett a raktárhelyiségbe, a feltörhetetlen széf tökéletes replikája várta, ami körül későbbi csapatának tagjai munkálkodtak.
„Zseni” feladata volt a riasztórendszerek kiiktatása, a „Kulcsok Királya” felelt a kulcsok másolásáért, a „Szörny” pedig a csapat mindenesének számított, ő vezetett, törte fel a zárakat, végzett gépészeti és elektronikai munkát, és nem mellesleg a banda legmegtermettebb tagja volt. Ötödikként a többiek ellenkezése ellenére Notarbolo bevette régi barátját, Spurit, akivel harminc éven keresztül dolgoztak együtt.
Szinte megoldhatatlan feladat állt előttük: az antwerpeni gyémántnegyed a világ egyik legjobban védett helyszíne, fegyveres őrök és térfigyelő kamerák pásztázzák minden egyes centiméterét.
A Diamond Centeren belül külön biztonsági személyzet szolgált, akik minden bejövőt ellenőriztek, a széfet pedig egy tízszintes biztonsági rendszer védte.
Ott volt először is az ajtó a maga három tonnájával és zárható acélrácsaival, amit egy négyjegyű számkóddal lehetett kinyitni, a 0-tól 99-ig terjedő kombináció százmillió lehetséges kódot jelentett. Az ajtó ezenkívül egy mágneses teret hozott létre zárt állapotban, ami ha megszakadt, azonnal jelzett a riasztónak, ami egyébként az ajtó rezgésérzékelőjére is rá volt kötve.
Mindezek mellett pedig ott volt az egyedi, harminc centiméter hosszúságú, elméletben lemásolhatatlan kulcs, és ha az ajtón túl is jutott volna valaki, a túloldalán egy mozgás-, fény- és hőérzékelő kamerákkal felszerelt üres terem várta, ahol az ékszereket rejtő fiókokat szintén számkódos zár védte.
Tökéletes alkalom
Közel egyévnyi tervezés után a tolvajoknak sikerült egy kamerát felszerelniük a plafonon lévő lámpa mögé, amely épp a széf ajtajára nézett. A kamera jelét egy poroltóba bújtatott erősítő továbbította, így sikerült kilesniük a széf kódját, illetve így tudtak képet csinálni a lemásolhatatlan kulcsról, amit természetesen a Kulcsok Királya képes volt lemásolni.
Ezek után csak a tökéletes alkalomra kellett várni. Ez végül el is érkezett a De Beers dollármilliókat érő, havi gyémántszállítmányának képében. A globális gyémántellátás 55 százalékáért felelős vállalat őrzött furgonjai 2003. február 13-án gurultak be Antwerpenbe, másnap pedig Notarbartolo már egyedül állt a Diamond Center páncéltermében.
Mivel a tolvaj ismert vendég volt a komplexumban (irodát is bérelt az egyik emeleten), rá se hederítettek, és sikerült női hajlakkot fújnia a teremben lévő hőérzékelő kamerákra, hogy ideiglenesen hatástalanítsa azokat. Az olajos réteg átmenetileg elszigetelte az érzékelőt a terem hőmérsékletének ingadozásaitól, és a riasztó csak akkor lépett működésbe, ha egyszerre érzékelt hőt és mozgást.
Február 15-én este mozgásba lendült a tolvajbanda. Valamivel éjfél után érkeztek meg egy furgonnal az épület közelébe. A Kulcsok Királya feltörte egy lepukkant irodaház zárját, amelynek éppenséggel egy olyan kertje volt a Diamond Center szomszédságában, ahol nem voltak felszerelve térfigyelő kamerák.
A kertből egy előre elrejtett létrával másztak fel az épület második emeletének teraszára, ahol Zseni egy maga elé tartott poliészter pajzs segítségével kiiktatta az ablakokra szerelt hőérzékelő kamerákat. A furgonban várakozó Notarbartolón kívül egyenként bemásztak az épületbe, az ott lévő kamerákat lefedték fekete műanyag zacskókkal, majd a lámpákat felkapcsolva munkához láttak.
