Jessikka Aro nevét 2014-ben ismerte meg a világ, amikor első nyugati újságíróként írt tényfeltáró cikksorozatot a hírhedt szentpétervári trollgyárról, az Internet Research Agencyről, amely papíron egy online piackutató cég, a gyakorlatban pedig az orosz információs hadviselés egyik legdurvább fegyvere. Aro tisztában volt azzal, hogy ha leleplezi a lejárató, karaktergyilkos gyűlöletkampányok kivitelezőit, ő is ilyen hadműveletek céltáblájává válik otthon, Finnországban. Mégis alábecsülte a válaszcsapás erejét, a bosszúhadjárat vége az lett, hogy titokban kellett elhagynia a hazáját és új otthont találnia, mert félő volt, hogy az online zaklatás fizikai erőszakba fog torkollni, amitől se ő maga, se a rendőrség nem tudja megvédeni. Tekintve, hogy Finnországot a világ legbiztonságosabb országai között szokás számon tartani, a legstabilabb jogállammal és demokráciával, a legnagyobb sajtószabadsággal, ez önmagában elég sokkoló képet fest arról, mennyire hatékony és kegyetlen fegyver tud lenni az orosz online trollkodás.
Aro azóta is titokban tartja, hol írta meg a könyvét az ellene zajló trollháború történetéről. A Putyin trolljai finnül és angolul 2019-ben jelent meg, magyarul most olvasható először.
Jessikka Aro a saját történetét egyetemista korától indítja, amikor a moszkvai Lomonoszov egyetemen cserediákként szembesült a Putyin körüli személyi kultusszal, az orosz média helyzetével és azzal, hogy az egyetemi újságíróképzésen belül a kiválasztott hallgatóknak külön oktatják az információs hadviselés és a harctéri propaganda fogásait. Aztán gyorsan eljutunk 2014-be, amikor már a finn közmédia, az Yle munkatársaként, orosz újságíró kollégákkal közösen leplezi le a szentpétervári Internet Research Agency működését (erről egyébként még a régi Indexen mi is írtunk, többek között éppen Aro cikkeit is használva forrásként).
Egy pillanatra azért próbáljunk elképzelni a magyar közmédiában egy hasonló oknyomozó anyagot.
Nincs megállás a lejtőn
Aro részletesen dokumentálja az ellene zajló, vérprofin megszervezett és kivitelezett karaktergyilkos bosszúhadjáratot, a róla terjesztett kamuhírekkel, hamisított képekkel, mémekkel, a direkt a zaklatására toborzott facebookos csoportokkal. Álhírportálok, influenszerek, az oroszok által támogatott szélsőjobboldali csoportok, később a radikális-populista Igaz Finnek párt is beszáll a boszorkányüldözésbe. Jessikka rémülten tapasztalja, hogy egy idő után már nemcsak az oroszokra hat a pszichológiai hadviselés, de a finnekre is: a saját munkatársai, ismerősei is elkezdenek elbizonytalanodni benne. Próbál védekezni, ahogyan jogállamban szokás, de a Google, a Facebook, a Twitter a füle botját sem mozgatja a segélykéréseire, bíróság elé idézni a rágalomhadjárat vezetőit pedig alig van esély (egyébként egy teljesen sci-finek tűnő fordulatként, évek alatt ugyan, de sikerül ez – bár abból, amit az előbb azt írtam, hogy Aro most is önkéntes száműzetésben él, sejthető, hogy azért nem 100%-os ahappy end ennek a sztorivonalnak a lezárása).
CIA-ügynök, drogos, migránssimogató, bűnöző, hazaáruló, perverz, elmebeteg, a NATO kurvája – kapja egymás után a bélyegeket az álhíroldalakon, kommentfolyamokban, személyes üzenetekben. Amikor pedig előássák a fiatalkori amfetaminfüggősége kezelésének orvosi papírjait, végképp elszabadul a pokol.
