Szerényi-Bartók Tamás: Záróra
Illusztráció: Fillér Máté / Telex.hu

Bizonytalan léptekkel indult meg visszafelé, négy-öt lépésenként köhögőroham tört rá: prüszkölve fuldokolt, majd levegő után kapkodott. Ha lett volna bárki az utcán, még a szokottnál is nagyobb ívben kerülték volna ki. Megszaporázta a lépteit, hogy odaérjen, erre a vértolulás hirtelen elvakította, kénytelen volt megtámaszkodni, mielőtt átvágott a kocsma előtti placcon. A többiek addigra hazamentek.

A rács félig le volt engedve, Lidike épp felmosott odabenn. Géza kopogtatott az üvegen, erre a nő megtorpant, rosszalló pillantást vetett rá, és folytatta a munkát.

– Meghívsz valamire? – kérdezte Géza az alvadt vért kapargatva a szakállából. – Rám férne.

– Géza, menjél haza, légy szíves – felelte Lidike az ajkait összepréselve.

– Kiadod, és már itt se vagyok.

– Nem akarok szólni a Zsoltinak... – rázta a fejét Lidike.

Zsoltival, a tulajjal nem volt rosszban Géza, pedig a főnök zavarta már el az éjszaka közepén, locsolta fel jéghideg vízzel, rakta ki erővel – a kocsma életében az ilyesmi a napi ügymenet része volt –, de az aktuális viszonyuk leginkább Géza ittasságának mértékén múlott.

– Akkor... – nyelt nagyot Géza. – Csak egy pohárka vízzel szánj meg. Mindjárt összeesek.

Lidike végignézett rajta, és a vonásai lassan felpuhultak; az elutasítást a saját engedékenysége miatt érzett bosszúság váltotta fel.

– Miattatok fogok az ideggondozóban kikötni.

– Inkább a szívsebészeten, Drága. Akkora szíved van, abból háromnak is kijut – hízelgett Géza.

Lidike megtörölte a kezét, lekapott a pohártoronyról egy műanyag korsót, megtöltötte csapvízzel, és kiadta az ablakon. Géza egy húzásra felhajtotta az egészet.

– Sose jártál itt, sose kaptál vizet – suttogta Lidike, majd visszavette a poharat.

Géza elmormogott egy köszönömöt, és már sarkon fordult volna, amikor valamilyen éles, klaffogó hang derengett át a tudatküszöbén, és öltött egyre konkrétabb formát, ám a hang forrása csak nem akart megmutatkozni. Valamilyen ritka hangjelenségre, érzéki csalódásra kezdett volna gyanakodni, amikor rájött: papucsban csattognak így, az elhordástól megfakult, csíkos nejlonszatyorral a kézben, ha menni kell szódáért, meg talán a strandon, a medencéket összekötő, letérkövezett kisúton.

Ahogy elfordult, meglátta Csillát. Az asszony dühödten lépdelt, tempósan közeledett, mintha kocogna, de ügyetlenebbül, akár a gyaloglók – a kitaposott papucs fel-le csúszkált a lábfején, félő volt, hogy elhagyja.

– Hol van az a szemétláda? – kérdezte hisztérikusan. A tekintete ide-oda cikázott. – Ne dugdossátok előlem! Hol vagy, Oszkár?

A nő egyik kezébe a lakáskulcsát a másikban a pénztárcáját szorongatta.

– Hol a férjem?

Géza összehúzta magát, igyekezett láthatatlanná válni a maga jelentéktelenségében; egyúttal abban bízott, hogy ha már menekülni vagy köddé válni képtelen is, hátha a nyomor mágiája teszi a dolgát, és ráadja a láthatatlanná tévő köpenyt. De Csilla kiszúrta őt, legalábbis egy elhúzódó másodpercre ráemelte a tekintetét, és abban nem volt köszönet, olyan megvetéssel és undorral nézett Gézára, hogy amaz a félelem ösztönös válasza helyett inkább összezavarodott, nem értette, minek szól ez, neki vagy egy nevenincs, mindenét vesztett hajléktalannak, az alvadt vérnek a szája, orra körül, a hegeknek és zúzódásoknak – mintha minden sérüléssel egyre kijjebb küzdötte volna magát, a városi peremlét végpontja felé.

– Már hazament – szólt ki Lidike.

– Haza biztosan nem ment. Az kurvaisten, hogy otthon nincsen! – vágott vissza Csilla. Úgy tűnt, mindjárt felökleli a rozoga bódét, nekiveselkedik és szétdúlja az egészet.

– Akkor nem tudom – mormolta halkan Lidike.

– Nincs ott bent veled? Nincs odabent, te kurva! – vert nagyot az üvegre Csilla, akkorát, hogy még a sokat látott Lidike is összerezzent, inkább bemenekült a kisraktárba.

