Belarusz: bármi áron elmenekülni Lukasenko rezsimjéből
Belarusz: bármi áron elmenekülni Lukasenko rezsimjéből
Fotó: Denis Vejas / Ereb.eu

Belarusz: bármi áron elmenekülni Lukasenko rezsimjéből

2022. augusztus 13. – 21:28

frissítve

Másolás

Vágólapra másolva

A 2020. augusztusi elnökválasztást követően emberek ezrei menekültek el Belaruszból, hogy a szomszédos országokban, például Lengyelországban, Litvániában, Lettországban, Ukrajnában és Csehországban keressenek menedéket. Szvjatlana Kutkovics egyike volt azon sokaknak, akik a saját és családjuk szabadságának és jólétének védelme érdekében meghozták azt a sorsdöntő döntést, hogy elhagyják az országot. A Litvániába vezető 500 km-es útból, amely mindössze öt órát vett volna igénybe, egy hat hónapos, 8200 km-es utazás lett. Ezt bujkálások, illegális határátkelések és a gyermekeitől való elszakadás nehezítették. Csak azok kedvességének köszönhetően tudta végigcsinálni, akik segítettek neki az út során. Az Ereb nevű lap 2021-es, Európai Sajtódíj-döntős cikkének újraközlése.

A litvániai Lentvarisban lévő új házában állva Szvjatlana nyugodtnak tűnik. A hajában színes fonatok vannak, és olyan felsőt visel, amelyből kilátszanak a vállán lévő Banksy-tetoválások. A 40 éves nő a Belarusz keleti végében található Mahiljov városából származik. Ez a régió egykor Alekszandr Lukasenko „fellegvára” volt: az elnök itt született, és még mindig nagyobb támogatást élvez itt, mint az ország bármely más részén.

A három gyermekét – a 15 éves Alekszejt, a 13 éves Tajsziját és a 6 éves Alinát – egyedül nevelő anyaként Szvjatlana korábban apolitikusnak tartotta magát. Bár soha nem támogatta Lukasenkót, és részt vett néhány ellenzéki gyűlésen 2011-ben és 2017-ben, többnyire csendes családi életet él a gyerekeivel és az édesanyjával, Tamarával, elektronikai műszerészként dolgozik, laptopokat, telefonokat és más számítógépes eszközöket javít.

Mindez 2020 nyarán változott meg, amikor úgy döntött, hogy önkéntes, független megfigyelőként részt vesz a választásokon a helyi szavazóhelyiségben. A választás napján, augusztus 9-én három másik megfigyelővel együtt az utcán kellett várakoznia, amíg a bizottság tagjai megszámolták a szavazatokat. „Kizárt, hogy Lukasenko 80 százalékot kapott... legalább 50 százalékot számoltunk Tyihanovszkajának (a demokratikus mozgalmat képviselő ellenzéki jelöltnek). Az emberek fehérbe öltözve jöttek szavazni, és győzelmi jeleket vagy szívecskéket mutogattak nekünk, hogy jelezzék, őt támogatják – magyarázza Szvjatlana.

Aznap este kezdődtek a letartóztatások. Szvjatlana néhány barátját begyűjtötte a rendőrség különleges egysége, az Omon. A hivatalos indok: nem engedélyezett tömeggyűlésen vettek részt. A Mogilev Online honlap szerint aznap több száz embert tartóztattak le. A pontos szám egyelőre nem ismert, de az augusztus 9–12. közötti időszakban a város összes fogdája zsúfolásig megtelt, a többi foglyot pedig a mahiljovi régió helyi rendőrőrsei között osztották szét.

Szeptember közepén Szvjatlana elkezdett járni a mahiljovi békés tüntetésekre, és csatlakozott egy Telegram-csoporthoz, amelyet a rendszer ellenzéke működtetett. Egy hónappal később már a biztonsági szolgálatok látókörébe került, és megkapta első rendőrségi idézését. „Tanúként hívtak be a kerületi rendőrkapitányságra, de úgy távoztam, hogy a 23.34-es cikkely alapján eljárást indítottak ellenem.

