Ez ilyen… kicsi? – kérdeztem magamtól, kezemben tartva a vastag fekete kendőt. Apám és anyám holmija közt próbáltam valamiféle rendet vágni a hideg lakásban. Ahogy már halál után szokás, ha ki kell üríteni a lakást. A holmikat az ember csoportokba igyekszik sorolni: kell, nem kell, talán. De ahogy haladtam előre a tárgyak rengetegében, arra jutottam, hogy minden leginkább a talánba tartozik. Ilyenkor a világ egészen bizonytalanná foszlik egy perc alatt. Valami fontos-e azért nekem, mert valakinek fontos volt, akit szerettem. Nem, bocsánat. Annak, akit szeretek. A halál nem teszi múlt időbe a szeretést azzal, hogy a szeretett lény már nincs itt.
De tényleg nincs-e? – kérdeztem ismét magamtól, csak úgy befelé, ahogy az igazán fontos kérdéseket felteszi az ember. Kimondatlanul, nehogy a szavak hatalma által a kérdésben rejlő válasszal elrontson valamit. Egy újabb bizonytalanság. Akárcsak a lakás, amelyben téblábolok, közben érzem, ahogy hidegszenek az ujjaim. Az egyik percben ez a tér az otthon, a másikban szinte idegen. Távolinak tűnik az is, ami karnyújtásnyira van, és elérhetetlennek, amit éppen a kezemben tartok. Semmi sem marad a titkos fiókok feltárásának izgalmából. Inkább szégyen és zavar, turkálni mások rejtett holmijai közt. Mások. Akik talán még látják, de már nem tudnak rám szólni. (nem hallod, mama?)
A földre ültem, kezemben a kendővel. Horgolt lehet, vaskos gyapjúfonálból. Ez a nagymama berliner kendője. Ami nem is olyan nagy, mint emlékeztem.
Egyszerre ott vagyok a lakkozott ajtajú nagyszekrény enyhén naftalinszagú mélyén, négy- vagy ötévesen, és körbevesz a kendő, amelyről akkor még nem tudom, hogy egész századot ölel át. Csak azt tudom, hogy hatalmas.
A kendőt alighanem kidobásra szánta a nagymama egyik rendrakó rohamában, de anyám eltette. A szekrény mélyére süllyesztette. A nagymama már rég nincs, anyám már rég nincs. És most megtudom, hogy apám sem dobta ki. Most, amikor már egy hónapja ő sincs.
Úgy alakult, hogy anyám is utolsó, testvéreitől időben jócskán elkésett gyerek volt, és én is az lettem. Anyám is, én is úgy nőttünk fel, hogy tudtuk, a családunknak már volt egy egész élete előttünk. Mégis, mintha mindent tudtunk volna arról az egész életről, legalábbis azt hittük, mert a történetek mindig ott voltak a közös ebédeknél az asztal fölött, egy karácsonyon, tudtuk a történeteket, egyszerre voltunk kívül a világukon, és örökre beléjük gabalyodva. Ott voltak, amikor a nagymamához mentünk, hogy anyám nővéreivel találkozzunk, akik a környező falvakból jöttek be látogatóba. Állandóan ott tébláboltam a nénik lába körül, főztek valamit, egy kávét a platnin a csőrös kávéfőzővel, amilyet csak a nagymamánál láttam, egy lassú levest, télen sült hurka vagy tök illata keveredett a dauervíz szagával, nekem téli almát nyomtak a markomba. Közben hajat göndörítettek, megkóstoltak egy disznósajtot, egy süteményt, és beszéltek, beszéltek, egymáshoz, egymásnak, olykor suttogva-súgva a legtitkosabb pletykákat valakiről, rokonról szomszédról, annak a lányáról, fiáról, ki szökött meg, ki terhes, kinek volt lakodalma, ki került kórházba, kinek kije halt meg. Anyám hiába mondta, hogy óvatosan, mert a gyerek füle mindenhol ott van, azért előbb-utóbb mindent kimondtak, halkan, félhangosan.
