Arra gondoltam, most fogok meghalni, és vártam a lövéseket

Ali Esbati 2011. július 22-én Utøya szigetén volt, a Tyrifjorden tó közepén, és arra készült, hogy tart egy workshopot. 35 éves közgazdász volt akkor, és a szigeten az idősebbek közé tartozott, Utøyán ugyanis a Munkáspárt ifjúsági szervezete, az Arbeidernes ungdomsfylking (AUF) tartotta éves nyári táborát. Esbatit előadónak hívták meg, de nem sokkal azután, hogy belekezdett a workshopba, a hallgatóság zúgolódni kezdett. Az egyik fiatal feltette a kezét, majd közölte, hogy Oslóban valamilyen robbanás történt. Hamarosan sorra érkeztek Esbati telefonjára az aggódó üzenetek ismerőseitől, de ő igyekezett mindenkit megnyugtatni, hogy semmi baja, és nem is Oslóban van, hanem vagy 40 kilométerre onnan, egy szigeten. Körülbelül egy óra múlva Utøya sokkal veszélyesebb hely lett a norvég fővárosnál.

Belülről jött támadás

Az éppen tíz évvel ezelőtt történt norvégiai terrortámadások olyan megrázkódtatást okoztak az országnak, aminek hatása ma is nyilvánvaló, és heves vitákban éppúgy tetten érhető, mint a történtek egy részének elfojtásában. A nemzeti sokk fő oka, hogy Norvégia befogadó, multikulturális értékeket valló ország hírében áll, illetve a norvégok is általában így gondoltak hazájukra – 2011. július 22-én viszont éppen ezen értékek miatt érte támadás az országot. És a támadó nem külső ellenség volt, hanem egy norvég állampolgár, az akkor 32 éves Anders Behring Breivik.

A szélsőjobbos, ultranacionalista, iszlamofób ideológiákat valló Breivik a bevándorlást támogató, szociáldemokrata Munkáspártban találta meg a célpontot, ami akkor a legnagyobb kormánypárt volt Norvégiában. A párt adta a miniszterelnököt, Jens Stoltenberget is, és az oslói robbantás leginkább ellene irányult. Breivik délután negyed négykor leparkolt egy furgonnal a kormányzati negyedben, az igazságügy-minisztérium előtt, ahol a kormányfő irodája is helyet kapott.

15 óra 25 perckor a furgonba rejtett 950 kilónyi robbanószer felrobbant.

Az óriási detonáció megrongálta a környező kormányépületeket, szinte mindegyik ablakot betörte. Az érintett területen és épületekben a becslések szerint 325 ember tartózkodott (azért ilyen kevesen, mert sokan voltak szabadságon, és péntek délután már a dolgozók közül is többen elindultak hazafelé). Nyolcan meghaltak a robbanásban, 209 ember megsérült, 12-en súlyosabban.

Másfél órával a merénylet után a rendőrség még javában helyszínelt további bombák után kutatva, amikor Breivik rendőregyenruhába öltözve megérkezett Utøyára. Azt állította, hogy az oslói rendőrség tagja, és a robbanásról szeretné tájékoztatni a táborlakókat. Először a tábor vezetőjével és biztonsági felelősével találkozott, akiknek gyanús lett a férfi, ezért Breivik megölte őket – 17 óra 22 perc volt ekkor. Ezután összehívta a közelben tartózkodó fiatalokat azzal az indokkal, hogy fontos közlendője van az oslói eseményekről.

Amikor már kisebb tömeg gyűlt köréje, előhúzta fegyvereit – egy Ruger Mini-14 félautomata karabélyt és egy Glock 34 pisztolyt – és válogatás nélkül lőni kezdett.

Breivik bő egy órán keresztül gyilkolta a szigeten tartózkodókat, és közben azt ordítozta, hogy „most meghaltok, marxisták”. Azokra is rálőtt, akik a vízbe menekültek, vagy úgy akarták túlélni a mészárlást, hogy halottnak tetették magukat. 564 ember volt a szigeten, közülük 67-et ölt meg Breivik (a legfiatalabb áldozat 14 éves volt), további két ember pedig menekülés közben halt meg (egyikük megfulladt, másikuk leesett egy szikláról). A sérültek száma 110-re rúgott, ebből 32-en szenvedtek lőtt sebek miatt, a többiek a kitört pánikban szereztek sérüléseket.

