Mivé lettek Guantánamóban?

A férfi, aki Guantánamóban „Mister X”-nek nevezte magát, kommandósmaszkot és tükörlencsés napszemüveget viselt kínzás közben, így a foglyok nem láthatták az arcát. Most, 17 évvel később, Mister X egy fazekaskorong mellett áll a garázsában, valahol Amerikában. Egy kopasz, őszülő szakállas férfi, tetoválással a tarkóján. Nagy, erős kezei egy szürkésbarna agyagdarabon dolgoznak. Már most látszik, hogy az edény nem lesz túlságosan szép. Azt mondja, az ő művészete már csak ilyen, őt inkább a csúnyaság vonzza.

Mister X hosszasan gondolkodott rajta, hogy szeretne-e újságírókat fogadni, hogy beszéljen nekik az akkoriban történtekről. Tudta, hogy ez lenne az első alkalom, hogy egy guantánamói kínzó nyilvánosan beszél a tetteiről. A 2020 októberében lezajlott találkozót számos e-mail előzte meg. Egy többórás interjún voltunk már túl, amelyben Mister X kegyetlen munkájáról mesélt. Elmondtuk neki, hogy valaki, akit annak idején bántalmazott, szeretne beszélni vele. Mister X azt válaszolta, hogy egyrészt 17 éve vágyik egy ilyen beszélgetésre – másrészt 17 éve retteg tőle. Fél órát kért, hogy átgondolja a dolgot. Azt mondta, hogy a fazekaskorong mellett jól tud gondolkodni.

A férfit, aki beszélni szeretett volna vele, Mohamedou Ould Slahinak hívják, és 2003 nyarán a guantánamói tábor legfontosabb foglyaként tartották számon. Az ottani, közel 800 fogoly közül az eddigi ismeretek szerint nála súlyosabban senkit sem kínoztak meg.

Vannak életrajzokat meghatározó események. Még ha nem is tartanak egy életen át – ebben az esetben például csak alig nyolc hétig – akkor is olyan erővel bírnak, hogy mellettük minden korábbi történés elhomályosodik, és mindenre, ami utánuk következik, árnyékot vetnek.

Akkoriban, 2003 nyarán, a harmincas évei közepén járt Mister X, és az amerikai hadsereg kihallgatótisztje volt. Az úgynevezett Special Projects Team (kb. Különleges Akciócsoport) tagja volt, amelynek Slahi megtörése volt az egyik feladata. A fogoly addig makacsul hallgatott, de a titkosszolgálatok meg voltak győződve arról, hogy fontos információk birtokában van. Úgy vélték, talán még olyan információkat is tudhat, amelyek segítségével megakadályozható egy következő nagy támadás, vagy amelyek elvezethetnek Oszama bin Ladenhez, aki akkoriban a világ legkeresettebb terroristája volt: bin Laden volt az al-Kaida vezetője és a 2001. szeptember 11-i támadások fő felelőse.

A csoport küldetése a gonosz legyőzése volt, ennek eléréséhez pedig maguk is egy gonosz eszközhöz folyamodtak.

Mister X mindig éjszaka kínzott. Minden egyes éjszaka a kegyetlenség újabb fajtáját vetette be azért, hogy megtörje Slahi hallgatását. Azt mondja, a kínzás végső soron kreatív tevékenység. Az embernek elakad a lélegzete amíg hallgatja, ahogy Mister X elmeséli miket csinált, és néha úgy tűnik, hogy ő maga is hasonlóan érez, miközben elmeséli a történteket. Aztán megrázza a fejét. Szünetet tart. Végigsimítja a szakállát, a könnyeivel küszködik. Azt mondja: „Hát, ezt én magam sem tudom elhinni.”

Úgy beszél mintha mindez nem is olyan régen történt volna. És valóban nincs is még vége. Mister X azt mondja, alig van olyan nap, amikor ne gondolna Slahira, vagy amikor Slahi nem kísért az álmaiban. Élete legnagyobb „munkája” volt Slahi – a szó legrosszabb értelmében.

Volt egy pillanat abból az időszakból ami nemcsak beleégett az emlékezetébe, de a lelkét is megmérgezte – meséli Mister X. Aznap este bement a kihallgatószobába, ahol az alacsony, lesoványodott Slahi a narancssárga kezeslábasában, a padlóhoz láncolva ült egy széken. A magas és izmos Mister X akkor valami újat talált ki. Ezúttal úgy tett, mintha megvadult volna. Vadul üvöltözött, székeket hajigált át a szobán, öklével a falat verte, és papírokat vágott Slahi arcához, aki egész testében reszketett.

Mister X azt mondja, nem azért nem tudja elfelejteni azt a pillanatot, mert a félelmet látta Slahi szemében, hanem mert ő maga élvezte, hogy látja rajta a félelmet. A reszkető Slahit látni olyan érzés volt, mint egy orgazmus – mondja.

Mohamedou Slahi ma 50 éves. 2020 decemberében, két hónappal a Mister X-nél tett látogatásunk után az Atlanti-óceán partján beszélgetünk vele. Előtte a hullámok nyaldossák a mauritániai partokat, nem messze mögötte pedig már a Szahara végtelen homoktengere kezdődik. Slahi mauritániai köntöst és turbánt visel, mindkettő ragyogó kék, akár az égbolt fölötte. Összeszűkült szemmel figyeli a tengert, és azt mondja, hogy ha innen egyenletesen nyugati irányba hajózna, akkor elérkezne oda, ahol 14 évig fogva tartották, Kuba délkeleti csücskéhez.

