Február 19-én egy német férfi kilenc embert lőtt le Németországban, majd anyjával és önmagával is végzett. Fél évvel a hanaui rasszista merénylet után a Bento című német újság egyenként mutatta be az áldozatokat, akik kivétel nélkül bevándorlók vagy bevándorlók leszármazottai. Volt köztük török, kurd, afgán, bolgár és két roma is. Volt, aki csak pizzáért ment le a gyerekeinek, volt, aki mellett a testvére halt meg, és volt, akinek 40 másodpercen múlt az élete. A hozzátartozók nem értik, hogy lehetett fegyvere egy pszichésen beteg embernek, aki már a merénylet előtt is bizarr leveleket írt az ügyészségnek.
Február 19-én este tíz órakor egy német férfi lépett be egy vízipipabárba Hanau belvárosában. Elővette fegyverét, nyolc-kilenc lövést adott le, és lelőtt négy embert. A bárból kilépve beszállt autójába, majd két kilométerrel odébb a város másik részén egy gyorsbüfében szintén négy embert lőtt le, és az utcán egy Mercedes sofőrjével is végzett. A férfi lakásának ajtaját hajnalban törték be a kommandósok. A házban lőtt sebekkel holtan találták a férfi 72 éves anyját, és a merénylőt is, aki öngyilkos lett. A férfi apjának nem esett bántódása.
Ez volt az egyesült Németország egyik legtöbb halálos áldozattal járó merénylete. A hanaui merénylő komoly pszichés problémákkal küzdött, durva összeesküvés-elméletek rabja volt, tettét egyértelműen rasszista indíttatásból követte el. Az édesanyján kívül az általa meggyilkolt kilenc vétlen ember mind bevándorló volt, vagy ilyen hátterű családból származott.
Ide kattintva olvashatóak a Telex legfrissebb hírei.
Rosszkor voltak rossz helyen
Megszoktuk, hogy a híradások ilyenkor főként a merénylőről szólnak. Ő kapja meg a kétes 15 perc hírnevet, az ő portréját, családi hátterét rajzolja meg a média. A Spiegel ifjúsági magazinja, a Bento fél évvel a merénylet után szándékosan meg akarta fordítani ezt a trendet. Egyenként mutatta be az áldozatokat és a családtagok feldolgozhatatlan traumáját. Megpróbálták megmutatni azt az űrt, amit azok a hétköznapi emberek hagytak maguk után, akik rosszkor voltak rossz helyen.
Mindegyik hozzátartozóval legalább két órát beszélgettek. A hozzátartozók közül többen attól tartanak, hogy a történteket soha nem derítik fel alaposan. A merényletben meghaltak közül (a tettes meggyilkolt anyján kívül) négyen voltak német állampolgárok, közülük egy embernek emellett afgán állampolgársága is volt. Rajtuk kívül két török, egy bosnyák, egy bolgár és egy román állampolgár halt meg a támadásban. A két török állampolgár a kurd nemzetiséghez tartozott, két áldozat pedig roma volt. Bár a hanaui merénylő szándékosan bevándorlónak kinéző emberekre vadászott, sok hozzátartozó épp azt akarta elmesélni a riportereknek, hogy ők mennyire németnek érezték már magukat, hogyan próbáltak beilleszkedni a társadalomba.
Lement egy pizzáért a gyerekeinek
Mercedes Kierpacz 35 éves volt. Az eredetileg lengyel származású, de roma gyökerekkel is rendelkező nő egyedül nevelte 16 éves fiát és 9 éves lányát. Február 19-én a gyerekeinek ment le pizzáért abba a hanaui gyorsbüfébe, ahol ő maga is dolgozott. A merénylő egy oldalsó bejáraton lépett be az üzletbe, és elsőként őt látta meg. Lelőtte. Ha a tettes az üzlet rendes utcai frontján lévő ajtón lép be, Mercedes akár túl is élhette volna a támadást, mert a másik irányból nem is láthatta volna őt a támadó.
Amikor Mercedes apja az első híreket hallotta a lövöldözésről, odasietett a gyorsbüféhez, de a rendőrök nem engedték be. Egyfolytában azt kérdezgette tőlük, hogy van-e bent egy nő. Az egyik rendőr igennel felelt. Az apa ezután azt mondta a rendőrnek, hogy most felhívja a lányát, és csak annyit mondjon neki, hogy bent csörög-e az üzletben.