És ott volt ez a mi időnk előtt lezajlott élet mindennap, amikor a nagymamához mentünk anyámmal, csak beugrunk, mondta anyám, és eltöltöttünk nála egy órát, kettőt, néha ott maradtam, amíg anyám bevásárolt, és a nagymama mesélt, nem mindig, nem sokat, mint aki nem is akar szót vesztegetni az egészre, csak úgy előjöttek a régi dolgok, egyszer-egyszer elnézett valahová a szoba sarkába, vagy a ház előtti padon ülve a kiskertre, amelyet egyik oldalról a szomszéd ház salétromos fala szegélyezett, apám szerint fel sem kellett volna ásni, de a nagymama azt mondta, a krumpli ott is megterem, úgyhogy felásták. Szóval nézett a nagymama valahová a kertecske fölé, úgy mesélt el ezt-azt, legtöbbször nem is nekem, mert még kicsi voltam, ugyan mit mondott volna nekem, mesélt valakinek, aki éppen ott volt nála látogatóban, közben úszott el a tekintete. Mondta annak az idegen-ismerősnek, vagy éppen anyámnak, aki biztosan nem először hallotta, de a történetekben az a legjobb, hogy újra és újra el lehet őket mondani, és minden alkalommal másmilyenek, mintha színes üvegen át néznénk, hol egészen meleg, sárga, hol szürkéskék, és vannak sötét történetek is, amelyeket mintha mindig csak éjszaka látnánk, amikor alig léteznek a színek, és amelyeket mindig egy kicsit halkabban, talán suttogva kell elmondani.
Akárhova is nézett ilyenkor a nagymama, nem rám, nem anyámra, nem a látogatóra, én néztem vele ugyanoda, egészen addig, amíg én is meg nem láttam azt a helyet. Belesétáltam a fekete-fehér képeslapba, amit a nagymama konyakmeggyes dobozában találtam. Egy burkolatlan út volt rajta, kétoldalt házak, kerítések, egy templomtorony, alatta nagyon szépen balra dőlő nyomtatott betűkkel: Fő utcza. A falu, valaha régen, olyan régen, hogy azt nem is nagyon lehet elképzelni, főleg négy- vagy ötévesen. A lapot nagypapa küldhette haza, a saját anyjának, Kedves Édesanyám! – így kezdődött a másik oldalon a szálkás kézírás, a többire nem emlékszem, talán ki sem tudtam betűzni, hiszen még csak akkor tanultam meg olvasni, de ezt nem mondtam el senkinek.
Egy történetben szerepel a berliner kendő, amelyet a nagymama a mássalhangzó-torlódás elkerülése végett csak belinernek mondott. Ott megyek vele este, késő este, beburkolózva a kendőbe, vele és a legjobb barátnőjével, Bicsák Nacával. Harangozni mennek, mára nekik van kiadva, ősz vége van, éjszaka már fagy, fel, felfelé a dombra, a falu közepére, a sár kezd megkeményedni a talpunk alatt, a szembeszél csípi az arcom, még a könnyem is kicsordul, ahogy a mai napig kicsordul a jeges hidegben. A kötelet meg kell rángatni, úgy kell harangozni, rácsimpaszkodnak, és akkor mint egy jelenés, száz meg száz denevér bolydul fel a toronyban, vergődik és csivitel, feketén, kaotikusan, vészjóslón, és a nagymama, aki akkor még nem nagymama, hanem hosszú copfú kislány, és Bicsák Naca, a másik hosszú copfú kislány sikoltoznak, nevetnek, hangosan, hogy elriasszák az ártó lényeket, közben szorítják a kötelet, mintha az eget akarnák lejjebb rángatni, és a kötél felkapja őket, aztán leereszti, és újra fel, a harang fölöttük minderről tudomást sem véve kong mélabúsan. Nyakukat behúzzák, behúzom a nyakam, arrúl félünk, hogy hegyibénk gyünnek a denevérek. Félnek és nevetnek a lányok, a kendőjük a földön, derékig érő hajfonatuk repked. Még nem láttak villanykörtét, angol vécét, telefont, automobilt, televíziót, eszükbe sem jut, hogy ilyen holmik létezhetnének, nem tudnak a télre készülő szántóföldeken túli világról, nem tudnak semmit Szarajevóról, sem Ferenc Ferdinándról.
És a nagymama tátott, fogatlan szájjal nevet, amikor egyetlen egyszer, csak az én kedvemért újra elmeséli a harangozást, akkor már tizenkét éves vagyok, és felveszem az egészet egy TDK kazettára, amelyet sokszor meghallgatok, aztán egy sokadik költözés alkalmával örökre elveszítek.
Ülök a hideg lakásban, ülök a nagymama lábánál, ülök a lakkozott szekrény mélyén, négy- vagy ötéves vagyok, rám borul a hatalmas berliner kendő. Feketén és szövevényesen, ahogy az igaz mesék.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