A merénylő igyekezett biztosra menni: az áldozatok közül 57-en fejlövést kaptak, a fegyverekben pedig üreges hegyű lövedék volt, ami jobban roncsolja a szöveteket. A túlélők többsége a környezetben elbújva, az iskolaépületbe zárkózva vagy a vízbe menekülve úszta meg a mészárlást. A tó túlpartján táborozók és a környéken tartózkodó civil hajók körülbelül 150 embert mentettek ki a vízből. Breivik 18:35-kor fejezte be a lövöldözést, amikor megadta magát a szigetre érkező rendőröknek.

Láttam, hogy felemeli a fegyverét

A már említett Ali Esbati is a túlélők egyike volt, de nem sokon múlt, hogy ő legyen Breivik egyik utolsó áldozata. A kantinban ült, és várta, hogy visszatérhessen Oslóba, amikor meghallotta a lövöldözést. „Először azt hittem, petárdázik valaki, és arra gondoltam, hogy elég nagy hülyeség ilyet csinálni, mert az oslói merénylet miatt elég feszült volt a légkör – meséli Esbati a Telexnek. – Nem sokkal ezután valaki berontott, és kiabálni kezdett, hogy kifelé, kifelé. Kimentem az épületből, de eleinte nem tudtam, mi a helyzet, lassan állt össze a kép, hogy lövöldözés zajlik. Lerohantam a lejtőn, a kantintól a víz felé, sok bepánikolt ember volt körülöttem. Rengeteg lövést lehetett hallani, ezért nem tudtam, hogy egy vagy több merénylő van, esetleg már a rendőrség lövéseit is hallom. Ekkor láttam meg az első embert, aki lövést kapott. Egy lány volt, akit egy férfi cipelt, majd éppen a közelemben tette le. A lány több sebből vérzett, az állát is eltalálta egy lövedék.” Esbati később megtudta, hogy a lány neve Ina Libak, aki túlélte a támadást, felépült a sérüléseiből. Sőt, tanúskodott is a Breivik elleni perben, két évig pedig az AUF vezetője is volt.

„Egy darabig a sziget ösvényein szaladtam, próbáltam rájönni, hol lőnek, és igyekeztem a másik irányba menni – folytatja a történtek felidézését Esbati. – Nagyjából egy óra eltelt így, és már azt hittem, vége az egésznek, mert láttam hajók fényeit és egy helikoptert. Ezután lementem a partra, és ott várakoztam, aztán egyszer csak zajt hallottam, és megfordultam. Feljebb, egy bokros részen egy egyenruhás férfit láttam, nagy puska volt nála, és valamit mondott. Nem értettem, hogy mit, de mivel láttam, hogy felemeli a fegyverét, megfordultam, és a víz felé rohantam.”

„A víznél elestem, és akkor arra gondoltam, hogy most fogok meghalni; vártam, hogy egy lövedék a fejembe vagy a hátamba csapódik. Aztán megfordultam, a vízben feküdtem, és nem láttam már, hol van a férfi.”

Esbati pont azon a területen rohant a vízbe, ahol Breivik lelőtte az utolsó áldozatát, egy 16 éves lányt. Nem sokkal ezután a rendőség elfogta a merénylőt.

Utóhatások

A rendőrség a következő napokban sok kritikát kapott, amiért nem megfelelően reagált a helyzetre – például nem volt kéznél olyan helikopter, amivel gyorsan a szigetre érhettek volna. De erre alkalmas hajót sem sikerült azonnal keríteni, végül egy civil járművet foglaltak le. A terrortámadások után vizsgálóbizottság alakult, ami 2012 nyarán fejezte be a munkát, és súlyos megállapításokat tett a bizottság elnökéről elnevezett Gjørv-jelentésben. Eszerint a norvég rendőrségnek lett volna lehetősége arra, hogy megakadályozza az oslói robbantást, hogy gyorsabban a szigetre jusson, és hogy hamarabb elkapja Breiviket, sőt akár az egész mészárlást meg lehetett volna akadályozni. (Breivik aktív volt internetes szélsőséges fórumokon, nagy mennyiségben vásárolt műtrágyát az általa gyártott robbanószerhez, és még számos módon hagyott nyomot, ami arra utalt, hogy merényletre készül.) A Gjørv-jelentés után az oslói rendőrfőnök lemondott.