Azért is hátborzongató olvasni, hogyan csapnak egyre magasabbra Aro körül a gyűlölethullámok, mert valahogy kényelmetlenül ismerős az egész, éppen elég hasonlót láttunk a hazai, kormányközeli sajtóban és közösségi médiában az utóbbi években. Aro leírja például az orosz információs hadviselésben rohadt heringnek nevezett trükköt, amikor valakiről minél többféle, minél képtelenebb, akár egymásnak ellentmondó híresztelést kell bedobni – hiába tisztázza magát, az emberek fejében az fog megmaradni, hogy mindenféle gyanús ügyek vannak az illető körül, valami bűzlik. (Innen a név is: ha összekennek rohadt heringgel, csinálhatsz bármit, a szagtól jó ideig nem tudsz megszabadulni.) Emlékszünk még, amikor Vona Gábor a magyar kormánysajtóban egyszerre volt meleg, muszlim, terroristabarát, és hol a nyugdíjasokat terrorizálta, hol a pápát akarta megölni? Valami hasonlót kapott Jessikka Aro is, csak sokkal töményebben, sokkal profibban és sokkal hosszabb ideig.
Ijesztően ismerős az a módszer is, ahogy a trollhadsereg elszigeteli az áldozatát az őt potenciálisan megvédő közvéleménytől. Ehhez először is kamu júzerek százait vetik be, akik vállalhatatlan trágárkodással, személyeskedéssel ellehetetlenítik a közösségi médiában a párbeszédet, túlharsogják az értelmes érveket és magyarázatokat. És emellé bedobják az atombombát, a „vádold az ellenfeled azzal, amit te csinálsz” játékot. A propagandista mondja rád, hogy te vagy a propagandista. A KGB-ügynök nevez CIA-ügynöknek. A hazug vádol hazugsággal. A tolvaj állítja, hogy lopsz. A külső szemlélő, ha nem veszi a fáradságot alaposan megfigyelni, mi zajlik, ebből az egészből csak egy óvodás veszekedést lát, azt, hogy „- hazudsz! – nem, te hazudsz! – nem, mert te hazudsz!”, és elkönyveli magában, hogy ezek mind hazudnak. A trollhadművelet irányítója pedig hátradől, és kér egy kávét.
Szimonjan válaszai megnyugtatók voltak
Magyar olvasóként elég idegesítő, hogy aránylag gyakran feltűnnek magyar szálak a történetben, de Aro, mivel nem direkt nekünk írta a könyvet, ezeket ott hagyja lógva a levegőben. Pedig mennyire izgalmas részletek lehetnek ezek mögött! Megismerjük például a trollhadsereg egyik célpontjaként Renatas Juska litván diplomata történetét, és csak úgy mellékesen azt, hogy ő egyébként Litvánia budapesti nagykövete is volt, miközben zajlott ellene a hadművelet. Felbukkan egy történetben Dana Rochrabacher amerikai republikánus képviselő mint Putyinék bábja az amerikai törvényhozásban – akiről egyébként tudjuk, hogy ekkoriban a Fidesz washingtoni lobbistájaként is tevékenykedett. Vagy ott az oroszokhoz sok szálon kötődő MV-lehti nevű gyűlöletportál, az Aro elleni lejárató kampányok fő forrása, amelyről megtudjuk, hogy a cikkeikben valósággal istenítik Trumpot, Alex Jonest, Marine Le Pent, és „a civil társadalmat Putyin segítségével megfojtó magyar miniszterelnököt, Orbán Viktort”. És ennyi, itt kezdett volna igazán izgalmas lenni, de rögtön kanyarodik tovább számunkra ismeretlen finn neonácik és konteós celebek felé.