Már öt éve szabad, de Mister X-hez hasonlóan, ő sem tudja túltenni magát a Guantánamón töltött időn. Ismét Nouakchottban, Mauritánia fővárosában él, a sivatag szélén. Ugyanott, ahonnan az Egyesült Államok 2001. szeptember 11-e után néhány héttel elraboltatta. Akkor viszont még nem volt olyan híresség, mint most. Manapság megszólítják az utcán; Zoomon a világ legkülönbözőbb részein lévő egyetemekre és előadótermekbe látogat el, és beszédeiben elítéli az Egyesült Államok által elkövetett emberi jogi visszaéléseket. Azt mondja, hogy amikor este lehunyja a szemét és elalszik, néha újra látja a maszkos férfit.

Amikor e cikk egyik szerzője 2017-ben először meglátogatta őt, Slahinak volt egy kívánsága: szeretné megtalálni kínzóit. Addigra már könyvet is írt életének Guantánamóban töltött időszakáról, amelynek utolsó mondatában meghívta egykori kínzóit, hogy teázzanak vele: „A házam nyitva áll.”

De aztán a cellája magányában, gondolkodás, imádkozás és írás közben rájött, hogy a bosszú nem megoldás. Ezért úgy döntött, hogy valami mással próbálkozik: a megbocsátással.

A cellája csendjében arra kényszerítette magát, hogy elképzelje, hogy ez a nagy, erős férfi, Mister X, valójában egy gyenge kisgyerek. Egy gyerek, akinek ő, Mohamedou Slahi, megveregeti a fejét, és azt mondja: amit tettél, az rossz, de megbocsátok neked. Több évig tartott, míg így sikerült átnevelnie magát. De elmondta, hogy egy ponton, még a guantánamói cellájában ülve, sikerült annyira meggyőznie magát ennek a gondolatnak az őszinteségéről, hogy valóban úgy érezte, meg kell bocsátania.

Amikor Slahi kimondta, hogy szeretne beszélni Mister X-szel, hozzátette hogy reméli, hogy ez békét hoz még mindig zaklatott lelkének. A legjobb esetben a régi, fájdalmas emlékeket új, pozitív emlékekkel tudja majd felcserélni.

Így indultunk Mister X keresésére.

Hogyan képzeljünk el egy olyan embert, aki megkínozza a másikat? Az amerikai akták – például egy szenátusi vizsgálati jelentés is – felsorolják, hogy miket tett Mister X. Ezek a leírások a legdurvább pszichológiai és néha fizikai erőszakról számolnak be.

Ha most találkozik vele az ember, furcsa élményben van része: Azt a képet, ami az összes jelentés nyomán a fejében kialakult, nem sikerül az előtte ülő emberrel összekötni. Biztosan tudjuk, hogy ő Mister X. Korábbi munkatársai is megerősítették személyazonosságát. De az a Mister X, akivel találkozunk, egy kellemes, művészetkedvelő, művelt, a történelem iránt érdeklődő ember. Összességében egy nagyon kedves fickó. Miután több napot töltöttünk vele, nem tudtunk szabadulni attól a benyomástól, hogy nyilvánvalóan nagyon együttérző is.

Mister X elmondta, hogy időnként hajléktalanokat vendégel meg egy étteremben, és néha, amikor katasztrófa sújtotta területekről szóló tudósításokat lát a tévében, sírva fakad a képernyő előtt. Pontosan azért volt olyan jó kihallgatótiszt és kínzómester, mert ilyen empatikus. Ehhez a másik ember helyébe kellett képzelnie magát. Mi okoz neki még nagyobb fájdalmat? Mi teheti még bizonytalanabbá? Hol van a gyenge pontja? Éppen ez az együttérzés volt az, ami miatt végül megtörte mindaz, amit annak idején tett.

Nem sokkal azután, hogy 2003 telén elhagyta Guantánamót, Mister X inni kezdett. Esténként akár három üveg vörösbort is megivott. Egyre több időt töltött az ágyban, és egyre kevesebbet beszélt a feleségével és a gyerekeivel. Alig tudott aludni. Elmondása szerint az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta. Egy orvos súlyos poszttraumás stresszt diagnosztizált nála. A kínzót magát érte olyan trauma, amilyenre az áldozatnál számítana az ember.

Számos tanulmány született a kínzás áldozatainak lelki szenvedéséről. Szíriai háborús menekültek, líbiai táborokban bántalmazott menekültek, ujgur foglyok Kínában – mindannyiuknál megfigyelhető a fokozott depresszió, a függőségek, a koncentrációs nehézségek, az alvászavarok és az öngyilkossági gondolatok megjelenése.

Mindezektől a tünetektől Mister X is szenvedett.

A zaklatott Mister X-et talán az egész Egyesült Államokat 2001. szeptember 11. óta szorongató trauma jelképének is tekinthetnénk. Az akkori események után az az ország, amely a terrorizmus elleni harcban a nyugati értékeket akarta megvédeni, éppen ezeket az értékeket árulta el. A jogállamiságot, az igazságosságot, a demokráciát. És az akkori események óta az országot minden eddiginél jobban sújtja a mindenütt jelenlévő erőszak, amelyet megtört emberek követnek el. Sorozatgyilkosságok, merényletek, gyűlöletből elkövetett bűncselekmények. Mintha az egész Egyesült Államok valamiféle poszttraumás stressz-szindrómában szenvedne.

