Az ágyban sem tudtam megmaradni. Álmomban egy kutya kapart a fejemben. Karistolt, szaggatott a két mellső lábával. Megátalkodottan keresett valamit. Erre riadtam fel. Talán egy csont. Ez volt az első gondolatom. Talán egy csontot keres. Hiába ébredtem fel, az álomköd nem foszlott. Hiába bámultam a sötétben egyre inkább körvonalazódó ruhásszekrény éleit és a szobainasra dobált ruhák halmát. Majd az óra foszforeszkáló mutatóit. Hajnali négy. Az álom ébren sem akart véget érni. Angi mélyen aludt mellettem, nem akartam mozdulni. Végül fél óra múlva nem bírtam tovább. A kutya csak nem hagyta abba. A fürdőszobaszekrény keskeny, kis fiókjából a gyógyszerek közül kikotortam a fájdalomcsillapítót.
Fél hat. Angi nyomja ki a telefonomat. Alig térek magamhoz, éppen hogy visszaaludtam előtte. Kávé, ölelés, kenem a szendvicseket. Beninek kosármeccse lesz délután, Angi kíséri el. Léna tánc után a barátnőjénél lesz, a meccs után együtt mennek érte. Búcsúzás előtt Angi még a fülembe súgja, mennyire megviselte András legutóbbi nagyjelenete, amit nálunk csapott. Csendben bólogatok.
Nyirkos, sötét a reggel. Bekapcsolom a lámpákat, a fehéret elöl, a pirosat hátul. Ólmos lassúsággal pedálozok bele a novemberi ködbe. Talán a gyógyszer és most a hideg, de legalább a fejem kezd kitisztulni. Ahogy közeleg a karácsony, gyakran eszembe jut a kerekező angyal. Tavaly láttam valahol. Vörösfenyőből faragott, kezeivel egyensúlyozó, egy keréken pedálózó angyal. Férfi. Vékony, de a keze, lába robusztus. Erősen összpontosít. Így pillant le a nézőjére.
Lefelé gurulok a lejtőn, amikor elém ugrik egy fekete szőrgombóc. Nagyot fékezek, kis híján a kormányra esem a lendülettől, csikorog a bicikli. Leteszem a lábam. „Vár a Baba!” – csattan fel jobbról. Hosszú, göndör, szürke szakáll és zöld ruha tűnik elő a ködből. Mátrai Imi. Nagyra nőtt, pocakos kobold. Babának nevezi a kutyáját. Horgászni járnak, télen-nyáron. Csörtetnek egymás mellett hajnalonta, Imi szürke gumicsizmában, zöld munkásruhában, oldalán az örök vödör és a bot. A széllelbélelt Baba pedig mindenhol körülötte.
Gurulok tovább. Pár perc, és odaérek Anyuékhoz. Ilyenkor, kora reggel nem szoktam beköszönni nekik. Kinyitom a kaput, az autójuk az udvaron menetirányban áll. Beülök és indítok. Húsz percre van a közeli kisváros, ahol tanítok. Tavaly még egyszerűbb volt. Akkor még itt, a helyi gimiben dolgoztam. Angi is ott tanít, ott jöttünk össze, kaptunk érte hideget-meleget ott is. Végül jobbnak láttuk, ha valamelyikünk elmegy, pedig az igazgató igencsak marasztalt, a gyerekek sírtak. Bőven elég, hogy András annyit balhézik, nem bírja elviselni, hogy Angi elhagyta. A gyerekek sem akartak nála maradni.
Beérek az iskola elé, leparkolok. Időben érkezem, még csak fél nyolc. Irodalom az első órám a negyedikesekkel: Brecht, epikus színház, elidegenítő effektek. Megeszem a szendvicsemet, és összeszedem a gondolataimat közben. Utána jön még két nyelvtan, és megint két irodalom. Iszonyatosan hiányzik a régi iskolám, a színjátszókör, az olvasóklub. Pont húsz évet tanítottam ott. Mindenki tudta, hogy úgy kezdem az óráimat, hogy „Szeeeevasztok! Hogy vagytok?”. A harmadik óra után a kutya felébred, és ma még lyukasórám sincs. Beveszek egy Algopyrint. A gyerekek ma zűrösek, sok a villongás közöttük. Megbeszéljük, külön-külön és együtt is. A menzaebéd után fáradtan kullogok az autó felé. És akkor meglátom Rómeót. Régi tanítványom. Olyan széles vigyorral vár, hogy attól rögtön jobb kedvem lesz. És amikor már nincs takarásban, megértem a boldogsága okát: egy királykék Suzuki sportmotoron ül. A bukósisak a kormányra akasztva. Eljött, hogy megmutassa nekem. Hallotta, hogy már itt tanítok. Évekig beszélgettünk vele a motorról, hogy egyszer majd lesz neki. Hogy neki is lesz ilyen. Hogy egy Rostás Rómeónak is lehet. Hogy ő addig nem nyugszik, ha csak zsíros kenyeret eszik is évekig. És most itt van. Megölelem, megveregetem a vállát, már rég tegeződünk. Megcsodálom a motort. Körbejárom minden oldalról. Rómeó lóerőről, hengerűrtartalomról, dupla tárcsáról magyaráz, közben megsimítja a tankot. Gratulálok, beszélgetünk, közben az új diákjaim közül is sokan megbámulják a járgányt. Sikere van. Elköszönünk, megvárom, míg elindul: gázfröccs, mosoly, integetés. Aztán beülök én is az autóba.