Szvjatlana gyermekkori játékai, amelyek között a fehér-piros-fehér és a litván zászló is szerepel – Fotó: Denis Vejas / Ereb.eu
Szvjatlana gyermekkori játékai, amelyek között a fehér-piros-fehér és a litván zászló is szerepel – Fotó: Denis Vejas / Ereb.eu

A 23.34 egy olyan szám, amelyet a békés tüntetések hónapjai során sok belorusz nagyon gyorsan megtanult. A számok a „Közigazgatási szabálysértési törvénykönyv” egyik bekezdésére utalnak, amely a „nyilvános gyűlések vagy rendezvények szervezéséhez vagy megtartásához kapcsolódó törvényszegésre” vonatkozik. Ezt a cikkelyt használják a letartóztatások és a jogellenes őrizetbe vételek, valamint a pénzbírságok, verések és bántalmazások igazolására. Ez alapján szó szerint bárki, aki bármilyen tüntetésen részt vesz, őrizetbe vehető. A Viasna emberi jogi szervezet szerint az elmúlt évben (a cikk 2021-ben jelent meg) több mint 33 000 őrizetbe vétel volt, és több mint 1000 tanúvallomás született a belorusz börtönökben folyó kínzásokról.

Nem sokkal az első letartóztatása után Szvjatlanát ismét bevitték a rendőrségre. Mivel nem volt hajlandó kiadni a tüntetéseket szervező személyek nevét, az ügyeletes tiszt ezúttal odáig ment, hogy megfenyegette a családját.

„Van egy jól ismert nyomozó, Timur Pacsomenko, aki egy igazi szadista. Ő már tudta, hogy hol vannak a gyerekeim. Nem voltam hajlandó aláírni a jegyzőkönyvet, de megfenyegettek: »Akkor most elvisszük a fiát a gimnáziumból és a nagyobbik lányát a zeneiskolából. És mi van a kislányával? Ő ma óvodában van? Őt is elvisszük.« [...] Azt mondták nekem, hogy a lányomat örökbe fogják adni egy »normális családnak«, és hogy a hozzám hasonló nőket sterilizálni kellene.”

Szvjatlana végül beadta a derekát. Aláírta a papírokat anélkül, hogy neveket adott volna meg. November 11-én bíróság elé állt, és 15 alapegység (kb. 150 euró) pénzbírságra ítélték. Nem sokkal a tárgyalás után elkezdték látogatni a Gyermek- és Családvédelmi Szolgálattól. Azt állították, hogy névtelen hívást kaptak a családjában tapasztalható erőszakról és részegeskedésről.

November 13-án az egész országot megrázta Roman Bondarenko belorusz művész letartóztatása, majd azt követő halála. Az otthona előtt tartóztatták le civil ruhás rendőrök, majd egy minszki fogdában brutálisan megverték. Ezek után Szvjatlana úgy érezte, hogy nem hallgathat. Telegram-csoportjának tagjai tüntetést szerveztek, amely minden érintett számára végzetesnek bizonyult. A résztvevők a város legfontosabb hídján gyűltek össze, ahol fehér-piros-fehér zászlók mellett Lukasenkót és Jermosinát, a belorusz központi választási bizottság egyik tagját ábrázoló madárijesztőket állítottak ki. Ezt a cselekményt később a rendőrség úgy jellemezte, mint ami „elviselhetetlen szenvedést” okozott Lukasenkónak.

Szvjatlana küzdelmei akkor fordultak komolyabbra, amikor néhány nap múlva a rendőrség megjelent az otthonában. Bevitték a vizsgálóbizottság elé, hogy megbeszéljék a madárijesztővel kapcsolatos esetet. Szvjatlana érezte, hogy már nincs biztonságban. Sikerült mindkét telefonját üresre törölnie. „Miközben kihallgattak, kértem, hogy hadd mehessek ki a mosdóba, ahol lehúztam a két SIM-kártyámat a vécén, mivel tudtam, hogy vissza tudnák állítani a Telegram-jelszavaimat”.

Később a vezető nyomozó félrehívta őt egy szobába, ami nem volt bekamerázva, és arra kérte, hogy adjon meg minden információt a tüntetésekről, és azzal fenyegette meg, hogy ha nem teszi, lecsukja. Végül Szvjatlana úgy döntött, hogy tanúskodik. „Többnyire olyan dolgokat mondtam el nekik, amiket már tudtak, próbáltam nem bántani senkit, csak megerősítettem a már meglévő információkat”. Hajnali 3-kor végül elengedték.

Másnap reggel a rendőrség házkutatást tartott nála. Szerencsére Szvjatlana már napokkal korábban eltávolította és elrejtette az összes merevlemezét, így nem találtak semmit. Ez volt az a pillanat, amikor úgy döntött, hogy elmegy. Még aznap este összecsomagolt, és a gyerekekkel együtt felszállt egy buszra, hogy Minszkbe menjen.

