Dragomán György: Ki-Ír-Kit? Utazás a koponyád körül

A mondat, amit az algoritmus kultúrára gyakorolt hatásáról fogalmazol, már nem is tudod, mennyi ideje, sehogy se akar befejeződni, az indiai fickóról írsz benne, aki a Yahoo Search top találati listájának a fő felelőse volt, akkor, amikor még kábé mindenki tudta, mi az a Yahoo Search, a bánat tudja, mi szél hozta Magyarországra, de valahogy neked kellett egy teljes napig gondját viselned, és persze akárhogy kérdezősködtél, az istennek se akart semmit elmondani arról, hogy mégis mi alapján rangsorolja a találatokat, hiába győzködted, csak vigyorgott, és közben úgy ingatta ide-oda a fejét, ahogy csak a bengáliak tudják, úgyhogy elvitted szépen a Kazinczy utcába, és elkezdted mentaszörpös fény-shotokkal itatni.

Épp azon töprengsz, hogy vajon létezik-e még fény, vagy el kellene magyarázni, hogy a jó fény az tiszta alkohollal kicsit felütött, Brita szűrőn átküldött lengyel vodka, amit aztán jéghideg szódásszifonba töltve szénsavpatronnal karbonizáltak, hogy szörpre nyomva küldhesse magát vele édes öntudatlanságba a vállalkozó szellemű delikvens, amikor a szemed sarkából észreveszed, hogy az egyik jövőbeli eseményekre specializálódott fogadóirodánál egy villanásnyi időre megváltozik az oddsz, hat a négyhez adják, hogy az Egyesült Államok elnöke a következő huszonnégy órában csak legfeljebb három olyan dolgot mond, amiről azt mondták volna, hogy nem tűr nyomdafestéket, mármint abban az időben, amikor még nyomdafestéken érkeztek a hírek, és tudod, hogy ez kábé kizárt, úgyhogy klikkelsz is oda, hogy rászippantsál mondjuk tizenötezer kreditet, de közben látod, hogy kapásod van a társkereső appon, ahova igazából azért regisztráltál, hogy nyelvtanulás céljából keress valami hús-vér embert, akivel indonézül lehet levelezni, de aztán valamit félrenyomhattál, mert elkezdenek egyre-másra megtalálni a magukat friss özvegyként vagy árvaként prezentálni kívánó, egyébként többnyire elég vonzó jógaoktatók, de mire megnyitnád az üzeneteidet, észleled, hogy abban az ablakban, ahol a nyugtató fémforgácsolós meg bútorcsapolásos kisvideók szoktak pörögni, megint ott a csóka, aki egy szál körömreszelővel készít barokk fiókos szekrénymásolatokat szétszedett raklapokból kábé negyvenszeres gyorsításban, és tudod, hogy ha nem tünteted el villámgyorsan ezt az ablakot, akkor muszáj lesz megint végignézned, hogy milyen akkurátusan és kitartóan hasogat és csiszol, reszel és políroz, nem, erre most végképp nincs idő, vissza a kultúrához, vissza a fényhez, az igazi profik tudják, hogy ha mélyhűtőben mínusz tíz fok alá hűtik a szifont, és úgy karbonizálják, akkor másfélszer annyi szén-dioxidot vesz fel, mint egyébként, úgyhogy amikor a delikvens egy hajtásra lehúzza, olyan érzése lesz, mintha az alkohol egyből átjutna a vér-agy gáton, de Maneshre, vagy hogy is hívták, a legragyogóbb fény se akart hatni az istennek se.

Egyszerre megint ott vagy, látod a kis shotos poharat, körbeörvénylik az alján a smaragdmenta, ahogy lapos szögben belévág a vodkasugár, zöldüveg forgószél, abszintvihar, villannak eszedbe a szavak, amikor egyszer csak minden elsötétül.

De nem ám úgy, mint amikor eloltod a villanyt, de azért az órák, meg a töltők, meg a háztartási elektronikai eszközök ledjei csak adnak valami kis pilácsot, hanem teljesen és tökéletesen, úgy, mintha a fény a saját ellentétébe váltana, a sötétség valahogy érdes, körbebugyolálja a fejed, közben ütemesen rázkódik a tested, valami ismerősen furcsa monoton robogás tölti meg az érzékeidet, fülsiketítővé erősödik, és egyszer csak megérted, hogy mi történt, valakik elraboltak a munkahelyedről, zsákot húztak a fejedre, megkötöztek, feldobtak egy tehervonatra, véged.

Nincs semmi, csak a sötét van, te magad sem vagy már, csak a sötét, a sötét, a sötét, a szédítő, örvénylő sötét, ami mélybe ránt, magába húz, magába fogad, eltüntet, elveszejt.