Bár a támadások után a rendőrség több embert is őrizetbe vett, a nyomozás arra jutott, hogy minden egyéb konteó ellenére Breivik egyedül tervezte és hajtotta végre a merényleteket. A tömeggyilkos tárgyalása 2012 áprilisában kezdődött, terrorista cselekményekkel vádolták meg. Breivik tagadta, hogy bűnös lenne, és azt állította, „kegyetlen, de szükséges” tettet hajtott végre a nemzet védelme érdekében. A pszichiátriai szakvélemény először paranoid szkizofréniát állapított meg nála, és ezt többen vitatták, maga Breivik is tiltakozott ellene. Egy második szakvélemény arra jutott, hogy a merénylő beszámítható és tette tudatában volt a gyilkosságok elkövetésekor. Breiviket augusztus 24-én ítélték el 21 évi börtönbüntetésre, ez a legtöbb, ami Norvégiában adható (de a későbbiekben meghosszabbítható, ha az elítélt továbbra is veszélyt jelent a társadalomra).

A támadás utáni politikai reakciók egyöntetűen elítélték a történeket, a Haladás Párt (Fremskrittspartiet, FrP) is, aminek Breivik 2004-ig a tagja volt. Jens Stoltenberg miniszterelnök a mészárlás után két nappal az oslói székesegyházban tartott beszédében azt mondta, Norvégiának nem szabad feladnia az értékeit, és még több demokráciával, még nagyobb nyitottsággal és még több humanitással kell válaszolnia a történtekre. A következő hetekben a fellendült a politikai aktivitás az országban, az AUF-ba, valamint az FrP, illetve a Konzervatív Párt ifjúsági szervezetébe is tömegesen jelentkeztek a fiatalok. A pártok és a szélsőséges szervezetek is több száz új taggal bővültek, a Munkáspártba pedig hatezren léptek be pár hét alatt.

A túlélők többsége sokáig szenvedett attól, amit átélt, vagy éppen szenved ma is. Az erőszakos és más traumatikus élmények feldolgozását kutató norvég intézet, az NKVTS az elmúlt tíz évben négyszer is felmérte az Utøya-túlélők mentálhigiénés állapotát, először 2011-ben, legutóbb pedig tavaly. Nemrég közölt tanulmányuk szerint

a túlélők egyharmada még mindig PTSD-től szenved, és nagyjából ugyanez volt a helyzet a második felméréskor, ami 2012 őszén történt.

Hogy miért rekedtek meg a nyolc évvel korábbi szinten, annak több oka is lehet. Eleinte a túlélők is bezárkóztak, aztán többen nem kaptak megfelelő segítséget az egészségügytől (minden harmadik érzi így), és nagyjából egyharmaduk kapott vagy kap is negatív kommenteket vagy akár halálos fenyegetéseket. Sokan úgy érzik, hogy a társadalmi közeg sem barátságos velük, tehernek tartják, hogy a merényletek egyáltalán megtörténtek.

„Én úgy küzdöttem meg a történtekkel, hogy beszéltem róla, amikor csak lehetőségem volt erre – mondja Esbati. – Ettől úgy éreztem, hogy teszek valamit, mert sok fiatal az első időszakban nem volt képes nyíltan beszélni a mészárlásról.” A férfi később politikai pályára lépett: 2008 és 2014 között élt Oslóban, ezután Svédországba költözött, ahol a Baloldali Párt (Vänsterpartiet) színeiben sikeresen indult a választásokon. Most parlamenti képviselő Svédországban, ahova egyébként családjával együtt gyerekkorában költözött szülőhazájából, Iránból. Utøya viszont Svédországban is foglalkoztatja Esbatit, nemrég írt egy könyvet a terrortámadás hatásairól, amiben többek között arra is kitér, hogy társadalmi és politikai szinten milyen teendőkre volna még szükség a sikeres feldolgozáshoz.