A menekülés

Szvjatlana és három gyermeke egy hideg novemberi estén érkezett a belarusz fővárosba. Minszkben egy Olga Kracsjova nevű helyi aktivista házában töltötték az éjszakát, aki szintén az ország elhagyását tervezte. Másnap reggel együtt szálltak fel az első buszra, amely a Belarusz és Litvánia közötti határvárosba, Asmjaniba vitte őket. Nem sokkal a városba érkezésük után, ebéd közben, Szvjatlana kapott egy hívást egy mahiljovi aktivista barátjától. A rendőrség már kereste őt.

Kamenni Loh a legnagyobb határátkelőhely Vilnius és Minszk között. Legtöbbször nagy a zsúfoltság a két főváros között közlekedő teherautók és buszok miatt. A határ gyalogos átlépése tilos. Amikor Szvjatlana, Olga és a gyerekek kiszálltak az őket oda szállító taxiból, stoppal kellett folytatniuk az útjukat. Egy Litvániába tartó, munkásokkal teli furgon megállt, és elvitte őket az első ellenőrző pontig.

Amikor megérkeztek a határhoz, Szvjatlanának azt mondták, hogy nem mehet át. A határőrök nem indokolták, hogy miért, de az útlevelébe bélyegeztek egy határozatot, amely megtiltotta neki, hogy elhagyja az országot. Azt tanácsolták neki, hogy forduljon a helyi rendőrséghez magyarázatért. Ekkor kénytelen volt elválni a családjától.

„Megértettem, hogy mostantól kezdve bujkálnom kell. És gyerekekkel sokkal nehezebb lenne elbújni”

– emlékszik vissza Szvjatlana. Megkérdezte, hogy a gyerekei folytathatják-e az útjukat Olgával, és a határőr beleegyezett. Átadta a gyerekek útlevelét az aktivistának, a lányától pedig magához vett egy még használatlan telefont.

„Emlékszem, amikor láttam, hogy a lányom elmegy, és arra gondoltam, hogy valószínűleg ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam a gyerekeimet... ez volt a legborzasztóbb része az utamnak” – mondja Szvjatlana. A mai napig nem érti, hogy a határőr miért engedte el a gyerekeit. Valószínűleg úgy gondolta, hogy Olga egy távoli rokonuk.

Tiltakozó feliratok a litván–belarusz határon. A szöveg: „Gulag 2km", „Belarusz koncentrációs tábor” – Fotó: Denis Vejas / Ereb.eu
Tiltakozó feliratok a litván–belarusz határon. A szöveg: „Gulag 2km", „Belarusz koncentrációs tábor” – Fotó: Denis Vejas / Ereb.eu

A hivatalos statisztikák szerint – amelyek már nem érhetők el a Belarusz Migrációs Hivatal honlapján – 13 500 ember hagyta el az országot az elnökválasztást követő hónapokban. Röviddel ezután, december 20-tól kezdve Belarusz teljesen lezárta határait minden szomszédos ország felé, kivéve Oroszországot. Azzal, hogy a rezsim – a kivételes körülményektől eltekintve – megakadályozta polgárai távozását, gyakorlatilag túszokká tett mindenkit, aki nem ért egyet a politikájával. A hivatalos magyarázat a Covid–19 terjedésének megakadályozása volt (annak ellenére, hogy Lukasenko személyesen lekicsinyelte a vírus veszélyeit, és azt hirdette, hogy a legjobb gyógymód minden betegségre a vodka, a szauna és a jégkorong).

Kamenni Lohnál a határőrök felültették Szvjatlanát egy Mahiljovba tartó buszra. Mégis sikerült neki még egyszer leszállnia, nem messze Asmjanitól. „Hisztérikus állapotba kerültem. Nem volt internetkapcsolatom, nem kaptam híreket. Hogy megnyugodjak, elmentem a katolikus templomba, pedig ortodox vagyok... de azt hiszem, egy ilyen helyzetben nem igazán számít, hogy melyik istenhez imádkozol”.

Egyedül tért vissza Asmjaniba, összeszedte magát, és kibérelt egy szállást éjszakára. Hírt kapott Olgától, hogy még mindig a határon vannak. Egy helyi civil szervezet, a Dopomoga humanitárius folyosót szervezett, és önkénteseik a túloldalon várták Olgát és a gyerekeket. A litván tisztviselők azonban néhány beszkennelt dokumentumot kértek Szvjatlanától, hogy igazolják, hogy a gyerekeit Olgára bízza.