Az apa tárcsázott, a rendőr pedig szomorú arccal visszaintett, hogy igen, bent csörög a telefon – a lánya holtteste mellett.
Mercedes gyerekei a nagynénihez kerültek, az apa máig nem tudta feldolgozni lánya elvesztését. Nem bírt a korábbi lakásában maradni, elköltözött a környékről, de lelkileg annyira összetört, hogy nem tud dolgozni sem. A férfi szerint meg lehetett volna akadályozni a gyilkolást, ha a hatóságok jobban figyelnek. A hanaui merénylő ugyanis már tavaly novemberben küldött egy levelet az államügyészségnek, amire senki nem figyelt fel. A pszichés problémákkal küzdő férfinak legálisan volt lőfegyvere.
Ruhákat vett aznap, de már nem vette fel őket
A 30 éves török Sedat Gürbüz egy vízipipa- (sisa) bárt üzemeltetett, és nagyon szerette a focit, az Eintracht Frankfurt szurkolója volt. Imádta a nyarat és a jó időt. Ahogy tavasszal kisütött a nap, ő rövidnadrágra és papucsra váltott, és ebben járt, amíg csak lehetett. Sedat apja 32 éve él Németországban, az anyja már 50 éve. Sedat már másfél éves korában egész mondatokban beszélt, a Hamupipőkén, a Hófehérkén, a Csipkerózsikán és török meséken nőtt fel. Anyanyelvi szinten beszélt németül. A család Dietzenbachban élt, a Hanautól 20 kilométerre fekvő kisvárosban. Sedat három éve, egy barátjával közösen nyitotta meg a vízipipabárt Hanauban. A barátnőjével az esküvőjüket tervezték.
Szeretett igényesen és jól öltözni. Naponta kétszer fürdött, és átöltözött, az anyja gyakran mondta neki, hogy nem bír ennyi inget mosni és vasalni neki. A merénylet napján is új cipőt, nadrágot és pólókat vásárolt, de ezeket már nem tudta felvenni. A ruhákon máig rajta vannak a cédulák. Sedatot a saját sisabárjában lőtte le a merénylő. A családtagok nem tudják elengedni fiúkat. Anyja ma is naponta hallgatja meg fia telefonon hagyott hangüzeneteit. Az apa Németországot hibáztatja, mert nem hiszi el, hogy a merénylő egyszerűen csak pszichés betegségekkel küzdött. Nem fogadják el, hogy miután a tettes öngyilkos lett, az esetet csak úgy lezárják, és nem derítik fel, ki a felelős azért, hogy nem tudták megakadályozni a mészárlást.
Szőke volt, mégis a merénylő céltáblája lett
A bosnyák származású, 22 éves Hamza Kurtovic raktárosként dolgozott. Hitt Istenben. Gyakran mondogatta, hogy elfuthatsz, elmenekülhetsz, de Isten elől nem rejtőzhetsz el soha. Nagyon ápolt volt és jóképű, akár egy manöken. Hamzának már az apja is Németországban született. A fiúnak és apjának azonos volt a ruhaméretük. A merénylet napján az apa egy pólót vásárolt, amit otthon a fiának is megmutatott, hogy ha akarja, nyugodtan hordja, de a fia azt mondta: apa, én ezt soha nem fogom felvenni. Ennek a mondatnak sajnos később lett tragikus végkicsengése.
Apja szerint Hamza két idősebb testvéréhez képest különleges gyereknek számított. Mindig nagyon óvatos, nyugodt és kontrollált volt. Nem nagyon szeretett járni az Arena bárba se, de február 19-én a barátaival tartott. Hamza szőke volt, akárcsak az anyja, de így is a rasszista merénylő céltáblájává vált. A család számára is visszatetsző volt, hogy a rendőrségi közleményben is „közel-keleti kinézetűnek” írták le fiukat, szimplán azért, mert egy vízipipabárban volt. Vajon mennyire lenne más a megítélése ennek a merényletnek, ha az áldozatokat Stefannak és Marie-nak hívták volna, és egy bajor sörözőben lőtték volna le őket? – tette fel a kérdést az apa.