Mister X azt mesélte, hogy 17 éve próbálja lemosni magáról a tettei miatt érzett bűntudatot. Gyógyszereket szedett, terápiára járt, és új munkát keresett. Tizenhét éve próbálja jóvátenni a bűnét. Néhány dolog segített neki. Egy kicsit. De nem igazán. Talán azért is, mert legbelül mindvégig tudta, hogy ahhoz, hogy igazán tisztázza magát, egy dolgot minél előbb meg kell tennie. „A tisztességes dolog az lenne, ha a szemébe mondanám Slahinak, hogy megbántam, amit tettem vele. Hogy helytelen volt.”

Ebből a szempontból Slahinak ajándék, hogy mi, riporterek felajánlottuk neki egy beszélgetés lehetőségét. Lehetőséget kapott rá, hogy pontot tegyen az ügy végére. De van egy gondolat, ami nem hagyta nyugodni Mister X-et, és ami megnehezítette számára, hogy elfogadja az ajánlatot.

Mister X még mindig úgy gondolja, hogy Mohamedou Slahi terrorista, a közelmúlt történelmének egyik legzseniálisabb terroristája. Egy karizmatikus manipulátor, aki tehetségesen kommunikál. Korábban is négy nyelven beszélt, (arabul, franciául, németül és angolul) Guantánamón pedig megtanult egy ötödiket, a spanyolt is.

Mister X szerint Slahi minden bizonnyal a legokosabb ember, akivel valaha találkozott. Annyira okos, hogy sikerült becsapnia a vallatóit, ahogyan a mai napig sikerül elhitetnie a világon több millió emberrel, hogy ártatlan. Mister X azt állítja, hogy jobban ismeri ennek az embernek a lelkivilágát, mint a saját feleségéét. Hetekig csak azzal foglalkozott, hogy beleélte magát ennek az embernek a helyzetébe, és egy dolog világos volt a számára: Slahi zseniálisan hazudik.

2015-ben megjelent Slahi börtönben írt könyve, a Guantánamói napló. A könyv erősen cenzúrázott, de az üzenet így is egyértelmű: az Egyesült Államok egy ártatlan embert kínzott meg. A könyv bestseller lett.

2016-ban Slahit 14 év után, vádemelés hiányában szabadon engedték. Mauritániában hősként fogadták.

2019-ben bejelentették, hogy a Guantánamói naplóból film készül. Jodie Foster és Benedict Cumberbatch lesz a főszereplő, az Oscar-díjas Kevin Macdonald pedig a rendező.

2020-ban a Guardian honlapján közzétette egy dokumentumfilm előzetesét, amelyben Slahi egyik fogvatartója Mauritániába utazott, és az egykori ellenségekből barátok lettek.

Látszólag barátok – mondja Mister X. Ő azonban nem veszi be „ezt a megbocsátás dolgot” Slahitól. A filmjeleneteket – séta a szaharai homokban, Slahi nevetve segít az egykori fogvatartójának egy mauritániai köntösbe bújni – Slahi mesterien megrendezte. Slahi, aki nagylelkűen megbocsát, a tisztességes Dávid, aki felülkerekedik a korrupt Góliáton – egy hős története.

Ezért tétovázott Mister X olyan sokáig: attól tartott, hogy Slahi őt is díszletként használná a történetéhez. Megmutathatná az egész világnak: Nézzétek, most nemcsak egy őr a sok közül kér bocsánatot, hanem maga a vallatóm is, és én megbocsátok neki is! Slahi még nagyobb hőssé válna.

Vajon erősebb-e Mister X-ben a késztetés, hogy szembenézzen áldozatával, mint az attól való félelme, hogy kihasználják?

Csúnya kis edényt készített Mister X, még száradnia kell. Félreteszi, megtörli a kezét egy törülközőbe, és komolyan néz. Sokáig hallgat, aztán megszólal. „Most már végigcsinálom. Ó, istenem.”

A kép vibrálni kezdett, a hang eltorzult, és Mister X arcán egy rövid pillanatra átsuhant a remény, hogy a technika megmenti őt a saját bátorságától. Aztán az általa oly jól ismert arc jelent meg előtte a számítógép képernyőjén – keskeny, mint korábban, de megöregedett. A képernyőn látható férfinak, ellentétben a 2003-as Slahival, alig van már haja. És Slahi most fekete keretes szemüveget viselt.

Mauritániában már későre járt, majdnem éjfél volt, de Mohamedou Slahi még ébren volt amikor meglátogatta csapatunk egyik tagja. Néhány órával korábban az Egyesült Államokból telefonon tájékoztattuk Slahit arról, hogy lesz egy kis késés; Mister X-nek még szüksée van egy kis időre.

A mauritániai monitoron kirajzolódik egy kép. Az őszülő szakáll, a kopasz fej, a tetoválások a tarkóján.

Mohamedou Slahi a kínzója arcába néz. Nincs maszk, nincs napszemüveg.

Mister X: Hogy van, Slahi úr?

Mohamedou Slahi: Hogy van, uram?

Mister X: Megvagyok, és maga?

Mohamedou Slahi: Nagyon jól vagyok.

Mister X: Az jó.

Mohamedou Slahi: Köszönöm az érdeklődést.

Mister X: Igen…Sokat tétováztam, hogy elvállaljam-e ezt a hívást. De szeretnék elmagyarázni önnek pár dolgot.

Mister X először 2003. május 22-én látta Slahit. Egy guantánamói megfigyelőszobában állt, és egy olyan üvegen keresztül nézte, amelynek a másik oldala tükör volt. Ott, a kihallgatószobában Slahit két FBI-ügynök hallgatta ki. Fél éven át szinte mindennap beszéltek vele – bármiféle eredmény nélkül. Néhány nap múlva aztán eldőlt, hogy a katonaság veszi át az ügyet: Mister X és kollégái.