„El tudod ezt képzelni? Ülsz egy bérelt szobában éjjel, úgy, hogy semmi nincs nálad. És meg kell írnod egy hivatalos levelet, hogy megvédd a gyerekeidet…

„Nem volt se tollam, se papírom, egyáltalán semmi... Körülnéztem, és találtam egy ceruzát és egy szakadt tapétadarabot. Lefirkantottam egy hivatalos nyilatkozatot, aláírtam, és ez a papír lehetővé tette, hogy a gyerekeim Olgával együtt beléphessenek Litvániába.”

Szvjatlana felkerült azon személyek listájára, akiknek tilos elhagyniuk az országot. Amikor visszatért Mahiljovba, barátnőjét, Julját – a helyi Telegram-csoport egyik prominens tagját – a madárijesztő-ügy nyomozója hallgatta ki. Julja szerint, amikor a nyomozó rájött, hogy Szvjatlana megszökött, majd felrobbant, és kijelentette, hogy hajtóvadászatot fog indítani a keresésére. Asmjaniban nem maradhatott tovább.

Az utazási beleegyező nyilatkozat, amelyet Szvjatlana egy darab szakadt tapétára írt, amit egy bérelt lakásban talált Asmjaniban. Ez tette lehetővé, hogy Olga Szvjatlana gyermekeivel együtt átlépje a litván határt – Fotó: Denis Vejas / Ereb.eu
Az utazási beleegyező nyilatkozat, amelyet Szvjatlana egy darab szakadt tapétára írt, amit egy bérelt lakásban talált Asmjaniban. Ez tette lehetővé, hogy Olga Szvjatlana gyermekeivel együtt átlépje a litván határt – Fotó: Denis Vejas / Ereb.eu

Irány Oroszország

Másnap reggel az aktivisták már mozgósítottak, hogy segítsenek neki. Két ember jött Minszkből, és elvitték Szvjatlanát Vicebszkbe, egy Belarusz északkeleti részén fekvő városba, egyórányira az orosz határtól. A térségben civil szervezetek és önkéntesek hálózata működik, akik Belarusz és a szomszédos országok közötti határokon átívelő segítséget nyújtanak a Szvjatlanához hasonló helyzetbe került embereknek. Az ő esetében litván aktivisták – akik a határon találkoztak Szvjatlana gyermekeivel – léptek kapcsolatba a minszki önkéntesekkel, és megkérték őket, hogy jöjjenek érte.

A Vicebszkbe vezető három és fél órás út után Szvjatlanát más helyi aktivisták fogadták és bújtatták a következő napokban. „Csodálatos emberekkel találkoztam Vicebszkben, Mariával és Alekszandrral. Sajnos Alekszandr most börtönben van... Ők adtak nekem szállást és ételt. Ekkorra már szinte semmi pénzem nem volt, csak 100 euróm maradt.”

Segítettek neki az utolsó pillanatban benyújtott lett vízumkérelem elkészítésében is. A terv az volt, hogy illegálisan eljut Oroszországba, majd megpróbál átjutni a balti államba. A Belarusz és Lettország közötti határt túlságosan szigorúan őrzik ahhoz, hogy közvetlenül át lehessen lépni. Oroszországgal kapcsolatban azonban nem ez a helyzet, mivel a határ sokkal hosszabb. A legtöbb esetben az orosz és belarusz állampolgárok vízummentesen kelhetnek át a határon, egyszerűen csak fel kell mutatniuk az úti okmányt az egyik ellenőrző ponton. Tekintettel azonban arra, hogy Szvjatlanának tilos volt elhagynia az országot, nem kockáztathatta meg a határőrökkel való találkozást.

Három nappal később, a kapott segítségnek köszönhetően Szvjatlana elindult az orosz határ felé. Általában a környéket ismerő helyi csempészek segítik az illegális átkelést. A furgon, amellyel Szvjatlana utazott, tele volt emberekkel, akik közül sokan Közép-Ázsiából jöttek, és abban reménykedtek, hogy munkát találnak Oroszországban.

„Soha nem fogom elfelejteni azt a határátkelést. Földutakon és kis falvakon keresztül mentünk, amíg egy mezőre nem értünk. Ott egy traktor állt. Egy kábelt erősítettek a furgonhoz, majd áthúzott minket a füvön. A mező végén volt egy szakadék és egy patak egy összetákolt híddal. A szakadék túloldalán már autók vártak ránk. Szétváltunk, és vittek minket, ahová kellett; egyeseket Szmolenszkbe, másokat Brjanszkba, másokat még messzebbre.”