Oszoljunk, nincs itt semmi rasszizmus

„Sok társammal együtt úgy érzem, hogy Norvégiában a nyilvánosság a merényletekkel kapcsolatban fontos dolgokat nem akar észrevenni – magyarázza Esbati. – Természetesen a tömeggyilkosság tematizálta a közbeszédet, és az áldozatokkal sokat foglalkoztak, de a politikai szempontokat egész csoportok igyekeztek elkerülni. Pedig ez nem egy elszigetelt őrült tette volt, hanem egy politikai indíttatású terrortámadás – mégis ment egy kötélhúzás arról, hogyan lehet ezt körülírni, és sokszor egyáltalán nem említették meg, hogy a két merényletet nagyon tudatosan ideológiai alapon tervezték. Úgy érzem, hogy ez a szempont mostanában kezd csak igazán beszédtéma lenni.”

Hasonló gondolatokat fogalmaz meg egy másik könyv is, ami az évfordulóra jelent meg, és több túlélő is megszólal benne. Az egyik közreműködő, az Utøya-túlélő Sofie Rosten Løvdahl úgy véli, a támadás politikai hátterét sosem ismerték el igazán. Még maga a Munkáspárt sem: a történteket Stoltenberg miniszterelnök úgy kommunikálta, hogy „támadás történt a nemzet ellen”, és bár ez a retorika egységet teremtett, az AUF áldozati szerepét háttérbe szorította. Azóta pedig még nehezebb ezt előhozni, mert a Munkáspárt a politikai ellenfelektől hamar megkapja, hogy „kijátsszák az Utøya-kártyát”, és politikai tőkét akarnak nyerni a történtekből. Végső soron pedig a könyv fő megállapítása az, hogy a politikusok az elmúlt évtizedben nem konfrontálódtak sikeresen a Norvégiában jelen levő rasszizmussal.

Hogy Norvégiában rasszizmus lenne, azt eleve sokan nem ismerik el, hiszen mindenki tudja, hogy Norvégia toleráns és befogadó ország. Ez így is van: a 20. században előbb a munkaerőhiány, majd a jobb életkörülmények miatt egyre több bevándorló érkezett az országba,

egy 2017-es népszámlálás szerint a társadalomnak már 16,8 százaléka vagy külföldről vándorolt az országba, vagy bevándorlók gyermekeként született.

Ugyanakkor a bevándorlási tendenciák változnak: egyre több bevándorló érkezik iszlám országból, különösen a 2010-es évek menekültválsága óta (jóllehet még mindig magasan a lengyel bevándorlók vannak legtöbben, körülbelül 120 ezren). Ez pedig magával hozta a szélsőséges ideológiák és konteók megerősödését.

Ez egész magas szinten is megfigyelhető: az említett szélsőjobbos FrP, aminek rövid ideig Breivik is tagja volt, az egyik legerősebb párt az országban. Bár a legtöbb szavazatot a két előző választáson a Munkáspárt kapta, ők ellenzékben ültek az elmúlt nyolc évben; kormányt a Konzervatív Párt alakított, és egyik legfőbb szövetségese az FrP lett. 2020 elején viszont kilépett a koalícióból, mert a miniszterelnök, Erna Solberg jóváhagyta egy norvég állampolgár hazatérését, aki korábban az Iszlám Államba jelentkezett. Az FrP jelenlegi vezetője, az amúgy Trump-támogató, klímaváltozás-tagadó Sylvi Listhaug akkor azzal vádolta meg a kormányt, hogy a terroristák jogait többre tartja, mint a nemzet biztonságát, és a párt kivonult a kormányzásból. Listhaug ugyanakkor hevesen tagadja, hogy Norvégiában a rasszizmus problémát jelentene – miközben például az általa is sokat támadott Lan Marie Berg, Oslo alpolgármestere folyamatosan kap halálos fenyegetéseket és rasszista kommenteket a származása miatt.