– Úgy van, bújjatok el! – mondta a nő az ekcémás könyökét vakargatva. Géza pár méterrel távolabb botorkált, hátha így kimaradhat ebből; tudta, hogy Oszinak szar estéje lesz, talán nem is fog aludni, de ez legyen az ő baja, a saját estéjét ennél jobban már nem szeretné elrontani. Lakkozott körmök marta, telekaristolt arccal ébredni a kocsma mögötti padon, erre semmiképp nem vágyott. De Csilla ránézett, és akkor megtörtént: ők, és csak ők ketten maradtak egy közös valóságban. Géza önmagába gyűrődve-gömbölyödve fordult el, hogy ne neki kelljen számot adnia, Csilla szemmel verte, mintha ő tehetne mindenről, mintha a kisemmizettség valami ragályos népbetegség lenne.

Géza ennél jobban nem tudta álcázni magát – és mint utólag kiderült, nem is lett volna rá szükség. Csilla dühe, talán nem is rá, nem is Gézára irányult, az emberre, akivel egy végigivott este végén a Spar mögött, a raklapokat elválasztó kartonhalmokon nehézkesen és ügyetlenül basztak, és akivel húszévnyi házasság után megcsalta a férjét, Oszkárt – persze ki tudja, hogy vele csalta-e meg először, mentegette magát Géza, az a kihívó tekintet, az a kívánós száj és azok a fürge ujjak, mintha magától értetődő rutinnal fejtették volna le a nadrágszíját és matattak volna olyan engesztelhetetlen kéjjel, a nyilvánvaló tilosban járva, ott és akkor, amikor még ő is férfinak látszott, és nem rakódott rá ilyen vaskos rétegekben a nyomor.

Nem, Csilla nem őrá, Gézára, a gyorshívású szeretőjére, erre a negyedórás performerre haragudott. Tekintetében az alanyát vesztett, reflektálatlan harag fénylett: ő a nyomor és a halál fakó lovasát látta benne, ahogy foszladozó táskáját pajzsként maga elé tartva ott a félhomályban reszketett. Lehetséges, hogy Csilla fel sem ismerte őt? A kinyúlt pulóver, a lenőtt, zsíros haj és a bozontos szakáll álcája alatt csak egy szokványos törzsvendéget, egy átlagos alkoholistát vélt felismerni.

– Miért csináljátok? – kérdezte fogcsikorgatva. Kezében remegett a pénztárca, végül a kiadóablak felé dobbantott, ahol újra előbukkant Lidike alakja, persze csak az üveg túloldalán. – Miért adod ki nekik?

Lidike lesütött szemmel próbált eltűnni, megsemmisülni odabenn.

– Rohassza rátok az ég a tetőt! Rohassza rátok a világot, amiért kiszolgáljátok őket! – üvöltötte, és a hangja nem fogyott el, sőt mintha erőre kapott volna, úgy folytatta a kocsma, az ital, az Isten, a férfiak, a nők – a kurvák – számonkérését, akik mind őellene esküdtek össze, ő cipeli haza minden áldott nap a kocsmapultnál kiadott, kihányt, kihugyozott nyomorúságot, az ő gyerekeinek a jövőjét verik szét a pultra lecsapott füleskorsókkal. Az utcalámpa megilletődötten pislogott, ívfény villant a távolban, ővele kezdődik, de mind tönkremennek, belerokkannak az ilyenek miatt – mutatott rájuk.

És ő tényleg nem bírja tovább, erőn felül próbál spórolni, kijönni valahogy abból a havi százvalahányezer forintból, pedig ő aztán nem ártott senkinek, csak egy normális életet akart, szép családot és némi méltóságot – persze ezeket már nem mondta, ilyesmire nem voltak szavai, a keserűséget üvöltötte ki magából, mintha a salakanyagot ürítené, vagy a sebből kiszívott mérget köpködné szerteszét, nem gondolkodott, nem maradtak gondolatai, csak indulata, fájdalma, mély és engesztelhetetlen szomorúsága.

Néhány ablakban fény gyulladt, emberalakok bukkantak elő sötét felkiáltójelként az éjszakában. Csilla nem hagyta abba, egyre többen jelentek meg a társasház utcafronti oldalán. Kattant a műanyag kilincs, engedett a nyílászáró, valaki éleset füttyentett.

– Takarodj már haza! – bőgte egy rekedtes hang.

– Foglalkozz a saját dolgoddal! – üvöltötte vissza Oszkár felesége. Nagyot fújtatott, még egy utolsó, megvető pillantást vetett rájuk, a falhoz lapuló Gézára és a piszkos, egyenetlen vastag nagyítóüveg mögött várakozó Lidikére, és már csattogott is elfelé, a rózsaszín papucs távolodó visszhangot vert a házak között, míg a nő be nem fordult a sarkon, a zaj pedig elhalt, mintha nem történt volna semmi, nem került volna sor még hasonlóra sem azon a környéken.

A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .

Kövess minket Facebookon is!