És utána Lettország

Oroszországba érve Szvjatlana Szmolenszkben szállt le, és még aznap este, néhány további átszállás után busszal elérte a lett határátkelőhelyet Buracskban, Oroszország keleti részén. Sajnos, ismét nem tudott átjutni. Egy 2015-ös orosz–belarusz megállapodás szerint ha az egyik fél megtiltja valakinek az ország elhagyását, a másik félnek is joga van megtagadni az átutazást.

„Jó, hogy legalább nem tartóztattak le. Láttak egy pecsétet az útlevelemben, amin az volt, hogy tilos elhagynom Belaruszt, és hívtak egy embert a Szövetségi Biztonsági Szolgálattól. Gondolom, onnan volt, mert honnan máshonnan? Egy nagydarab, teljesen feketébe öltözött, nem éppen beszédes ember volt. Elkezdett kérdezősködni és információkat feljegyezni. [...] Többnyire az igazat mondtam neki, és úgy tűnt, leginkább az dühítette, hogy éjfélkor kellett felkelnie és lejönnie hozzám. A többi határőr nagyon barátságos volt velem, és kíváncsiak voltak a belarusz helyzetre. Végül hajnali 3-kor hivatalosan megtagadták a belépésemet. A tisztek felraktak egy Oroszországba tartó teherautóra, és burkoltan azt tanácsolták, hogy rejtőzzek el valahol az országban.”

Néhány órával később, a hideg novemberi orosz hajnalon Szvjatlana a semmi közepén leszállt a teherautóról, és csak a hátizsákját cipelve gyalog elindult a legközelebbi városba. A maradék pénzének nagy részét egy szállóra költötte.

Másnap reggel felvette a kapcsolatot a helyi orosz aktivistákkal, akik még aznap meglátogatták. Azt mondták, hogy veszélyes számára a szállón maradni, és hogy a közelmúltban tanúi voltak egy hasonló helyzetnek, amikor nem sokkal azután, hogy egy menekült bejelentkezett, megjelentek a rendőrök, hogy letartóztassák.

Oroszországban is forró volt a politikai légkör akkoriban, miután augusztus 20-án megmérgezték Alekszej Navalnij ellenzéki vezetőt. A Szvjatlanát Oroszországban rejtegető emberek helyi aktivisták voltak, akik Putyin rezsimje ellen harcoltak. Ugyanazon az aktivistahálózaton keresztül került velük kapcsolatba, amely az útja során végig segítette őt. Végig litván civil szervezeteken keresztül kommunikáltak, akiknek kapcsolatai voltak más csoportokkal is a térségben.

Az aktivisták elrejtették Szvjatlanát a lakásukban, és ellátták élelemmel valamint egyéb szükségleti cikkekkel. Ekkor már tudta, hogy Oroszországot nem fogja tudni legálisan elhagyni, és hogy előbb-utóbb meg fogja találni a rendőrség. Néhány héttel később megpróbált illegálisan átjutni Ukrajnába, bár állítása szerint azok, akik ebben segítették volna, valamiféle bűnözők voltak, és az akció kudarcba fulladt.

A család kezd újra összeállni

Attól fogva, hogy a család elhagyta Mahiljovot, Tamara, Szvjatlana édesanyja nem tudott aludni, és a stressz miatt le is fogyott. Fogalma sem volt arról, hogy vajon lánya és unokái hogyan boldogultak a határon. Végül Alekszej írt egy sms-t az egyik volt osztálytársának, hogy Vilniusban van. Tamara hamarosan megtudta, hogy a család kénytelen volt szétválni.

Az első litvániai hónap során a három gyerekre Olga vigyázott. Később, december közepétől kezdve különböző családok között ingáztak, egészen január 11-ig, amikor a nagymamájuk végre Litvániába jöhetett. Ebben az időszakban a gyerekeket négyszer is átköltöztették, és folyamatosan szállók, lakások között kellett ingázniuk, különböző felnőttek felügyelete alatt.

„Mindig reménykedtünk, hogy anya hamarosan megjön – emlékszik vissza Alekszej, a legidősebb gyerek. – Különböző emberek vigyáztak ránk, és ebben az értelemben valójában soha nem éreztük magunkat elhagyatottnak és nem nélkülöztünk [...] de mindig kívülállónak éreztük magunkat, úgy tűnt, mintha az emberek lenéznének minket, mert oroszul beszélünk. [...] Szomorú voltam... nem voltak barátaim... rokonaim... és azokat, akik vigyáztak ránk... nem igazán ismertük.”