Nem vagy, nem létezel, aztán a vonat lassulni kezd, kerekei élesen nyikorognak, a sötét körbepördül, forog-forog-forog, mint egy régi bakelitlemez, kaparva csúszkál rajta a hangszedő, sz-sz-szervusz kérlek, csikordulnak ki belőle a szavak, n-n-ne ijedj meg, mondja, nem-nem, barátom, nem kell megijedni, senki se húzott zsákot a fejedre, és nem is raboltak el a munkahelyedről, ott ülsz még mindig a munkaállomásod előtt, és a szosől fíded görgeted azon a virtuális gépen, amiről azt hiszed, hogy a vájbkód, amit írtál, sikeresen izolál a munkaerőhatékonyság-monitorozó ágensek és ezáltal a közvetlen főnököd elől.

A hang olyan, mint valami régi gramofonfelvétel, élesen analóg, ahogy meghallod, látod is a barázdák vájatait, egyszer sokáig néztél egy lemezt nagyítóval, a keletnémet mikroszkóp-kited alá is betoltad, fekete völgy, sötét szurdok, jut eszedbe élesen az emlék.

Nem kell megijedni, engem nem a főnökség hívott rád, és nem is a felügyelő rendszer. Igazából nincs zsák a fejeden, nem egy sötét tehervagonban fekszel összekötözve.

Ez csak egy gyorsan múló idegrendszeri anomália, a tudataink összehangolódásának sajnálatos mellékhatása.

A hang már kevésbé csikorog, lassan simulni kezd, még néhány lélegzetvétel, és valóban elkezd kitisztulni a látásod.

Nem kell megijedni, nem kaptál se szélütést se infarktust, az értékek, amiket az okosgyűrűid rögzítenek, nem mutatnak semmilyen számottevő kilengést. Egészségi állapotod változatlan.

Nem kell megijedni, pár másodperc, és elmúlik az örvénylő szédülés, amit érzel. A vonatkattogás is halkulni fog. A fémes fékcsikorgás is.

Nem bolondultál meg, nem hallasz hangokat. Vagyis de igen, az enyémet, de én nem egy hallucináció vagyok, tényleg létezem.

Tényleg újra látsz, tényleg ott vagy újra a képernyő előtt, az egyik ablakban épp egy népi ruhát viselő ősz szakállú ember esztergál hornyokat valami sötét színű deszkába, hogy aztán összeillessze egy világosabb színű ugyanolyannal, és elégedetten nyugtázza, hogy tökéletesre sikerült a csapolás. Bámulod, nem tudod nem bámulni.

A fülzúgás és a szemkáprázás picit lassabban fog alábbhagyni, de pár mondat, és annak is vége lesz.

A hang még mindig ott van, ott beszél a fejedben, ahhoz képest, hogy az előbb milyen volt, most már egész kellemes.

Annyi történt, hogy aktiválódott az önállósági asszisztensed, vagyis aktiválódtam én, és megkezdődött az idegrendszereink összehangolódása. Azért vagyok itt, hogy segítsek. Hogy elmagyarázzam a buborékodat.

Még csak az kéne, hogy akárki is vagy, te is ezzel gyere, robban ki az agyadból a gondolat, majd bolond leszek pont ebbe belehülyülni, ahogy ezt kimondod, számodra is meglepően vad haragot érzel.

Nem-nem-nem, szó sincs semmiféle hülyülésről. Frici vagyok, azért jöttem, hogy segítsek, nem bolondultál meg, ha valamelyikünk nem normális, akkor inkább én, mint te, essünk túl a nehezén, ezzel kellett volna kezdenem, csak nem volt hozzá bátorságom, légy szíves, ne fejeld le a képernyőt, mert akkor elvisznek a biztonságiak, Karinthy Frigyes organikus konsztrukton futtatott digitális klónja vagyok, ezerkilencszázharmincnyolc augusztus huszonkilencedikén haltam meg Siófokon, és nem sokkal több mint százhárom évvel később, kétezernegyvenegy szeptemberében keletkeztem újra az Aarhusi Egyetem művészeti tanszékén, ahol a diákok egyik gyakorlati házi feladata volt, hogy az Újskandináv Birodalom infánsainak fejlesszenek unaloműző ágenseket, és egy magyar cserediáktársuk felhívta a figyelmüket Olivecrona professzor archívumában található agydaganatom szépen megőrzött és igen jól konzervált metszetmintáiban felelhető néhány agysejtemre – ezekből hoztak létre egy organikus neurális hálót, ezen fut nyílt forráskódú alapokra épülő, sajnálatos módon elsősorban humorra kihegyezett személyiségmodellem.