A szoba közepén egy asztal állt, az egyik oldalon az ügynökök, a másikon pedig Slahi. Az FBI süteményeket hozott. Az egyikük, szőke és magas – nyilvánvalóan a főnök – egy Koránt lapozgatott, és mondott valamit az egyik benne lévő szakaszról. Slahi felállt. Nem volt rajta se bilincs, se lánc. Megkerülte az asztalt, kivette az ügynök kezéből a Koránt, és azt mondta, nem, nem, nem, ezt félreérti, és így meg így kell értelmeznie. Végül Mister X végignézte, hogy az ügynökök barátságosan megölelik Slahit. „Nem hittem a szememnek” – mondta.

Az FBI-ügynököt, aki a Koránt lapozgatta, Rob Zydlow-nak hívják. Vele is beszéltünk. Kaliforniában él, néhány hónapja ment nyugdíjba. Szerinte a kudarc erős kifejezés. De igen, Slahi esetében nem jött be a terve. Próbált kedves lenni, de mindegy volt, hogy házi süteményt hozott, mint aznap, vagy hamburgert a McDonald’sból, esetleg természetfilmeket nézett Slahival, vagy hagyta, hogy arabul tanítsa, Slahi egyszerűen nem volt hajlandó beszélni. Mindig csak azt hajtogatta: „Ártatlan vagyok.”

Ezzel szemben Slahi ma már azt mondja, hogy az FBI süteményei finomak voltak, és hogy az ausztrál sivatagról szóló természetfilm tetszett neki a legjobban, Rob Zydlow-nak az arab megtanulására tett kísérlete pedig egyszerűen nevetséges volt. Igaz, hogy az FBI emberei hónapokig meglehetősen kedvesek voltak vele, de ő nem tartozott ezeknek az ügynököknek semmiféle válasszal. Ők viszont tartoztak neki válaszokkal. Miért raboltatta el őt az Egyesült Államok?

Slahi nem tudta, hogy azon a napon az üveg mögött az a férfi figyeli, akit nem sokkal később Mister X néven ismer majd meg. Nem tudta, hogy a Pentagonban éppen kézről kézre, irodáról irodára jár egy dokumentum, amely eljutott egészen Donald Rumsfeld védelmi miniszterig, és amely példák segítségével definiálta, hogy milyen módszereket használhat Mister X arra, hogy szóra bírja a fogva tartott Mohamedou Slahit. Ez a dokumentum adott ugyan egy keretet, de bőven hagyott teret a kínvallatók saját ötleteinek.

Rob Zydlow azt mondja, igazi vadászösztönt érzett a hadsereg embereiben, akik átvették tőlük a feladatot.

Mister X azt mondja, hogy elment a hadsereg boltjába, és vett egy kék overallt. Slahi jól ki tudott fogni az embereken, ahogy azt az FBI ügynökeivel való kapcsolata is bizonyította. Ez volt tehát a dolog logikája: hogy Slahinak ne egy közönséges emberrel legyen dolga, hanem egy horrorfilmből ismert figurával.

2003. július 8-án este Mister X felvette a kék overallt, a fekete katonai bakancsot, a fekete kesztyűt és a fekete kommandós maszkot, valamint a fényvisszaverő napszemüveget. Behozatta Slahit a kihallgatószobába, majd egy olyan rövid lánccal, hogy csak görnyedten tudott állni, a padlóhoz láncoltatta. Aztán bekapcsolt egy CD-lejátszót, és fülsiketítően hangos heavy metal zene töltötte be a szobát.

Let the bodies hit the floor
Let the bodies hit the floor
Let the bodies hit the floor
Let the bodies hit the floor

Mister X úgy állította be a lejátszót, hogy újra és újra, folyamatosan ugyanez a zeneszám szóljon, lekapcsolta a villanyt, bekapcsolt egy vakító fehér fényű stroboszkópot, és kiment a szobából. Egy darabig a szomszéd szobából figyelte Slahit. De a zene olyan hangos volt, hogy nem tudott gondolkodni. Ezért kiment rágyújtani.

Slahi azt mondja, megpróbált imádkozni, és a saját gondolataiba menekülni. Nem mondott semmit.

Aztán Mister X más zenékkel próbálkozott. Az amerikai himnusszal. Egy macskaeledel-reklámmal, ami csak a „miau” szóból állt. Egyszer annyira feltekerte a légkondicionálót, hogy Slahi egész testében reszketett. Aztán annyira feltekerte a fűtést, hogy Slahi ruhája teljesen átizzadt. Feltette a lábát az asztalra Slahi elé, és elmondta neki, hogy egy álmot látott. Ebben az álomban egy fenyőkoporsót eresztettek a földbe Guantánamón. A koporsón egy szám volt: 760, Slahi fogolyszáma. Ezt követte a kiborulása, amit azóta sem tud elfelejteni.

De bármit csinált, Slahi hallgatott.

Mister X: Nehéz nekem ez a beszélgetés, mert nem vagyok meggyőződve az ön ártatlanságáról. Még mindig úgy gondolom, hogy ön az Egyesült Államok ellensége. De amit tettünk magával, az helytelen volt, ez nem kérdés. Senki sem érdemli meg, hogy így bánjanak vele.

Mohamedou Slahi: Biztosíthatom, hogy soha nem voltam az országuk ellensége. Soha nem bántottam egyetlen amerikait sem. Valójában soha senkit sem bántottam. Soha.

