Piros Vera: Názsi, nági, nagy

Több mint három órája várom, hogy szólítsanak. A csuklómon zöld karszalag, T3-as besorolás, nem vagyok súlyos eset. Szerintük. Öt múlt tíz perccel, még minimum fél óra, és sorra kerülök. Négy óra semmittevés, inkább bámészkodás a São José sürgősségi osztályán. Másfél év Portugália után egészen belejöttem a várakozásba. Bámészkodom.

Nagy a tömeg. Portugálok, brazilok, ukránok, meg a külföldiek. Külföldiek, mert a brazilok és az ukránok szinte portugálok. Úgy ülnek itt, cigarettáznak, támaszkodnak, kávéznak, beszélgetnek, a padon elalszanak, aztán megint kávéznak, aztán cigarettáznak, mintha öröktől fogva itt élnének. A franciák a saját francia orvosaikkal konzultálnak. Az angolok nem betegek.

Beírom a tüneteimet a Google fordítóba. Éles fájdalom derékban a legapróbb mozdulatra. Kell, hogy helyesen mondjam, hogy tökéletesen fejezzem ki magam. Halkan felolvasom, a kiejtés nagyon fontos. Nem akarok még egy olyan incidenst, mint korábban a nőgyógyásznál. Ha csak megmutatnám, hol fáj, és vágnék egy keserves grimaszt, az orvos biztosan nem tenne fel fölösleges kérdéseket. Kicsit túlizgulom a dolgokat, már egészen jól beszélek portugálul, ha a barátaimmal vagyok.

*

Tudja, néz rám a nőgyógyász hosszan, mintha azon gondolkozna, hogyan is mondhatna valami igazán fontosat, aztán folytatja. Mióta is él Portugáliában? Kilenc hónapja. Szóval, mondja továbbra is elgondolkodva, és ha a vizsgálóban dohányozni lehetne, biztosan rágyújtana, szóval, maga Portugáliában él, nem igaz? Megint elhallgat, mint amikor a cigarettába szippantunk, hosszan benntartjuk a füstöt, majd lassan kifújjuk. Akkor miért nem beszéli a nyelvünket? Nem válaszolok, mosolygok, nem tudom, mit válaszoljak. Talán azt, hogy maga meg rosszul ejtette ki a nevemet. De egy portugál, vagy egy francia, vagy mindegy, ki, csak nem egy magyar, hogyan is ejthetné ki helyesen a nevemet. Nyilván nem a kiejtésen gondolkozik. Amúgy tényleg beszélhetnék jobban portugálul. Sim, é verdade, mondom zavartan. Lehet, hogy beszél franciául. Biztosan beszél franciául, negyven év felett minden portugál beszél franciául. Parlez-vous français? Oui, mondja, és mintha mosolyogna. Imádnak felvágni a nyelvtudásukkal. Korábban én is imádtam felvágni a franciámmal. Pontosabban, imádtam, ha franciául beszélhetek. Lehet, hogy ők is egyszerűen csak imádják, ha idegen nyelven beszélhetnek. Főleg, ha franciául. Merthogy angolul mindenki beszél. Hosszan tárgyaljuk az időjárást, éttermeket, hogy ma megint sztrájkol a metró, de kit érdekel, mert gyönyörűen süt a nap, pedig már október végén járunk, hogy Lisszabonban mindig süt a nap. Mintha csak két ismerős összefutna az utcán. Mintha nem a vizsgálóasztalon feküdnék. Bizonyára gyakorol. Vagy tesztel. Mindenesetre igyekszik a lehető legválasztékosabbon kifejezni magát. Nem is igyekszik, könnyedén fejezi ki magát, a legválasztékosabban, mint az összes korabéli portugál. Azért a múlt időt többször eltéveszti. Nem foglalkozik a segédigékkel. Nem javítja ki magát. Én mindig javítom magam. Csak most nem, vele nem javítom magam. Már vagy tíz perce beszélünk, gondolom, amikor a nőgyógyász minden átvezetés nélkül azt mondja, miközben a bugyimat igazgatom a paraván mögött, asszonyom, azért igazán megtanulhatna rendesen portugálul, nem gondolja. Pont, ahogy Luis de Funès a Főnök inkognitóban, amikor a pincérekkel a szokásos koreográfiában gyakoroltatja a felszolgálást, és a kopasz zömök zongorán kíséri őket, és vigyorogva egyre gyorsabban játszik, és a pincérek és Luis de Funès, de leginkább Luis de Funès, kilépnek a koreográfiából, és fejüket vesztve már nem is a felszolgálást gyakorolják, hanem táncolnak, egyre vadabban táncolnak, igazán őrült tánc, Luis de Funès észbe kap.

*

Több mint négy órája várom, hogy szólítsanak. Egyre többen vagyunk, nagy a jövés-menés, talán hazamegyek, gondolom, bár nem tudom, hogyan, a legapróbb mozdulat is fáj, mikor végre meghallom a nevem. Nem értem, még csak nem is portugál kiejtés. Egy női hang azt mondja a hangszóróban, nagy. Nem názsi, vagy nági, nagy. Az orvos magyar. Képtelenség. Gyengéd melegség áramlik a mellkasomból, és halad lefelé egészen a derekamig. Mintha enyhülne a fájdalom. Akár haza is mehetnék.

Boa tarde, senhora Nagy. Megint helyesen ejti a nevem. Mi a panasza, kérdezi. Miközben sorolom a tüneteket, az arcát figyelem, a vonásait, és próbálom leolvasni a nevét. Valószínűleg szlovák. Az apai nagyanyám szlovák volt. Nem beszélek szlovákul, a nagyanyám soha nem szólt hozzám szlovákul. A doktornő szépen beszél portugálul. Valamiért én is szépen beszélek portugálul. Közben mosolygok.