Hamza anyja szerint lehetetlen kifejezni egy idegen ember számára, mennyi mindent jelentett neki és a családnak a fia, és mennyire fáj az elvesztése. Az apa mint német állampolgár hitt a német jogállamban. Korábban fiával is vitába keveredett, aki panaszkodott neki, hogy a német rendőrök gyakran megállítják és igazoltatják. Az apa azzal próbálta nyugtatni, hogy a rendőrök csak a dolgukat végzik, ne szívja mellre, de Hamza azt mondta az apjának, majd egyszer te is megérted, mi ezzel a probléma. Az apa is érthetetlennek tartja, hogyan lehetett egy pszichésen beteg embernek fegyvertartási engedélye, és miért nem akadályozta meg a mészárlást valaki, amikor a merénylő erre már korábban több utalást tett a hatóságoknak és a nyilvánosságnak is az interneten.
Milyen gyűlölet kell ahhoz, hogy hatszor lőjenek rá valakire?
A 33 éves, bolgár származású Kalojan Velkov két éve élt Németországban. Nagyon közel állt hozzá az unokatestvére, akivel egy házban laktak Erlenseeben, Hanautól körülbelül hét kilométerre. Egy ideig Kalojan felesége és nyolcéves fia is Németországban élt, de ők egy idő után visszatértek Bulgáriába. Kalojan maradni akart, jól érezte magát Németországban. Az életét a munka és a sport tette ki. Meg akart tanulni rendesen németül, jobb állást akart találni, több pénzt szerezni és vállalkozást indítani.
Unokatestvére annyit idézett fel, hogy Kalojan nagyon szeretett nevetni és enni. Állandóan evett, de főzni azt nem tudott. Egyetlenegyszer főzött nekik évekkel ezelőtt húst krumplival és paradicsomszósszal, de miután megették, mindenkinek megfájdult a hasa. Kalojan a La Votre nevű bárban dolgozott. Amikor unokatestvére az első híreket olvasta, és abban a La Votre is szerepelt, azonnal taxiba ült, és odament. Hajnali öt óráig állt ott. Újra és újra képeket mutogatott a rendőröknek Kalojanról, de senki nem mondott neki semmit. Legalább hatvanszor hívta fel a telefonját, de senki nem vette fel. Sejtette, hogy nagy baj történt.
Reggelre tudta meg, hogy Kalojan meghalt. Kalojan anyjának csak azt merte mondani a telefonban, hogy a fia kórházba került, és készüljön fel a legrosszabbra. Az anya aztán sokkot kapott, amikor megtudta a tragikus hírt. Napokig nem mozdult ki a lakásból, és azt ismételgette, hogy Kalojan hamarosan hazajön. Néhány nap múlva kiadták a holttestet, amelyet aztán Bulgáriába szállítottak, és ott temettek el. Fiát előzőleg pszichológusok készítették fel arra, hogy az apukája alszik, az angyalok között van, és mindig szeretni fogja őt. A merénylet áldozatainak férje-felesége/élettársa és gyermekei 30 ezer euró (kb. 10,8 millió forint), a testvérek 15 ezer euró kártérítést kaphattak volna, de Kalojan szülei nem kérték ezt.
A merénylő hatszor lőtt Kalojanra. „Milyen gyűlölet kellett ahhoz, hogy valaki hat golyót röpítsen egy teljesen ismeretlen ember testébe?” – tette fel a kérdést sírva az újságíróknak Kalojan unokatestvére. Számára is érthetetlen, hogy a rendőrség azonnal ott terem, ha valaki otthon hangosan hallgatja a zenét, tilosban parkol, de aki nyíltan gyűlöletről ír az interneten, azzal nem csinálnak semmit.