Azt, hogy Mohamedou Slahi terrorista volt-e, ahogyan azt Mister X gondolja, vagy teljesen ártatlan, ahogy ő maga állítja, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. Talán valahol a kettő között lehetett, egy szimpatizáns. Konkrét bűncselekmények, Mohamedou Slahi terrorista akciói után kutatva sok olyan emberrel beszéltünk, akik közel álltak hozzá, vagy akik jól ismerik az ügyét. Mivel Slahi tizenegy évig Németországban élt, konzultáltunk a Német Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal munkatársaival, a mauritániai és az amerikai titkosszolgálat munkatársaival, nyomozókkal, és a Special Projects Team több tagjával. Német és amerikai aktákat is átolvastunk. Többéves kutatás után végül semmit sem találtunk.

Mohamedou Slahi Nouakchott-tól két órányi autóútra, a Szahara homokos hegyeinek lábánál nőtt fel. Apja a tevéket gondozta, anyja a tizenkét gyereket. Kitűnő tanuló volt – akárcsak a vele egykorú unokatestvére, Mahfouz. Tizenévesen, a nyolcvanas évek közepén az unokatestvérek egy szobában laktak. Késő éjszakába nyúlóan könyveket olvastak az iszlámról, és arra vágytak, hogy csatlakozzanak az iszlám világ minden tájáról érkező több ezer fiatalhoz, és Afganisztánba utazzanak, hogy harcoljanak a hitetlen szovjet megszállók ellen. De túl szegények voltak ahhoz, hogy odautazhassanak. Azután Slahi kapott egy ösztöndíjat, hogy Németországban tanulhasson.

1990-ben, 19 évesen Duisburgban beiratkozott a villamosmérnöki szakra. Öt évvel később, immár diplomás mérnökként a Fraunhofer Mikroelektronikai Intézetben kezdett dolgozni. A neves német kutatóintézet számára mikrocsipeket készített, és havi 4000 márkát keresett.

Ez volt Mohamedou Slahi egyik élete. A másik még a tanulmányai idején kezdődött.

1990: Részt vett az al-Kaida afganisztáni kiképzőtáborában. Fegyveres kiképzésben részesült, hűségesküt tett Oszama bin Laden emírnek.

1992: Másodszor ment Afganisztánba, ahol az iszlamisták az afgán kormány megdöntésének küszöbén álltak. Slahi egy tüzérségi egység tagjaként vett részt a bevetésben. Két hónap múlva visszatért Németországba, állítólag azért, mert csalódott az egymással háborúskodó iszlamistákban – egyáltalán nem az a paradicsomi állapot, Isten földi uralma volt ott, mint amit elképzelt.

Akkoriban még bizonyos értelemben közös érdekei volta az al-Kaidának és a Nyugatnak; elvégre Bin Laden emberei segítettek kiűzni a szovjet megszállókat Afganisztánból.

Amikor arról kérdeztük Slahit, milyen volt a kapcsolata az al-Kaidával 1992-ben, miután visszatért Németországba, azt mondta: „Életemnek ez a fejezete lezárult. Minden kapcsolatot megszakítottam velük. Nem olvastam többé a magazinokat, nem tájékozódtam többé az al-Kaida tevékenységéről, nem voltak többé barátaim a szervezetben, nem volt többé kapcsolatom senkivel, nem telefonáltam senkinek, nem volt semmi.”

Ha ez igaz, akkor Slahi még azelőtt hátat fordított volna a szervezetnek, mielőtt az az Egyesült Államok ellen fordult volna.

Csakhogy ez nem igaz. Slahi továbbra is tartotta a kapcsolatot unokatestvérével, akivel egy szobában lakott, és aki Abu Hafs al-Mauritani néven időközben Oszama bin Laden bizalmasa lett – az unokatestvér egyszer még Bin Laden műholdas telefonján is felhívta őt; tartotta a kapcsolatot egy duisburgi barátjával is, aki részt vett a dzserbai zsinagóga elleni 2002. áprilisi támadásban; és egy másik barátjával is, akit később elítéltek a La Réunion elleni támadás kiterveléséért. 1999 októberében Duisburgban pedig Slahi vendégül látott három személyt, akik az éjszakát is nála töltötték, és akik közül az egyik Ramzi Binalshibh volt, aki később a szeptember 11-i támadás egyik fő kitervelője lett. Binalshibh később azt mondta amerikai kihallgatóinak, hogy a másik két vendég is a gépeltérítők közé tartozott. A duisburgi találkozáskor Slahi azt tanácsolta nekik, hogy utazzanak Afganisztánba.

Könnyű elképzelni, hogy mindezek a kapcsolatok és barátságok mennyire felébresztették a vadászösztönt Mister X-ben és munkatársaiban. El sem tudták képzelni, hogy mi mindent tudhatott Slahi. Még akkor is, ha ő maga talán nem is igen volt benne a dolgokban.

Talán el tudja majd vezetni a nyomozókat az unokatestvéréhez, Bin Laden bizalmasához – gondolták. Azt gyanították ugyanis, hogy az unokatestvér és Bin Laden együtt rejtőzködtek.

Hány életet lehetne megmenteni, ha végre bevallaná a dolgokat?

Mister X szerint a csapatban úgy érezték, hogy a terrorizmus elleni háború frontvonalában harcolnak. Azt mondja, tisztában volt azzal, hogy ha bármi fontosat megtud Slahitól, George W. Bush elnököt személyesen fogják erről értesíteni.

Mister X hetekig iszonyú keményen dolgozott Slahin. Teljesen eredménytelenül. Aztán kapott egy új főnököt, egy Richard Zuley nevű férfit, akit Dicknek szólítottak.

Mister X ma ezt mondja róla: „Dick egy ördögi figura.”

