Holtak az élőkön, élők a holtakon – hat éve történt a terrortámadás Párizsban

Szeptember 8. óta, két hónapja zajlik Párizsban a 2015. november 13-i merényletek tárgyalása, annak a tragikus és véres éjszakának az ügye, amikor Franciaország történetének legborzasztóbb terrortámadásait követték el. Az Iszlám Állam (Daesh) által a távolból irányított és felvállalt támadásokban 130-an meghaltak és több százan megsebesültek, amikor öngyilkos merényletet követtek el a Stade de France stadionnál, válogatás nélkül tüzet nyitottak éttermek teraszaira, három terrorista pedig erőszakkal behatolt a Bataclan koncerttermébe – csak ott Kalasnyikovokkal 90 embert lőttek agyon hidegvérrel. „Háborús cselekmény” történt, mondta erről annak idején François Hollande akkori köztársasági elnök.

A történelmi igazságügyi palotában a tárgyaláshoz külön termet építettek, ahol októberben 1800 felperes tanúskodott a bírói testület előtt a húsz vádlottal szemben. Utóbbiak között van Salah Abdeslam, a támadást elkövető terrorkommandó egyetlen életben maradt tagja. Előtte hónapokig hallgatott, de rögtön az első tárgyalási napon „az Iszlám Állam egyik katonájának” vallotta magát, nem hagyott sok kétséget, ha valaki vitatta volna a bűnösségét.

A sok ismert ügyet megélt igazságügyi palota ünnepélyes és szimbolikus hely. A tárgyalás kilenc hónapja alatt a bírák megpróbálják feltárni az igazságot, vagy legalábbis „egy igazságot”, ami lehetővé tenné az áldozatoknak és családjaiknak, hogy végre tovább lépjenek azon a tragikus estén. Az ügymenet egészét videóra veszik. A felvételek – amelyekhez csak ötven év múlva lehet hozzáférni – lehetővé teszik majd a történészeknek és kutatóknak, hogy pontosan dolgozhassák fel a merényleteket.

A rengeteg túlélő, családok és rendőrök a hosszú órák alatt tett szédítő és felkavaró tanúvallomások segítségével próbálták összerakni a hátborzongató és véres puzzle darabkáit: egy olyan végső katarzist, ami talán segít az áldozatoknak feldolgozni a történteket.

A naponta zajló meghallgatások alatt dermesztő leírások visszhangoztak a tárgyalóteremben, amik így is csak nehezen adták vissza az akkor érzett félelmet, káoszt, rémületet, gyötrelmet és halált: „a nézőtéren tornyosuló halottak”, „összeroncsolódott arcok”, „letarolt búzamezőként elterülő holttestek”. Az emlékezetbe vésődnek azoknak a rendőröknek a beszámolói, akik elsőként léptek be a Bataclanba: „Holtak az élőkön, élők a holtakon. Döntenünk kellett, hogy ki marad életben, és ki hal meg. Éveken át viselni ezeknek a döntéseknek a terhét, ez elég nehéz” – mondta egyikük.

Aztán ott volt az egyik étterem teraszán megsérült Gaelle tanúskodása: „Akkor jöttem rá, hogy súlyosan megsérültem, amikor megpróbáltam elhúzni egy rajtam fekvő férfi cipőjétől az arcomat. Ahogy megpróbáltam odébb húzódni, észrevettem, hogy a bal orcám teljesen leszakadt a helyéről, és a nyakamra lóg”. A nő ezután vallomásában elmondta, hogyan nyúlt be a szájába a jobb kezével, hogy kiszedje a kitört fogait, azért, hogy nehogy lenyelje őket. „Nem akartam köhögni, mert azzal felkelthettem volna egy terrorista figyelmét” – mondta magában, mielőtt észrevette volna, hogy a hasán fekvő nagy vörös és fehér valami valójában a bal karjából kilógó csont volt.

Ott volt Maya is, aki az egyik étterem teraszán szenvedett: „Néztem a lábaimat, hogy szét vannak rongyolódva, megpróbáltam megfogni a bal vádlimat és visszarakni a helyére, a lábszáramhoz. Láttam, hogy a cipőmön egy hatalmas lyuk tátong”.

Rettenetes, együtt és egyedül átélt helyzetekről szóló tanúvallomások, amelyek alatt megfagyott a levegő a teremben. A történelmi narratíva részei, és remélhetőleg ezek formálják majd a jövő generációjának kollektív emlékezetét is.

Én is ott tanúskodtam a bataclani mészárlás sebesültjeként és szemtanújaként a bíróság előtt. Elmeséltem a bíróknak, hogy mit éltem át azon az éjszakán a koncerthelyszínnel szomszédos épületben, ahol laktam. Részletesen elmagyaráztam, min mentem keresztül néhány perc alatt szemtanúként, megmentőként, sérültként és csodás megmenekülőként. Tanúvallomásom során a bíró engedélyezte annak a videónak a levetítését, amelyet a támadás kezdetekor készítettem. Ezen látszanak a Bataclan nézői, ahogy a vészkijáratokon át menekülve a földre esnek, miután hátba lőtték őket a terroristák. Elviselhetetlen pillanat volt.

Egyesek kifogásolták, hogy ilyen későn, hat évvel a történtek után kezdődött csak a tárgyalás, amelynek gyanúsítottjai ismertek, és a kimenetele eleve nem hagy kétséget. De ennyi időbe telik a nyomozás és vádemelés. Legfőbb kötelessége egy nemzetnek, hogy időt szakítson arra, hogy a terroristák által elkövetett szörnyűségektől függetlenül alkalmazza a jogállamiságot. Azt a jogállamiságot, amelyet az utóbbi években egyre több európai országban kérdőjeleznek meg. Ellentétben az Iszlám Állammal, amely tárgyalás nélkül dönt és gyilkol, csatlósait küldi el vérengzést rendezni, a jogállamban a vádlottak beszélhetnek, és megvédhetik magukat. Büszkék lehetünk erre. Ez a legjobb módja annak, hogy megerősítsük és megmutassuk, hogy a demokrácia mindig erősebb lesz a barbárságnál.

Gyakran ezeknél a nagy pereknél történik meg, hogy a vádlottak megnyílnak és megtörnek a tények súlya alatt. Reméljük, hogy ez a hat évvel ezelőtti terrortámadások tárgyalásának esetében is így lesz. Néhányan már az első kihallgatásokon csendesen elismerték, hogy hogyan szenvedtek az áldozatok. Ez csak az első lépés, de még több ilyet várhatunk. Reméljük, hogy a per ünnepélyessége és jogi követelései még több ilyen felismeréshez vezetnek majd. Mindenesetre, ezen a hosszú folyamaton keresztül végre lezárulhat egy fontos időszak az áldozatok számára – még akkor is, ha soha nem jön el a megbocsátás, sem a felejtés.