A könyvben egyébként Aro történetét nyolc másik, kisebb sztori szakítja meg, mind olyan emberekről szólnak, akikre lecsapott a Kreml trollfegyvere. Ezek eléggé megtörik a fő történetszál drámáját, és általában kevésbé érdekesek is annál. Ráadásul ilyenkor hosszú oldalakon át csak a hátteret vázolja fel Aro, hiszen képbe kell kerülni például a Barents-tenger környékének geopolitikai helyzetével kapcsolatban, ha meg akarjuk érteni, miért csípték az oroszok szemét a Barents Observer hírportál oknyomozó cikkei. Azért megesik, hogy az alapozásnál ugyan még kényszeríteni kell magunkat, hogy ne kalandozzon el a figyelmünk, aztán váratlanul torokszorítóan izgalmassá válik történet. Az említett Barents Observer tulajdonosát például az oroszok addig nyomasztják, míg végül megtörik, és nem akarok spoilerezni, de
innentől a fejezetet egy merő gyomorgörcsben olvastam végig, 120-as pulzussal, pislogás nélkül, és gyanítom, hogy a Telexet a kezdetektől követőkben is fel fog derengeni ezeken az oldalakon egy halvány déjà vu hangulat.
A nyolc kisebb sztori között akad még pár aránylag ismertebb, például a Bellingcat brit oknyomozó portál születése, vagy Liz Wahl története, aki az orosz propagandatévé RT amerikai tudósítójaként élő adásban mondott fel a Krím orosz megszállásakor (és akinek a nagyszülei az 56-os forradalom idején menekültek el Magyarországról). De a többség abszolút fehér folt a magyar olvasó számára, így különösen érdekes rajtuk keresztül belelátni abba, hogyan érnek el a Kreml csápjai a svéd, litván vagy szerb közéletig.
Egy kakukktojás van, a 2016-os amerikai elnökválasztás orosz manipulációja, ezt a történetet Aro, kissé unortodox módon, Putyin és egy brit-amerikai üzletember, Bill Browder konfliktusára vezeti vissza. Pontosabban arra, hogy Putyin einstandolta Browder oroszországi bizniszeit és vagyonát, az ügyvédjét pedig börtönbe záratta, ahol az őrök tisztázatlan körülmények között agyonverték. Ő Szergej Magnyickij, az Obama elnök által hozott Magnitsky Act törvény névadója, a törvény pedig arról szól, hogy az USA bárkitől megtagadhatja az országba való belépést és befagyaszthatja a vagyonát, akiről úgy látja, hogy megsérti az emberi jogokat, bárhol a világon. Ez praktikusan Putyin oligarcháit és strómanjait érinti, és Aro szerint nagyjából emiatt volt az egész orosz közeledés Trumphoz, meg a Hillary Clinton elleni online trollkampány. Ami egy állati izgalmas gondolatmenet, egy egész saját könyvet megérdemelne, de 70 oldalban felszínes marad, és ki is lóg a könyv feleekkora fejezetei közül.
Aro egyszerre narrátor és a könyv központi sztoriszálának főszereplője, így nem is tud objektív maradni, bár újságíróként azért próbálkozik, de igazából nem is lehetne ezt elvárni tőle. A könyvben Oroszország olyasmi, mint A Gyűrűk Urában Mordor, Putyin pedig maga Szauron, az ősgonosz; minden szereplő már-már zavarba ejtően kontrasztosan jó vagy rossz. A valóságban a dolgok nagyon ritkán szoktak ennyire fekete-fehérek lenni, ezért olvasóként néha lehet egy kis kellemetlen érzésünk a realizmussal kapcsolatban, mint amikor egy film elején kiírják, hogy valós események alapján. Ami keveredik azzal a vérfagyasztó, kínosan ismerős érzéssel, hogy igen, látjuk, érezzük, hogy mi is ugyanennek a propaganda- és trollháborúnak egy kicsit lightosabb verziójában élünk.
Egy kicsit mind Jessikka Arók vagyunk, még úgy is, hogy általában inkább elborzadt szemlélőként a járulékos áldozatai vagyunk a trollháborúnak, nem a célpontjai.
A Putyin trolljai 450 oldalon át iszonyú nyomasztó olvasmány, főleg, mert végig tudjuk, hogy Aro egyébként bármikor véget vethetne az egésznek, csak annyit kellene tennie, hogy kiszáll, és nem ír többet az orosz információs háborúról. De nem száll ki, és ezzel valahogy erőt ad az olvasónak is ahhoz, hogy elviselje a saját világa saját trolljait.