Bent vannak
Egyetlen riasztó sem szólalt meg, így a banda oda tudott menni a széfhez, ahol egy alumíniumlap segítségével úgy tudták meglazítani a mágneses zárat, hogy a mező nem szakadt meg, csupán elfordult, és nem az ajtót figyelte. A Kulcsok Királyának itt jött egy megérzése: a felvételeken látták, ahogy az őr mindig bemegy egy kis szobába a széf kinyitása előtt. Így amikor kérésére átnézték a szobát, megtalálták az eredeti kulcsot a széfhez, így nem is kellett a másolatot használniuk. A rendőrség éveken keresztül nem is tudott arról, hogy készült másolat.
A Kulcsok Királya betette a zárba a kulcsot, a Zseni elforgatta a megfelelő számkombinációt, a Szörny pedig lekapcsolta a lámpákat, nehogy a páncélteremben lévő fényérzékelők beindítsák a riasztót. Spurinak az volt a feladata, hogy tartsa a kapcsolatot Notarbartolóval, és mivel lent nem volt térerő, felszaladt az emeletre, ahol felhívta barátját, és annyit mondott:
„Bent vagyunk.”
A páncélteremben Szörnyé volt a főszerep. Ahogy a raktárban gyakorolta, pontosan tizenegy lépést tett a szoba közepéig, a mennyezethez nyúlt, és visszatolt egy panelt. A többiek a kitámasztott acélrács mellett várakoztak.
Szörny először teljes sötétben újrahuzalozta a széfen belüli biztonsági rendszer központjának vezetékeit a központot kihagyva, majd a többiekkel együtt hatástalanította a hő- és mozgásérzékelőt egy hungarocell dobozzal, míg a fényérzékelőt egyszerűen leragasztották.
A Kulcsok Királya egy házi készítésű fúróval törte fel a fiókok zárjait, a tolvajok így szekrényről szekrényre járva pakolták a gyémántokat, aranyrudakat és egyéb ékszereket a sötétben, elemlámpájukat csak pillanatokra felkapcsolva. Összesen 109 fiókot pakoltak ki hajnali fél hatig. A kijutásuk majdnem egy órába telt, annyira óvatosak voltak.
Kész átverés
Fél óra múlva már a táskák körül kuporogtak Notarbartolo lakásán. A Szörny kinyitotta az egyiket, majd zavartan felnézett, ugyanis teljesen üres volt. Kivett egy másikat, abban sem volt semmi. Miután az összes táskát átnézték, Notarbartolo szerint kiderült, hogy az ígért százmillió dolláros zsákmány helyett csupán húszmillió volt náluk (erre hamarosan még visszatérünk).
„Felültettek minket”
– mondta Notarbartolo, és elment venni egy forró zuhanyt, miközben a többiek szalámis szendvicseket készítettek a nagy ijedtségre. A bandavezér azon gondolkodott, vajon nem lettek-e egy biztosítási csalás áldozatai: ha a megrendelő szólt a társainak, idejében ki tudták venni a saját gyémántjaikat a páncélszekrényből, majd a teljes ellopott összegre vehették volna fel a biztosítást.
Szemeteszsák
Spuri és Notarbartolo ezután elindultak autóval Torinóba, gondolván, hogy majd útközben Franciaországban elégetik a szemeteszsákban összegyűjtött bizonyítékokat. A csapat többi tagja külön utazott.
Spuri volt a sofőr, azonban ahogy múlt az idő, egyre jobban eluralkodott rajta a pánik. Húsz perc után kijelentette, nem képes a vezetésre, és átadta a kormányt Notarbartolónak, aki felajánlotta, hogy kiteszi őt a brüsszeli vasútállomáson. Az nem lehetséges, mondta Spuri, aki szerint a városban hemzsegtek zsaruk.
„Jókor kapsz pánikrohamot”
– mormogta Notarbartolo, majd lekanyarodott az útról. Amíg ő elment az égetéshez megfelelő helyet keresni, barátja pánikba esett, és szétdobált mindent a kocsi körül. A sötétben nem tudták megkeresni a szétszórt bizonyítékokat, így inkább otthagyták azokat.