Richard Zuley pedig így emlékezik vissza: „Mister X csak jelentéktelen dolgokat tudott kiszedni Slahiból. Slahi uralta a helyzetet, és ezen változtatnunk kellett.”

Zuley most Chicagó északi részén, egy sorházban él. Évekig rendőrként dolgozott, most pedig nyugdíjas. Sok időt tölt a repülőtéren, ahol a kisrepülőgépe parkol. Amikor Zuley arról beszél, hogyan vette át és hallgatta ki Slahit, elmosolyodik. „Akkor még nem volt kérdés, hogy ki a főnök.”

Zuley azt mondta Slahinak, hogy ha nem beszél, akkor meg fogják erőszakolni az anyját. Majd Zuley utasítására félholtra verték Slahit. Ez egy 2003. augusztus végi napon történt. Amikor Mister X meglátta Slahi véres és duzzadt arcát, elmondása szerint teljesen megdöbbent. Ő úgy látta, hogy ez a nyers, fizikai erőszak messze túllépte a megengedett határokat, és nem volt összeegyeztethető Rumsfeld listájával sem. Mister X számonkérte a főnökét – és még aznap le is vették az ügyről.

Amikor megkérdezték, hogy miért, Zuley így válaszolt: „Olyan embereim voltak, akik hatékonyan dolgoztak.” Nem érezni rajta semmiféle bűntudatot, csak büszkeséget, hogy sikerült megtörnie Slahit.

Slahit még aznap este átvitték egy új cellába. „A cellában nem volt semmi – emlékezik vissza Slahi –, nem volt ablak. Nem volt óra. Semmi sem volt a falon, amire ránézhettem volna. Teljes volt a magány. Nem tudom, meddig tartott, azt sem tudtam, mikor van nappal és mikor éjszaka, de egy ponton kopogtattam, és azt mondtam, hogy kész vagyok beszélni.”

Hónapokig tartó hallgatás után Slahi most már olyan sokat beszélt, hogy Zuley papírt és tollat, később pedig egy számítógépet hozott neki. Slahi leírta, hogy támadást tervezett a torontói CN Tower ellen. Felsorolta a bűntársakat. Lerajzolta az európai terrorista sejtek szervezeti ábráit. Ma már azt állítja, hogy az egészet csak kitalálta.

Hamarosan a hírszerző szolgálatok is kételkedni kezdtek a Zuley csapata által nekik átadott információk valódiságában. 2003 novemberében Zuley megszervezte Mohamedou Slahi hazugságvizsgálatát, aki visszavonta a vallomását, a gép pedig így nem működött.

Mohamedou Slahi: Maga olyan keveset tud rólam. Úgy tűnik, a kormánya nagyon kevés információt adott magának…

Mister X: Tisztázzunk akkor valamit.

Mohamedou Slahi: Befejezhetem a mondatom?

Mister X: Elnézést, kérem, folytassa.

Mohamedou Slahi: Stuart Couch, a katonai ügyész, aki vádat emelt volna ellenem, kezdetben halálbüntetést akart kérni, de aztán rájött, hogy ártatlan vagyok.

Stuart Couch most 56 éves, bíró. Rendezetten öltözött, rövid, katonás frizurát viselő férfi, erős déli akcentussal. Egy 2021. januári vasárnap délelőttjén találkoztunk a virginiai Charlottesville egyik szállodájában. Couch arról beszél, hogyan formálta őt keresztény családja és a tengerészgyalogságnál töltött szolgálati ideje. Olyan emberként jellemzi magát, akit az értékekbe és szabályokba vetett erős hit formált. Pontosan ezek a szabályok állították komoly kihívás elé, amikor 2004 tavaszán pályafutása legnehezebb döntését kellett meghoznia.

Az amerikai kormány utasította őt, mint katonai ügyészt, hogy emeljen vádat a guantánamói börtön legfontosabb foglya, Mohamedou Ould Slahi ellen. Ez egy potenciálisan halálbüntetéssel járó ügy volt, mesélte Couch. Az volt ugyanis a feltételezés, hogy Slahi toborozta a későbbi gépeltérítőket az al-Kaidának – a duisburgi lakásban tartott találkozón.

Sok közvetett bizonyíték volt arra, hogy Slahi szoros összeköttetésben állt az al-Kaidával: nevezetesen a sok barátság és kapcsolat. Couch feltételezte, hogy a sok füst közepette csak idő kérdése, hogy végül a tűzhöz is eljussanak. „A nagyapám mindig azt mondta: »Ha a kutyák mellé fekszel, bolhás leszel.« És hát tényleg, Slahi bizonyára sok kutya mellé feküdt már.”

De Couch nem talált tüzet – vagyis egyetlen bizonyítékot sem. Ehelyett valami mást talált. Egy guantánamói helyszíni látogatás során hangos zenét hallott az egyik folyosón lévő kihallgatószobából. Let the bodies hit the floor. Az ajtó résén keresztül erős fényvillanásokat látott. Odabent egy fogvatartott volt két hangszóró elé a padlóhoz láncolva.

Elkezdett utánajárni, mi folyik Guantánamón. Röviddel azután, hogy Slahi vallomása eljutott hozzá, megbizonyosodott róla, hogy az nem ér semmit.

Stuart Couch azt mondja, napokig vívódott. Ha nem emel vádat, akkor valószínűleg egy terroristát enged szabadon. A papjával is megbeszélte a dolgot, majd közölte a feletteseivel, hogy visszalép az ügytől.

Az ügy végül soha nem került bíróság elé. Ennek ellenére Slahi további tizenkét évig börtönben maradt. Csak 2016 októberében engedték szabadon, az Obama-kormányzat egyik utolsó döntésének nyomán.