Két civil szervezet – a Nás Dom és a Dopomoga – volt megbízva a gyermekek megsegítésével. Fizették a lakbért, ételt és ruhát vásároltak, és még egy kis zsebpénzt is adtak nekik. Eközben Tamara, otthon Mahiljovban, folyamatosan aggódott és próbált kapcsolatba kerülni az unokáival.

„Az unokaöcsém segített a telefonomra telepíteni a Telegramot, és az aktivisták segítettek, hogy kapcsolatba lépjek a gyerekekkel. [...] Mindig csak sírtam. Olyan nehéz volt használni a Telegramot, és amikor telefonálni akartam, mindig borzasztó sokáig tartott. Nem tudtam rájönni, hogyan kell bekapcsolni a kamerát, vagy hova kell kattintani...”

Újév előtt Szvjatlana végre kapcsolatba tudott lépni az édesanyjával, és megkérte, hogy menjen Vilniusba. Néhány nappal később az édesanyja el is utazott oda. Tamara emlékszik, hogy remegett a keze, miközben az útlevelét ellenőrizték. Amikor megkérdezték a látogatásának céljáról, azt válaszolta, hogy egészségügyi okokból Druskininkaiba, egy litván gyógyfürdőbe megy.

Alina átöleli nagymamáját, Tamarát – Fotó: Denis Vejas / Ereb.eu
Alina átöleli nagymamáját, Tamarát – Fotó: Denis Vejas / Ereb.eu

Szvjatlana ekkor még Oroszországban volt. A litván gyámhivatal képviselője felvette vele a kapcsolatot, és közölte, hogy a gyerekek kitoloncolásának megakadályozása érdekében ideiglenes felügyeleti határozatot kell hozniuk az ő édesanyja nevére. A gyerekeknek menedékjogot is kellett kérniük Litvániában. Ellenkező esetben a nemzetközi egyezmények miatt az állam kénytelen lett volna tájékoztatni Belaruszt arról, hogy a gyermekei az országban vannak, és akár vissza is küldhették volna őket.

Szerencsére Tamara magával vitte a gyerekek születési anyakönyvi kivonatának másolatát, így sikerült megkapnia az ideiglenes felügyeleti jogot. A litván ügyintézők együttműködésének köszönhetően a papírmunka gyorsan és zökkenőmentesen zajlott.

Még a cél előtt

Tamara Vilniusba való megérkezésével a dolgok kezdtek jobbra fordulni a gyerekek számára. Szvjatlana eközben elakadt. Mostanra már majdnem három hónapja volt Oroszországban. Adománygyűjtő kampányt indítottak, hogy segítsenek neki átjutni Ukrajnába. Amíg a lehetőségre várt, úgy döntött, hogy kihasználja az idejét és az útközben szerzett kapcsolatait, hogy segítsen a mahiljovi Telegram-csoport többi tagjának. A csevegésben posztolt, hogy megtudja, kinek sikerült elkerülnie a letartóztatást, és kinek lehet szüksége segítségre ahhoz, hogy elhagyja Belaruszt.

Szvjatlana beszámolója alapján úgy tűnik, hogy miután elhagyta Mahiljovot, a rendőrség elkobozta a madárijesztő-tüntetés nyolc másik résztvevőjének útlevelét, hogy ezzel gyakorlatilag megakadályozza a szökésüket. A belarusz törvények szerint az útlevelet csak akkor lehet elkobozni, ha az illető börtönben vagy elmegyógyintézetben van. Ebben az esetben viszont semmilyen hivatalos indokot nem adtak meg. Ez február elején történt – közvetlenül az összbelarusz népgyűlés előtt –, amely az egyik legfontosabb politikai nagygyűlés Belaruszban, és amelyre ötévente egyszer kerül sor. Az eseményt megelőző hetekben a letartóztatások újabb tetőpontot értek el, amíg a rezsim megpróbálta megtisztítani az országot minden ellenállástól.

Szvjatlana barátnője, Julja volt az első, aki megszökött. Már többször letartóztatták, és azon a napon, amikor menekülni akart, a rendőrség négyszer is eljött a házához, és dörömböltek az ajtaján. Férfiruhában kellett elmenekülnie, minden holmiját egy szemeteszsákban cipelve. Követte Szvjatlana útját Vicebszkből Oroszországba, és végül eljutott arra a helyre, ahol a barátja rejtőzködött.