Mi nem a németekre haragszunk
Said Nesar Hashemi 1998-ban született Hanauban. Nagy családban élt. Két nagyobb és két kisebb testvére volt. Ugyanabban az üzemben dolgozott, ahol az apja is, így a munkatársak csak „kis Hasheminek” nevezték. Az volt a terve, hogy technikussá képezi tovább magát, és a minőségbiztosítási területen dolgozik tovább. Ő volt a családban a mókamester, emlékezett rá a nővére. Február 19-én nyolcaddöntőket játszottak a Bajnokok Ligájában. A meccseket Nesar és testvére, Etris együtt nézte az Arena bárban, amikor belépett a merénylő. Etris is több lövést kapott, az egyik lövedék a nyakán találta el, de nem vesztette el eszméletét. Amikor a merénylő elment, először a testvéréhez ment oda, de látta, hogy ő már nem él. Ezután megpróbált segíteni a többieknek, amíg a mentők a helyszínre értek. Etris utána hosszú ideig volt kórházban.
Nesar anyja a hírekben hallotta, hogy mi történt. Tudta, hogy két fia is ott van, azonnal a bárhoz sietett. Bár február volt, még kabátot sem vett fel, úgy rohant el otthonról. Nesar holttestét hosszú ideig nem láthatta a család, mert a rendőrség a nyomozás érdekében „tárgyi bizonyítékként” foglalta le – méltatlankodott a fiú apja. Sok német kért tőlük bocsánatot azóta a történtekért, de erre semmi szükség, mondja Nesar testvére. „Mi nem a németekre haragszunk. Pedig ha egy iszlamista követ el merényletet Németországban, akkor a médiában is gyorsan jönnek az általánosítások, és magát az iszlám vallást okolják. Nekünk Németországban sokkal több jó mint rossz tapasztalatunk volt eddig. Senkinek nem kell okolnia magát azért, ami történt.”
40 másodpercen múlt az élete
Ferhatnak három testvére volt. Épp a merénylet előtt két héttel fejezte be a fűtésszerelő szakképzést, de szeretett volna továbbtanulni. A hobbija a horgászat volt. Anyjuk arra nevelte őket, hogy nekik többet és jobban kell dolgozniuk másoknál, mert az esélyeik az előbbre jutásra nem ugyanazok. Ferhat az iskolában sokat tanult, szerette a matematikát, sokat olvasott, de mégis sok problémája volt. Anyja szerint az iskolában csak a német gyerekek lehettek jó tanulók, csak ők kaptak jó jegyeket, a bevándorló gyerekek nem. Szerinte a tanárok alkalmatlanok voltak a hivatásukra, mert megkülönböztették a gyerekeket,
Volt, hogy Ferhatról is azt gondolták az iskolában, hogy veszélyes másokra, de az anya szerint most minden fordítva történt: egy német vált veszélyessé a bevándorlók számára.
Ferhat élete 40 másodpercen múlott. 40 másodperccel azelőtt lépett be a gyorsbüfébe, hogy a merénylő is megérkezett oda, és elkezdett lövöldözni. Ferhat testvére aznap este azzal jött haza, hogy Ferhat otthon van-e, mert a közeli gyorsbüfében lövöldözés volt, és az egyik ismerőse azt írta neki, hogy a testvérét is eltalálta egy lövedék. Este 10 óra volt. Az anya azonnal odasietett a tőlük hetven méterre lévő gyorsbüféhez, aminek a környékét addigra már lezárták a rendőrök. Próbálta megtudni a rendőröktől, hogy a fia bent van-e, képeket is mutatott, de azt mondták neki, ilyen kinézetű áldozat nincs bent. Ezután sorra hívták fel a kórházakat, de sehol sem tudtak felvilágosítást adni nekik. Másnap hozták nyilvánosságra az áldozatok nevét. A család máig nem felejti el. Sorban olvasták a neveket. A listán az utolsó volt Ferhaté.
Az anya máig gyakran beszél túlvilágon lévő fiával, és azt mondogatja neki, Ferhat, ne menj be a bárba. Még most is jönnek hivatalos levelek a fia nevére a lakásukra, de ezeket nem bontja fel, mert ha megtenné, azzal elismerné, hogy Ferhat már nem él. Az anya szerint bármilyen nagy is a gyűlölet a németekben a bevándorlók iránt, ha senkinek nem lenne fegyvere, akkor senki nem tudna megölni 12 perc alatt kilenc embert.
Meg akarta akadályozni a merényletet?
