Most egy lengyel kastélynál keresik a nácik aranyát, de sántít a történet

Vasárnap délután, ebéd után előfordul, hogy az ember kajakómásan letelepszik a tévé elé, és bekapcsol valamit alapzajnak a családi beszélgetéshez. Nem nagy a választék, mehet ilyenkor valami százszor leadott film, régi talk show ismétlése, vagy éppenséggel valami ismeretterjesztő-szerű, kissé szenzációhajhász dokumentumfilm. Az ilyen, általában történelmi témájú műsorokban visszatérő téma a nácik aranya, amit valamiféle perverz érdeklődéssel próbál mindenféle kincskereső a világ összes szegletéből összekaparni – általában nem sok sikerrel.

De tulajdonképpen nem is kell a világ másik végébe elmennünk, ha megint nácikincs-ásatást akarunk látni, ugyanis most egy lengyelországi kastély parkjában keresnek aranyat, mégpedig tíz tonnát. Egy nagy tároló felszínre hozását célzó ásatások a nemrég kiadott engedélyekkel szeptember elején kezdődnek, de a nagy kincskeresős sztori mindenféle regényes elemet tartalmaz, ami csak még kétesebbé teszi a hitelességét.

Náci tisztek, szeretőknek írt levelek, álnéven írt naplóbejegyzések, sőt ezeréves, a szabadkőművesekhez köthető titkos szervezet is szerepel a történetben.

A Minkowskie-kastély, a náci tisztek randihelye

A nácik aranyának legendája néhány évente felbukkan, de általában hoaxnak bizonyul. Lengyelországban különösen nagy erőfeszítéseket tesznek, ha felröppen egy ilyesmi pletyka, 2016 körül például a kormány hathatós segítségével keresték a híres náci aranyvonatot egy hegyben, miközben a szakemberek sorra cáfolták meg a helyi szóbeszéd elemeit. A vonat nem lett meg, de úgy tűnik, hogy ez nem csillapította a modern kori aranylázat.

A lengyel NTO szerint a dél-lengyelországi Minkowskie faluban is már vagy 75 éve kering a legenda, hogy a nácik valahol a közelben eláshatták az aranyukat – valószínűleg a helyi kastélynál. A brit Sun szerint a környéken élő német elit arany ékszereiről és tárgyairól lehet szó, amit a Vörös Hadsereg előrenyomulásakor átadtak a náci tiszteknek, hogy azokat eljuttassák a Reichsbankba. A sztorit felkapó bulvársajtó becslései szerint a kincs tíz tonnát is nyomhat, és állítólag a híres „breslaui arany” is itt lehetett elrejtve, ami még a boroszlói rendőr-főkapitányságról tűnt el szőrén-szálán. Az, hogy ezek a találgatások pontosan kitől, honnan származnak, nem világos.

Az ásatást a Silesian Bridge Foundation nevű német–lengyel nonprofit alapítvány vezényli, ők évekkel ezelőtt bérbe vették a kastélyt. „Az elveszett műalkotások visszaszerzése és jogos tulajdonosukhoz való visszajuttatása katalizátora lehet azoknak a változásoknak, amelyek az egység, nem a megosztottság felé mutatnak. Ez a gondolat vezérli küldetésünket” – mondta el magukról Roman Furmaniak, az alapítvány vezetője. Nemrég azt kérték a médiától, hogy ne hívják őket kincsvadászoknak, de mivel egyelőre ebben merül ki a tevékenységük, ezért ezt a kérést nehezen lehet teljesíteni.

Ami a kastély történetét illeti, többször is cserélt gazdát, de az aranysztori szempontjából most az a legegyszerűbb, ha az 1940-es éveknél kapcsolódunk be az épület életútjába. Néhány brit bulvárlap – Furmaniak egyik nyilatkozatát félreértelmezve – azt írta, hogy a minkowskie-i kastély a háború idején bordélyként működött, ám ezt az alapítvány cáfolta. Inkább arról volt szó, hogy a kastélyba jártak találkákra a tisztek, tehát hasonló funkciót töltött be, de hivatalosan nem volt kupleráj. A Silesian Bridge ugyanakkor azt kérte, hogy ha bárkinek lenne arról bizonyítéka, hogy ténylegesen bordélyház lett volna a kastély, akkor küldje el nekik, és ezt figyelembe veszik majd. A háború után az épületet önkormányzati hivatalként, óvodaként, sőt moziként is használták.