Egy ilyen szemétkupacot talált meg február 17-én a területet birtokló vadász, aki vandalizmusként jelentette az esetet a rendőrségnek. A telefonban részletesen leírta, amit talált, borosüvegtől kezdve félig megevett szalámis szendvicseken át Diamond Center feliratú borítékokig. Utóbbi említésére felkapták a fejüket a rendőrök, akik a helyszínre kiérve különböző számlák alapján azonosították Leonardo Notarbartolót, illetve Elio D'Onorio olasz elektronikai szakembert. Ő nagy valószínűséggel a Zseni, bár Notarbartolo következetesen megtagadta bűntársai azonosítását.
Végjáték
A tolvajok eközben egy Milánó melletti faluban gyűltek össze, hogy elosszák a szajrét. A megrendelő végül nem jelent meg, így valamivel jobban járt mindenki. Notarbartolónak azonban még vissza kellett térnie Belgiumba, hiszen az ő nevén volt a bérelt autó, másrészt rendkívül gyanús lett volna, ha pont a rablás után nem látják többet a Diamond Centerben, ahol irodát és trezort is bérelt.
Mikor elhagyta az országot, a rendőrök házkutatást tartottak nála az erdőben talált számlák alapján. Otthon volt 24 éves fia, Marco, aki kétségbeesetten próbálta az apját hívni, és nem volt hajlandó kinyitni a bejárati ajtót. Notarbartolo kabátzsebében villogott a telefonja, de nem adott ki hangot, mivel az unokája előző este véletlenül lenémította.
Notarbartolo nemsokára már Antwerpenben volt, ahol mit sem sejtve odaköszönt a Diamond Center biztonsági őrének, aki azonnal értesítette a rendőrséget.
Azonnal átkutatták antwerpeni lakását, ahol súlyosan terhelő bizonyítékokat találtak, például olyan feltöltős SIM-kártyákat, amelyekről szinte kizárólag három olasz állampolgárt hívtak: Elio D'Onoriót (Zsenit), Ferdinando Finottót (Szörnyet) és Petro Tavanót (Spurit). Mindeközben olaszországi otthonában a széfet feltörve 17 olyan csiszolt gyémántot találtak, amelyek tanúsítványait belga nyomozók az antwerpeni páncélszekrényhez vezettek vissza.
Kellett azonban még valami, ami jobban összeköti a banda tagjait és az Európa-szerte szétszórt bizonyítékokat. Itt jött képbe a szalámi, ugyanis az antwerpeni lakáson találtak egy számlát az Antipasto Italiano boltban vásárolt szalámihoz. Ez alapján megnézték a bolt biztonsági kameráit, ahol a Szörny arcát sikerült azonosítani.
Még egy csavar
Notarbartolo tíz évet, társai egyenként öt év börtönbüntetést kaptak, ma már mind szabadlábon vannak. Azonban máig nem tiszta néhány részlete a legendás bűnténynek, amelyben a gyémántok nagy része sem került meg.
- Bár a biztosítási csalás története elég meggyőzően hangzik, főleg úgy, hogy a kereskedő nem került elő soha többet, a széfre külön nem volt biztosítás. Így nem volt senki, aki kifizette volna a bejelentett százmilliós kárt.
- Ez alapján lehet, hogy Notarbartolo hazudott a Wire-nek adott interjújában, és valójában azt a százmillió dolláros összeget sikerült elrabolni, amire számítottak.
- Felmerült az is, hogy Notarbartolót és csapatát igazából a szicíliai maffia bérelte fel, bár ezt ő hevesen tagadta. Ennek ellenére az olasz rendőrség váltig állítja, hogy neki és családjának köze van olasz bűnszervezetekhez.
- A legérdekesebb pedig az, hogy akkor mégis ki volt a csapat legidősebb tagja, a Kulcsok Királya, és hova tűnt.
Tévéműsorokban többször is szerepelt az eset, de noha tervben volt J. J. Abrams közreműködésével egy film, az évszázad rablásának is emlegetett történetről azóta sem készült sem film, sem sorozat.