Arra a kérdésre, hogy szerinte Slahi terrorista volt-e, Stuart Couch ma azt válaszolja: „Nem tudom.”

Mister X biztos benne, hogy az volt. Csak meg kell nézni, hogyan kommunikál Slahi. Játszmákat folytat – egy ártatlan ember pedig nem csinál ilyet.

Ha az ember megfigyeli, ahogy Slahi Mister X-szel beszélget, néha úgy tűnik, mintha egy ravasz politikust látna. Mister X összesen hatszor mondja, hogy a kínzásnak nem lett volna szabad megtörténnie. Slahi erre soha nem reagál. Ehelyett másról beszél – az ártatlanságáról, Amerikát kritizálja. Egyszer Kálid Sejk Mohamedről, a szeptember 11-i támadások fő kitervelőjéről kezd beszélni, aki még mindig Guantánamón van. Egy másik alkalommal az amerikaiak afganisztáni háborúját hozza fel.

Mister X: Nem fogok semmit mondani Kálid Sejk Mohamedről, sem a politikáról. Csak az általam alkalmazott technikákról beszélhetek. Arról, hogy azok helytelenek voltak, és hogy soha nem lett volna szabad ezt tennem. Soha nem lett volna szabad így bánni magával. Soha nem lett volna szabad megütni magát. Mi nem ilyenek vagyunk. Én nem ilyen vagyok.

Mister X elmondja Slahinak, hogy hat évvel az után a 2003-as augusztusi nap után lefestette őt. A vérző Slahi felhasadt szájjal és bedagadt szemmel látható az olajfestményen. A beszélgetés közben arra kért minket, riportereket, hogy küldjünk egy fotót a festményről Mauritániába WhatsAppon keresztül.

Mohamedou Slahi: Húha. Ez a fogoly a képen sokkal jobban néz ki, mint a valódi fogoly akkoriban(nevet).

Mister X: Tényleg nem nézett ki túl jól aznap. És ez a festmény nem azt hivatott […] hanem azt tükrözi, ami aznap történt magával.

Mister X közvetlenül azután festette a képet, hogy kilépett a hadsereg kötelékéből. A poszttraumás stressz-betegsége annyira súlyosbodott, hogy nem tudott tovább dolgozni. Az alkohol már nem segített, ahogy a gyógyszerek sem. Így aztán festett. Azt mondja, azt remélte, hogy a művészi szembesülés katarzist vált ki belőle. De csak fájdalmat hozott. Így aztán elpusztította a festményt. Csak a fénykép van meg.

Mister X: Együtt kell élnem ezzel a szégyennel. Talán egy kis győzelem magának, hogy együtt kell élnem azzal, amit tettem.

Mohamedou Slahi: Mindig is az volt a benyomásom, hogy maga intelligens ember. Nehezen értettem meg, hogyan tehette velem ezeket a dolgokat.

Slahi pontosan Mister X életének központi kérdésére tapintott rá. Miután a művészet nem adott neki választ, megpróbálkozott a tudománnyal. Felvette az egyetemen a kreatív tanulmányok kurzust. Tanulmányozta, hogyan használják a kreativitást gonosz célokra, cigarettareklámokra, tömegpusztító fegyverekre, kínzásra. Egyik tanulmányt a másik után olvasta, magyarázatot keresett arra, hogy miért volt képes ennyi kegyetlenségre. A sok olvasmányból azt szűrte le, hogy a kegyetlenségre való hajlam minden emberben megvan, és ha a körülmények lehetővé teszik, akkor a felszínre is tör. Az ő esetében a körülmények a következők voltak: Egy ország, amely bosszúra vágyott. Egy elnök, aki sikert követelt. Egy felettes, aki hajtotta a kihallgatótiszteket.

„Az országom nagyon szar dolgokra kényszerített, én pedig megtettem őket – mondta Mister X. – Gyűlölöm magam érte. És gyűlölöm az országomat, amiért ilyen szörnyeteggé változtatott.” Tényként állapítja meg: „Amit tettem, az kínzás volt. Száz százalékig. Semmi kétség.”

A megkínzott emberekről rendelkezésre álló néhány tanulmány azt sugallja, hogy a kínvallatóknak kétféle típusa létezik. Azok, akik utána úgy élnek tovább, mintha mi sem történt volna. És a többiek, akik megtörnek. A tudósok feltételezése szerint a kínvallató világnézete határozza meg, hogy melyik kategóriába tartozik.

Ha például valaki abban a hitben kínoz meg egy másik embert, hogy erkölcsileg helyes egyetlen embert megkínozni azért, hogy esetleg ezreket mentsen meg – ahogyan Richard Zuley tette – akkor nagyobb valószínűséggel ússza meg sérülés nélkül.

Ha viszont valaki, Mister X-hez hasonlóan saját humanizmusának ellentmondva kínoz meg egy másik embert, akkor a szégyen és a bűntudat nagyobb valószínűséggel vált ki benne traumát. A tünetek ilyenkor gyakran hasonlítanak a kínzás áldozatainak tüneteihez, plusz bizonyos esetekben még egy dolog társul hozzájuk: az intézmények iránti mély bizalmatlanság. Azok, akiket egy rendszer, egy ideológia, egy ország nevében kényszerítettek arra, hogy borzalmas dolgokat tegyenek, időnként elveszítik az abba a rendszerbe, abba az ideológiába, abba az országba vetett bizalmukat.