Egyébként az alapítvány birtokában lévő dokumentumok szerint egy másik közeli kastélynál is lehet kincs, a kútban elrejtve. Mivel azonban a minkowskie-i kastély a könnyebben feltárható, ezért először arra fókuszálnak – ahogy mi is.

Levelek, naplók, titkos társaságok

A kincs létét az alapítvány a birtokukba jutott dokumentumokra alapozza, és azt tartják a küldetésüknek, hogy egy naplóban leírt eseményeket hitelesítsenek. Egészen pontosan egy SS-tiszt állítólagos naplójáról van szó, ami térképként is szolgál, illetve egy levélről. A „Háborús Naplónak” nevezett könyvet a legújabb állítások szerint a magas rangú SS-tiszt Michaelis álnéven írta, és az 1945-ös évben jegyezte fel a háború utolsó napjait. A tiszt 1945. március 12-én írt bejegyzésében a minkowskie-i kastélyban elrejtett ládákról értekezett.

„Az üvegházban egy vájatot ástak, amely biztonságos »otthon« az ide szállított ládák és konténerek számára. […] 48 jó állapotban lévő Reichsbank-ládát rejtettek el, nagyon jól betakarták földdel, és élő növényzettel »bezöldítettik«” – írta Michaelis a naplóba.

A másik érdekes forrás egy Von Stein nevű magas rangú SS-tiszt levele, amelyet egy, a kastélyban dolgozó nőnek írt, aki a szeretője volt.

„Kedves Inge,

Isten akaratával teljesítem a megbízatásomat. Néhány szállítás sikeres volt. A fennmaradó 48 nehéz Reichsbank-ládát és az összes családi szelencét ezennel rád bízom. Csak te tudod, hol vannak.

Isten segítsen neked, és teljesítsd a megbízatásomat”

– írta a Metro szerint.

A levél címzettje, Inge azt hitte, hogy csak pár évre ássák el a kincseket – magyarázta Roman Furmaniak. A nő 1945 körül állítólag két hónapig bujkált még a környékbeli erdőkben, de az alapítvány szerint miután visszatért Minkowskie-ba, látta, hogy nem ásták ki a kincseket. Furmaniak szerint ha kiásták volna a kincset, a megtalálói nem temették volna vissza a vermet, és látszott volna a bemélyedés. Az alapítvány tudomása szerint Inge az oroszok bevonulása után is a közelben maradt, feleségül ment egy lengyel férfihoz, és haláláig, 60 évig rajta tartotta a szemét a kincsen.

Ahogy mélyebbre ásunk, úgy tűnik el a kincs

De honnan tudhatjuk, hogy nem egy újabb hoaxról van szó? Nehéz lenne az ellenkezőjét minden kétséget kizáróan bebizonyítani, de a Silesian Bridge igyekszik mindenkit meggyőzni, már csak azzal is, hogy a jelek szerint szakemberekkel dolgoznak együtt. Nyelvésszel ellenőriztették a német nyelvű szövegeket, dolgozik velük régész, geológus és 3D-modellező is.

Ugyanakkor az alapítvány rendszeresen frissített YouTube-csatornája így sem túl meggyőző, még ha igényesen elkészített videókban beszélnek is az ügyük állásáról. A georadaros vizsgálat eredményeiről szóló videó nagy része arról szól, hogy a csapat tagjai belemondják a kamerába, hogy kik ők, és hogy hány százalékos biztonsággal hisznek benne, hogy a kincs ott van, ahol keresik. A georadarral készített képeket megmutatták ugyan, de az elemzésükről tulajdonképpen csak annyit mondtak el, hogy látszik, hogy néhol emberi tevékenység mozgatta át valamelyik földréteget, ami miatt nagyon optimisták.