Összekötésre váró pontok

Ilyen környezetben nehéz közéleti vitát folytatni a 2011-es merényletek tanulságairól. A norvégok egy része eleve nem könnyen beszél arról, hogy a két merénylet megtörtént azt országban, és sokan nem is hajlandók néven említeni Breiviket, inkább csak úgy nevezik, hogy „a terrorista”. Mindeközben a nemzeti emlékezetbe „Juli 22” vagy „22/7” éppúgy beleégett, mint az amerikaiaknak 9/11, hiszen ez volt a második világháború óta a legtöbb áldozatot követelő erőszakos esemény az országban. De néhány biztonsági intézkedés és fegyvertartási törvény kivételével nem sok dolog változott.

„A káros ideológiák most is jelen vannak a norvég társadalomban, és már egyre inkább Svédországban is – mondja Esbati. – Sőt, azt mondanám, erősebb a jelenlétük, mint tíz éve, mára a bevándorlásellenesség és az iszlámellenesség közelebb került a politikai mainstreamhez. És ha egy politikai koalíció múlik ezen, akár egy mérsékeltebb párt is elnézőbb ezekkel az eszmékkel. Szerintem ez nagyon veszélyes tendencia, és mellékhatásként a migránsokkal kapcsolatos folyamatos acsarkodások kiszorítanak a közbeszédből sok egyéb, fontos témát, például a klímaváltozás elleni küzdelmet vagy a szociális rendszer hiányosságait.”

A káros ideológiák pedig nem állnak meg Breiviknél. 2012-ben a cseh rendőrség különleges egysége elfogott egy 29 éves férfit, aki hasonló mészárlásra készült, mint Breivik, sőt a norvég merénylő tette inspirálta őt. Ugyanabban az évben a lengyel rendőrség letartóztatott egy 45 éves férfit, aki Breivik csodálója volt, és a parlament alsóháza elleni támadásra készült. A 2019-es, új-zélandi Christchurchben történt mészárlás elkövetője is említette Breiviket az inspirációi között.

„Meg kell értenünk, hogy ezeket a veszélyes helyzeteket egy bizonyos közeg termeli ki. Ezt értjük az iszlámmal kapcsolatban, tudjuk, hogy milyen hiedelmek vezethetnek erőszakhoz. De a szélsőjobboldali extremistáknál sokan nem veszik észre ugyanezt; látják, hogy megtörtént egy merénylet meg máshol egy másik, majd egy harmadik, de nem kötik össze a pontokat” – mondja Esbati.

„Fel kell ismerni, hogy ez is egy mozgalom, és úgy változtatni meg a társadalmat, hogy minél kevésbé legyen fogékony ennek a mozgalomnak az ideáira. Beszélni kell erről, és beszélni kell az Utøyán történtekről is.”

A kibeszéletlenség egyik nyilvánvaló jele, hogy máig nincs végleges emlékműve a történteknek sem Oslóban, sem Utøya közelében. Ideiglenes emlékművek léteznek, de a tízéves évfordulóra nem készültek el a végleges emlékhelyek, részben kormányzati tétovaság miatt, részben a tiltakozások okán. Utøyánál például eredetileg egy svéd művész alkotását tervezték megvalósítani, az emlékmű konkrétan kivágott volna egy darabot egy félsziget csücskéből. Ez ellen a helyiek tiltakoztak, túl destruktívnak találva azt. Ezután egy norvég építész tervezett új emlékművet, és ezt el is kezdték építeni. Aztán amikor kezdett formát ölteni – minden egyes áldozatot egy háromméteres bronzoszlop jelképez –, a helyiek újra tiltakoztak, tartva attól, hogy a helyszín turistalátványosság lesz, illetve folyamatosan emlékeztetni fogja a mentésben is részt vett, traumatizált helyieket a szörnyű napra. Vagyis az emlékművel kapcsolatban az az egyik kritika, hogy emlékeztet a történtekre – a helyiek megoldási javaslata pedig az, hogy építsék a parttól beljebb, kevésbé jól látható helyre. Az emlékmű miatt jelenleg per zajlik, ezért az építkezés is áll.

A tízéves évfordulót tehát nagyrészt ideiglenes emlékhelyeken tartják meg. Szeptemberben pedig újra választások lesznek Norvégiában. Akárki is kerül kormányra, sok teendője lesz még az oslói és az utøyai merénylet következményeivel – és okaival.