A 23 éves Vili Viorel Păun Romániában született. A roma férfi csomagkézbesítőként dolgozott Németországban, szerette Jimi Hendrixet és Steven Spielberg filmjeit. Vili apja 2015-ben vándorolt ki Németországba, felesége és fia egy év múlva követte. Mindannyian sokat dolgoztak. Szülei egy raktárban kaptak munkát, nagyon korán keltek, Vili később kezdte a munkát, és gyakran estig dolgozott, így ritkán látták egymást. Amikor utoljára találkoztak, együtt akartak elmenni a fodrászhoz, de Vilinek még elintéznivalója volt a bankban, ezért az apja előrement. „Amikor vártam a fodrásznál, megérkezett, és hátulról átkarolt. Nagyon jókedvű volt, és azt mondta, éljünk most már mindig így, apa.”
Vili február 19-én is dolgozott, csomagokat szállított ki. Őt az autójában lőtte le a merénylő a Kesselstadt nevű városrészben, amelyhez Vilinek amúgy sem a munkája, sem magánélete miatt nem volt semmi köze. Máig nem tisztázott, miért járt arra azon az estén. Az egyik verzió szerint követhette a merénylőt, és megpróbálhatta értesíteni a rendőrséget.
Apja azt mondja, vannak olyan köztéri kamerafelvételek, amelyek azt mutatják, hogy Vili az autójával megpróbálta útját állni a merénylőnek.
Tény, hogy Vili a lövöldözés idején, 21:57 és 21:59 között öt alkalommal is megpróbálta felhívni a mobiljáról a rendőrség központját. Két alkalommal félretárcsázott, háromszor azonban elindult a kimenő hívás a 110-es számra, de az ekkor már a rengeteg hívás miatt annyira túlterhelt volt, hogy nem vette fel senki. Azt sem tudni, hogy Vilit mikor lőtte le a merénylő: az előtt vagy azután, hogy a gyorsbüfében és az Arena Bárban lövöldözött. Vili Viorel autójára mindenesetre hét lövést adtak le. Ezek közül négy a karosszériába csapódott, három pedig a szélvédőn át találta el Vili felsőtestét és a fejét.
2006-ban újjászületett
A 37 éves Gökhan Gültekin eredeti szakmája kőműves volt, dolgozott pincérként, de volt egy költöztetőcége is. A jövedelméből támogatta a szüleit, de rendszeresen adakozott az éhező afrikaiak megsegítésére is. Bár nyolc évvel fiatalabb volt testvérénél, mégis ő gondoskodott a családról, örök optimista volt. Apja több mint 50 évvel ezelőtt érkezett Németországba a kurdok lakta kelet-törökországi Agri tartományból. Gökhan vagy ahogy a barátai nevezték, Gogo hithű muszlim volt. 2006-ban egyszer már majdnem meghalt. Egy telefonfülkében állt, amelynek nekiütközött egy távolsági busz. Súlyosan megsérült, egy évig tartott a rehabilitációja, emiatt a tanulmányait is meg kellett szakítania. Csoda volt, hogy túlélte. Az életet innentől Isten ajándéknak tekintette, ekkor vált hívővé.
Gökhan rendszeresen vitte kezelésre rákbeteg apját a kórházba (ő a merénylet után egy hónappal halt meg a betegségben). A merénylet napján is együtt voltak. Gökhan este beült a hanaui vízipipabárba. Telefonon beszélt még a testvérével, aki éppen jogosítványt akart szerezni. Fél órával később belépett a sisabárba a merénylő, és lelőtte őt. Testvére most azt mondta: amikor 2019-ben Halléban támadás történt egy zsinagóga ellen, sokan mondták, hogy ennek nem szabadna még egyszer megtörténnie. Egy hónappal később, 2019 novemberében a hanaui merénylő rasszizmusról és beteg összeesküvés-elméletekről szóló beadványt írt az államügyészséghez, amelyre az ügyészség nem lépett semmi. A testvér megkérdezett egy helyi politikust, hogy miért nem reagált erre semmit az államügyészség, és hogyhogy nem vette el senki a merénylő fegyvertartási engedélyét. Azt a választ kapta, hogy szinte mindennap érkezik ilyen fenyegető hangú levél az ügyészséghez, nem tudnak mindenkire odafigyelni.
(Borítókép: A lövöldözés áldozatainak emlékére állított falfestmény Hanauban 2020. május 25-én. Fotó: Ying Tang / NurPhoto / AFP)