Kár, hogy az út végére a kutya megint mozgolódni kezd. Beköszönök Anyuékhoz, marasztalnak, de most inkább indulok haza. Otthon bedobok egy újabb gyógyszert, készítek egy kávét, és leülök egy órára a holnapi órarendemhez. Amint ezzel megvagyok, nagy elszánással lépek a mosogatóhoz. Kötényt kötök, feltűröm az ingujjam. Megengedem a vizet, várom, hogy meleg legyen, közben mosogatószert nyomok az agyonhasznált szivacsra. Zubog a víz az edényekre. Hirtelen erősödik a fejfájás, a kutya kínozni kezd. Odahajtom a fejem a mosogató feletti konyhaszekrényre. Lehunyom a szemem. Elzárom a csapot. Már tart a kosármeccs, suhan át az agyamon, Angi ott ül és szurkol. Szerettem volna meglepni a tiszta konyhával. Mégsem tudom megcsinálni. Hosszú percekig állok a konyhabútornak támasztott fejjel. Zubognak tovább a gondolataim. András kiabálása úgy csapódik le bennem újra, mint nehéz eső a betonra. Hogy miattam váltak el. Hogy miattam hullott szét a családjuk. Hogy elszakítottam a gyerekeitől. Hogy egy ilyen alak egyáltalán hogy taníthat gyerekeket. Hogy a falhoz verne legszívesebben.
Leveszem a kötényt, és felírom a listára a mosogatószivacsot. Nem logikus, de visszamegyek Anyuékhoz. Majd tőlük megyek az esti iskolába, érettségi előkészítőt tartani. Meglepődnek, örülnek. Aztán a következő pillanatban Anyu a homlokát ráncolja, jaj, de sápadt vagy, kisfiam. A hűtőből előveszi a hétvégéről maradt almás bélest, és megmelegíti. Ez a kedvencem – vékony tészta között az édes, lágy reszelt alma, mazsolával –, de most valahogy nem kívánom. Elmesélem nekik Babát és Imit. Nevetünk. Aztán a kutya nekem esik, a kezembe temetem a fejem. Gerikém, nem akarsz lefeküdni, kérdi Apu, rosszul vagy? Bólintok. És abban a pillanatban eldöntöm, hogy lemondom az esti tanítást. Írok egy sms-t. Tulajdonképpen már nem is kéne ezt az estit csinálnom, már rég kijöttem az adósságcsapdából. De legalábbis a szombati óraimat mindenképp el fogom hagyni. Anginak is megírom, mi a helyzet. Lehet, hogy tényleg lefekszem egy kicsit, mondom a szüleimnek. Anyu aggódva figyel. Mi a baj, kérdezi. Semmi, csak rosszul aludtam, és egész nap fáj a fejem, holnapra jobb lesz. Jó, jó, menjél csak be a nappaliba, feküdj le ott, mi csöndben leszünk. Behoz nekem egy plédet. Szólj, ha tudok segíteni, mondja, és visszanéz. Majd halkan becsukja maga után az ajtót.
A piros sezlonon fekszem, egy darabig a hátamon, de nem esik jól, keresgélem a megfelelő pózt: először a jobb, majd a bal oldalamon. Hullámokban erősödik vagy enyhül a fejfájás. A bódult fájdalom közepette, egy enyhületben, a porhó finomságával átszitál rajtam egy emlék. A cordobai nagymecset. A narancsfákkal teli belső udvar után belépünk az épületbe. A félhomályba burkolódzó, óriási oszlopteremben állunk Angival. Fogjuk egymás kezét, és csak bámulunk felfelé, nézzük a vörös csíkos, dupla boltíveket, nézzük a mennyezetet, a mennyezetről lelógó lámpásokat. Húsz év után az első külföldi utazás. Aztán bámulok lefelé, a járólapokat nézem. Sem a márványlap fénye, sem az oszloperdő, sem a mesés kőcsipke nem hideg, nem idegen számomra. Vajon hányan jártak már itt? A fejemben elzuhogó évszázadok között váratlanul megpillantok valakit. Alig hiszek a szememnek: az olajmécsesek hunyorgó fényében, csupán néhány karnyújtásnyi távolságra, egy közeli oszlop tövében állok, sok száz évvel ezelőtt, fehér lenruhában, bő nadrágban, kicsi mór gyerek, fekete fiú, én.
Minden elsötétül, egy újabb enyhületbe szinte belealszom. Megkönnyebbülés a pihenő. Egyszer csak felriadok. A kutya már szinte a gödör legmélyén, de továbbra is kapar. Nem csontot, hanem gyökeret talált. Az útját állja, azzal küzd. Újra és újra belevájja a hosszú, éles körmeit. Rövideket ugat közben. El fogja szakítani. Vár a Baba! – kiáltok rá magamban, magam számára is idegenül. Szólni kellene Anyunak. A szaggatás néhány pillanatra már-már elviselhetetlenül erős. A kutya a fogaival tép. Nem lesz ott csont. Szörnyen dühös. Vár a Baba! Hányingerem van. Újabb szaggatás. Vár a Baba! – ismételgetem vadul magamban. Aztán koncentrálok. A homlokomon hideg izzadtság csapódik ki, a gyomrom kemény, forró kő. Dühödten ugat. A lábaimat felhúzom magzatpózba. Összegömbölyödöm. Vár! Vár! Vár! A térdeimet magamhoz szorítom. És úgy maradok.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