Számos videót találni a neten Slahi előadásairól. A közönség gyakran láthatóan meghatódik, amikor arról beszél, hogyan fogadta Mauritániában az őrt, aki korábban őt őrizte. Jodie Foster színésznő, aki a Mauritániai című filmben Slahi ügyvédjének szerepéért Golden Globe-díjat nyert, a díjátadón ezt nyilatkozta róla: „Olyan sokat tanítottál nekünk arról, hogy mit jelent embernek lenni, örülni az életnek, szeretni, megbocsátani. Szeretünk téged, Mohamedou Ould Slahi!”

Ez az, ami mindig megindítja az embereket, ezért csodálják őt: a tény, hogy hajlandó és képes megbocsátani.

Az egyik mauritániai interjúnk során Slahi azt mondta, hogy számára a megbocsátás bizonyos értelemben a bosszú egy formája is. Bosszút áll kínzóin, és mindazokon, akik 20 éven át harcoltak Amerika terrorizmus elleni háborújában; a világ előtt gonosznak mutatja be azokat, akik azt hitték, hogy ők a jók. Ő pedig magát, az állítólagos gonoszt, jófiúvá nemesíti.

Mohamedou Slahi: Azt akarom mondani, hogy megbocsátok magának, és mindazoknak, akik fájdalmat okoztak nekem. Megbocsátok az amerikaiaknak…

Mister X: Igen…

Mohamedou Slahi: …teljes szívemből. Békében akarok élni magukkal.

Mister X: Fontos, hogy tisztázzuk, nem kértem a bocsánatát. Nekem magamnak kell megbocsátanom.

Mister X-nek ez nem jön be, elutasítja Slahit. Nem találják meg a közös hangot. Még egy utolsó kísérlet; Slahi egy másik témával próbálkozik.

Mohamedou Slahi: Hogy van egyébként? Házas? Vannak gyerekei?

Mister X: Nem fogok beszélni a családomról, vagy arról, hogy hol élek, mit csinálok vagy nem csinálok. Ez van, haver.

A beszélgetés 18 perc 46 másodpercig tart, és mindkét részről feszültséggel végződik.

Mohamedou Slahi: Azért minden jót magának.

Mister X: Magának is.

Mohamedou Slahi: Azt hiszem, az embert a cselekedetei teszik azzá, aki. Én teljes szívemből megbocsátok magának, még ha nem kéri is.

Mister X: Rendben. Nincs több mondanivalóm. Viszontlátásra, Slahi úr.

Mohamedou Slahi: Viszlát.

Amikor a videóbeszélgetés véget ért, ott maradtak mindketten, anélkül hogy megbékültek volna egymással; a gyenge, önmagában kételkedő elkövető, és az erős áldozat.

Amikor egy ember egy másikat kínoz, elég bensőséges kapcsolat alakul ki közöttük. Könnyek, sikolyok, fájdalom, félelem, mezítelenség. Aki kínoz, olyan dolgokat lát, amelyek egyébként csak egy párkapcsolatban válnak láthatóvá – ha egyáltalán láthatóvá válnak. Mister X és Mohamedou Slahi egyszerre ismerősök és idegenek. Mindent tudnak egymásról – és semmit sem. Ebben a beszélgetésben, amelyben elsőre úgy látszott, semmi közös nincs bennük, világossá vált, hogy egy dolog mégiscsak közös: a 2003 nyarán Guantanamón töltött nyolc hét tette őket azzá, akik ma.

Mohamedou Slahi nagyrészt ebből a történetéből él, abból, amit tettek vele. Szenvedése nemcsak fájdalmat és rémálmokat, hanem gazdagságot és tekintélyt is hozott neki. Feleségül vett egy emberi jogi ügyvédet, aki Guantánamón dolgozott, és van egy közös gyerekük. Fordítani tudott a sorsán.

Mister X életében szinte minden az ellenkezőjére fordult. Már nem a republikánusokra szavaz, mint korábban, hanem a demokratákra. Már nem támogatja a halálbüntetést, hanem ellenzi. Már nem biztos benne, hogy továbbra is az Egyesült Államokban akar-e élni, és a kivándorláson gondolkodik.

Mister X évek óta fiatal katonákat és FBI-ügynököket tanít kihallgatási technikákra. A tanfolyam elején mindig akadnak olyanok, akik azt mondják: A kínzást engedélyezni kell. Ő erre azt mondja: nem, egyáltalán nem. A kínzásért nagy árat kell fizetni. Nem csupán annak a személynek, aki elszenvedi. Hanem annak is, aki elköveti. Azután időnként magáról is beszél.

—

A történet háttere

A cikk két szerzőjének egyike, John Goetz, a német közszolgálati televíziócsatorna, az NDR oknyomozó újságírója. Slahiról már 2008-ban is tudósított. Miután Slahit 2016-ban kiengedték Guantánamóból, Goetz meglátogatta őt Mauritániában. Slahi azt mondta, hogy szeretne találkozni kínzóival. Goetz felkutatta őket, és megtalálta többek között azt a férfit, akit Slahi a főbűnösként nevezett meg: Mister X-et. A ZEIT szerkesztője, Bastian Berbner egy évvel ezelőtt csatlakozott a kutatáshoz. Ezután meglátogatták Slahit és Mister X-et, valamint interjúkat készítettek nyomozókkal, titkosszolgálati emberekkel és a kínvallatást végző csoport tagjaival. A cikk mellett elkészült a „Slahi és kínzói” című dokumentumfilm is, amely szeptember 8-tól az ARD-Mediathekben lesz látható (a Panorama ma, csütörtök este 21.45-kor egy rövid változatot sugároz[DI1]). Az NDR-nek pedig van egy „Slahi – 14 év Guantánamón” című podcastja is.