A másik kifejezetten furcsa részlet a Michaelis-napló származása. Ezt a dokumentumot az alapítvány 2008-ban kapta, a „Quedlinburgi Páholytól”. Ha az ember rákeres erre a szabadkőműveseket idéző névre, semmit nem talál róluk, csak quedlinburgi szálláshelyeket dob fel a kereső. A legutóbbi videóban ezt is szóba hozta az alapítvány.

Elmondásuk alapján a Quedlinburgi Páholy egy ezeréves titkos társaság, „amely egyszer fent, egyszer lent volt a történelem során”.

Persze ennél többet nagyon nem tudtunk meg ezúttal sem, de az alapítvány azt ígérte, hogy nemsokára publikálnak valamiféle anyagot, amelyben a páholy egyetértésével kicsit közelebb hozzák az embereket a szervezethez. A társaság egyik képviselője, Darius Dziewiatek egyébként elmondott egy beszédet az alapítvány májusban tartott konferenciáján, ahol arról beszélt, hogy a páholy Európa egyik legrégebbi keresztény szervezete, és hogy a keresztény vallás megszilárdításán dolgoznak.

Guy Walters történész-író a Twitteren szedte szét az egész háttérsztorit a páholyról. Mint kiderült, Darius Dziewiatek – aki a quedlinburgiak nevében beszélt – egy lengyel üzletember, aki a 2019-es cikkek szerint maga alapította a Silesian Bridge alapítványt, és a naplót ő is a páholytól kapta. Akkor azt is mondták, hogy azért is csak 10 évvel a napló megszerzése után hozták nyilvánosságra a történetüket, mert meg akarták várni, hogy az érintettek elhunyjanak – de azt nem pontosítják, hogy a napló szerzőjéről van-e szó, vagy az állítólagos leszármazottairól.

Érdekes módon a napló szerzőjének neve is megváltozott 2019 óta. Egy angol nyelvű lengyel lapnak annak idején még azt mondták, hogy a napló Egon Ollenhauseré volt, ám ezt a nevet azóta felváltotta a Michaelis álnév, látszólag minden ok nélkül. Ollenhauser neve azonban nincs rajta az SS-listákon, és nem szerepel más nyilvántartásokban.

Mindezek mellett a történetnek más logikai hibái is vannak, a teljesség igénye nélkül néhány:

• Miért használt álnevet Ollenhauser (már ha egyáltalán élt), ha amiatt nem félt, hogy megírja a kincsek hollétét?
• Ha valóban 10 tonna arany van elásva a kastély parkjában, akkor azt bizonyára nem egy ember szállította a helyszínre. Ők hol vannak, miért tartották meg a titkot maguknak?
• Miért őrizte Inge a kincset 60 éven át, ha fel is használhatta volna egy részét a kommunizmus alatt?
• Miért ásták el a nácik a kincseket, ahelyett hogy leléptek volna vele?

„A náci aranytörténeteket az teszi baromsággá, hogy figyelmen kívül hagyják azokat a hatalmas erőfeszítéseket, amelyeket (a nácik) tettek az arany és a tőke Svájcba és Spanyolországba mentése érdekében. Ha ma milliárdokat érő nemesfémed lenne, akkor nem ásnád el Sziléziában, hanem még jóval a Vörös Hadsereg megjelenése előtt elhoznád” – szögezte le Guy Walters.

Mindezek után, azt hiszem, hogy mindenki el tudja magában dönteni, vajon milyen náci kincs lapulhat a minkowskie-i erdőben. Persze ki tudja, lehet, hogy az alapítvány és a páholy mindenkire rácáfol. A válaszra viszont már nem kell sokat várnunk: szeptember elsején előrébb léphet az ügy, ugyanis a lengyel hatóságok nemrég engedélyt adtak a terület feltárására. Addig is lehet fogadásokat kötni.