„Soha nem felejtem el a szemeit, amikor felvettem. Olyan tágra nyíltak, mintha az egész arcát kitöltötték volna. Az arca szürke volt, a keze remegett. Felvettük, és elvittük a bevásárlóközpontba, mert úgy érkezett meg, hogy nem volt semmije, még fogkeféje sem. El tudod képzelni, hogy csak egy szemeteszsákkal és néhány váltás ruhával menekül valaki el?”

A közel három hónapos bujkálás alatt Szvjatlana más belarusz, litván és orosz aktivistákkal együtt számos embernek, köztük Julja családja többi tagjának is tudott segíteni, hogy Európába menekülhessenek. Március elején a hálózat végül összegyűjtött annyi pénzt, hogy egy ember Oroszországból Ukrajnába való utazását ki tudta fizetni. Az embercsempészek általában fejenként 1500 és 1800 euró közötti díjat kérnek egy ilyen akcióért. Julja nem rendelkezett útlevéllel, ami még veszélyesebbé tette az oroszországi tartózkodását. Ezért úgy döntöttek, hogy neki kell először mennie.

Juljának csak másodszorra sikerült átlépnie a határt. Az első próbálkozás során az orosz hatóságok az embercsempészekkel és két másik belarusz állampolgárral együtt kiszúrták őt. A határőrök ekkor jelzőfegyverekkel tüzet nyitottak a csoportra. A protokoll szerint a határőröknek ilyen esetekben a levegőbe kell lőniük, de Julja azt állítja, hogy közvetlenül rájuk céloztak a fegyverekkel.

„Az üldözés olyan volt, mint egy Need for Speed játékban, amikor a rendőrség elől menekülsz, és 150 km/h-val száguldasz a teljes sötétségben át a mezőkön.

„Félelmetes volt, szerencsénkre az autó négykerék-meghajtású volt, ami jól jött az adott körülmények között” – emlékszik vissza Julja. Végül az embercsempészeknek sikerült maguk után csalni az őröket, és a nő el tudott menekülni.

A második kísérlet néhány nappal később már simábban ment, és Julja eljutott Kijevbe, ahol újra találkozott férjével és három gyermekével, akik már ott vártak rá.

Két héttel később Szvjatlana követte Julja példáját. Ő viszont az egész utat gyalog tette meg az embercsempészekkel együtt. Reggel 5-kor indultak gyalog, és három óra múlva elérték az első ukrán várost. Az erdőkön és mezőkön való hosszú gyaloglástól átázott a ruhájuk, ezért tiszta ruhát vettek, mielőtt folytatták volna az utat Kijev felé.

Szvjatlana a következő néhány hétben Julja és családja mellett maradt, és próbálta kitalálni, hogyan juthatna el Európába. Julja elment a rendőrségre, és elmondta, hogy elvesztette az útlevelét. Kapott egy nyomtatványt, amelyet elvitt a belarusz nagykövetségre, és ideiglenes okmányt kért, amely lehetővé teszi a számára, hogy hazatérhessen. „Amikor a nagykövetségre mentem, már tudtak rólam. Láttam az útlevelem fénymásolatát kinyomtatva, és hallottam, hogy a tisztviselők telefonon értesítik a nemzetbiztonsági szolgálatot arról, hogy a követségen vagyok. Aztán elnémították a mikrofont, így többet nem hallottam. El akartam futni, de világos volt, hogy nem fog sikerülni. Körülbelül nyolc őr és egy csomó civil ruhás ember volt ott. Reméltem, hogy Szvjatlana és a többiek, akik kint vártak rám, jelenetet rendeznek, és nem hagyják, hogy elvigyenek. A legnagyobb meglepetésemre odaadták az iratot, és megkérdezték, mikor megyek el. Azt mondtam, hogy ma.” Ez az okmány lehetővé tette, hogy varsói átszállással repülőjegyet vegyen Minszkbe. A lengyel fővárosban leszállt a gépről, és menedékjogot kért. A családja hamarosan követte.

Szvjatlana Kijevből indult, és május 20-án Vilniusban szállt le. Nem akarta elmondani, hogyan sikerült felszállnia a járatra. „Mindig gondolni kell azokra az emberekre, akik ugyanezt az utat fogják követni, és ha nyilvánosságra hoznám ezt az információt, akkor lehet, hogy lezárulna előttük ez az út.”

Az egész család várta őt a repülőtéren. Hat hónap telt el azóta, hogy utoljára látták egymást. „A gyerekek nagyon örültek, különösen a kicsi. A legidősebb nagyon megváltozott. Gyerekként hagytam ott, és egy mély hangú, szakállas arcú felnőtt lett belőle.”

Szvjatlana és fia, Alekszej (15) a lentvarisi tónál – Fotó: Denis Vejas / Ereb.eu
Szvjatlana és fia, Alekszej (15) a lentvarisi tónál – Fotó: Denis Vejas / Ereb.eu

A család most politikai menekültstátuszra vár. Tamara és a gyerekek szeptember 12-én kapják majd meg a döntést kérelmük elbírálásáról. Szvjatlanáé később fog megérkezni. Mivel addig nem dolgozhat, idejét önkéntes munkával tölti. Az útja során szerzett kapcsolatait felhasználva kapcsolatot teremt azok között, akiknek menekülniük kell Belaruszból, és azok között, akik segítséget tudnak nyújtani. Ezenkívül programozói tanfolyamra jár, tanul litvánul, és ösztöndíjra pályázott a Tengerészeti Akadémián.

Kívánom, hogy béke és együttműködés legyen minden külföldre szakadt honfitársam életében, mert csak együttműködve fogunk tudni segíteni egymásnak. Az én esetemben mindenhonnan jött segítség. [...] Ha csak egy kis segítség is jön mindenkitől az már hatalmas dolog. Ha nem kaptam volna ilyen segítséget mindenkitől, akkor a történetem nem alakulhatott volna így. A Bysol segített a szökésben, Natalja Kolegova, a Dopomoga és a Nás Dom segített a családomnak a lakbér kifizetésében és az élelem megvásárlásában. Holland önkéntesek fizették ki a repülőjegyeket édesanyámnak és nekem. [...] Az orosz önkéntesek valami egészen fantasztikusak, teljesen önzetlenül segítettek nekem és Juljának, a saját zsebükből fedezték a szükségleteinket. [...] A legfontosabb dolog az egység.”

Szvjatlana és családja új otthonuk előtt – Fotó: Denis Vejas / Ereb.eu
Szvjatlana és családja új otthonuk előtt – Fotó: Denis Vejas / Ereb.eu

Szvjatlana, édesanyja és gyermekei most Lentvaris városában élnek, negyven percre Vilniustól egy fehérre festett házban, egy másik litván családdal együtt. Az otthonuk tele van élettel, a gyerekeket folyamatosan látogatják litván és belarusz barátaik. Sok belarusz család telepedett le itt, mióta az emberek elkezdtek menekülni az országból. „Nem sokkal azután, hogy ideköltöztünk, találkoztunk a szomszéd lányokkal. Ők is belaruszok, de az ő történetük más, mint a miénk. A szüleiket nem tartóztatták le, a keresztapjukat viszont igen” – mondja Szvjatlana legidősebb lánya, Taiszija.

Belaruszban Szvjatlana ellen a madárijesztő-tüntetés miatt emeltek vádat. Az ügyét hivatalosan „dühödt huliganizmusnak, a társadalmi normák és eszmék kóros és nihilista elhanyagolásának, valamint az elnök megsértésének” minősítették. A tüntetést szervező Telegram-csevegőnek mintegy harminc ember volt a tagja. Három másik résztvevőt egyenként több mint három év börtönbüntetésre ítéltek. Heten elmenekültek az országból. A többieket a hatóságok nem tudták azonosítani, és még mindig Mahiljovban élnek.

A belarusz ellenzéket továbbra is országszerte üldözik. 2021. május 23-án a minszki repülőtéren letartóztatták Roman Protaszevics száműzött újságírót, miután Vilniusba tartó járatát eltérítették, és ott szállt le. A hatóságok azóta is fogva tartják. Július 6-án egy másik ellenzéki vezetőt és elnökjelöltet, Viktor Babarikót korrupció és pénzmosás vádjával 14 év börtönbüntetésre ítélték. Egy nappal korábban, július 5-én az ENSZ belaruszi megbízottja 530 politikai fogoly azonnali szabadon bocsátására szólított fel.

Ez a cikk a The European Press Prize döntőjébe jutott, angolul itt olvasható el. Újraközlése a The European Press Prize szíves hozzájárulásával történik. További színvonalas cikkeket találhat a europeanpressprize.com oldalon.

A terjesztés a Voxeurop szindikátori szolgáltatásán keresztül történik.

Fordította Dezsényi István