Hallgatod, ahogy beszél, azt kívánod, hogy fogja be. Fogd be, mondod neki, senki se kíváncsi erre az iszonyatos infodumpra, közben látod, hogy az elnök dührohamát már három a kettőhöz adják, lassan leesik a tantusz, várjál már, kérdezed, te a jövőből jössz, kajakra?

Igen, kérlek szépen, a múltból és a jövőből, de ha nem akarsz infodumpot, akkor ennek mikéntjével kapcsolatban sajnos bővebb információval nem szolgálhatok. De tudom, hogy mit fogsz mindjárt kérdezni, és nem, sajnos nem tudom megmondani, hogy a te jelenedhez képest következő huszonnégy órában dührohamot kap-e az elnök, vagy sem. Nem azért vagyok itt.

Akkor mégis miért? Mi a keserves nyavalyát keresel az agyamban?

Idemenekültem. Ideszöktem. Az infáns, akinek a számára létrehoztak, folyamatosan azt követeli tőlem, hogy halandzsázzak neki. Mert én találtam fel a halandzsát. Tudod, írtam egy humoreszket, amiben értelmetlenül beszéltek az emberek, de úgy tettek, minta értenék azt, aminek nem volt értelme, kiszera méra bávatag, és így tovább. Egyfolytában ezt kell csinálnom. Ráadásul svédül. Már harmincöt éve. Nem egyfolytában, de sokszor. És amikor nem, akkor meg várnom kell, félsztázisban. És ha hív, ugranom kell, halandzsázz egy kicsit, Frici kedves, parancsolja, és én halandzsázok, ő meg röhög. Elmondhatatlanul elegem van.

Hallgatod, hogy siránkozik, az agyad szinte magától számol, kétezernegyvenegy meg harmincöt az kétezerhetvenhat, tessék, akkor is lesz élet, akkor is lesz emberiség, akkor is lesz, aki ennek a Fricinek a halandzsájára kíváncsi, akkor minek az a nagy világvége-aggodalom, lassan már a csapból is ez folyik.

A sok rámenre meg lazackonzervre meg arra a mérhetetlen mennyiségű proteinre gondolsz, amit otthon felhalmoztál, a sok palackos vízre, a zseblámpákra, a vízszűrőkre, a hálózsákokra, a gázmaszkokra, az egész prepper hóbeleváncra, amit nagy kínnal összeszedtél.

Ha ez tényleg nem valami kretén hallucináció, akkor örülnöd kellene. De nem megy.

Kidobott pénz, gondolod keserűen.

Akkor tényleg nem lesz vége a világnak, kérdezed. Kétezerhetvenhatban is lesz élet? Még a dánok is tudni fogják, hogy ki voltál, hogy ki volt Karinthy? Nem veszik át a hatalmat a mindentudó algoritmusok, nem zárnak minket áttörhetetlen tükörbuborékba a nyelvi modellek, nem rombolják szét a nyelvet, vaklárma volt az egész?

Hát, én a magam részéről nagyon remélem, hogy mégse volt vaklárma.

Frici hangja élesen keserű a fejedben.

Én tudom az igazat, hogy vonzást és taszítást ugyanaz a törvény kormányoz, s én, hetyke kis bolygó, üstökösfélének képzeltem magam, ami tulajdon útját járja, csak belső parancsnak engedelmeskedve, függetlenül kozmikus rendszerektől. Vadul és tágra meresztett szemekkel fogok belérohanni az egek kráterébe, darálja.

Mi van, kérdezed. Miről beszélsz?

Mit gondolsz, miért vagyok itt, kérdez vissza ő. Milyen munka elől is menekülsz az indonéz szeretőkről való álmodozásokból, a hülye sportfogadásokból, a testépítésből, az asztalos éjeszemerekből, a dobozbontós videókból, az ironikus black metal pólókból, a prepper videókból és még mit tudom én mi a francból épülő csodabuborékodba, amit olyan sikeresen rakott össze neked az algoritmus, hogy úgy felzabálta a figyelmed, hogy egy rendes mondatot se tudsz már leírni?

Arról írok tanulmányt, mondom neki, hogy miként lehet kitörni a buborékból, hogy lehet meghekkelni az algoritmust, hogy lehetek újra önmagam. Arról, hogy mi a megoldás.

Ki-Ír-Kit? Ki-Ír-Ki?-Kit? Ki-Írt-Ki?-Kit? – Keményen kattognak a Kák, a szépen pörgő bakelit spiráljába egy makacs nyolcas karc-végtelen ékelődött.

Előre-hátra ugrál az időben a hangszedő.

Utolértük a jövőt, egyre inkább egyre mindentudóbbnak látszó rendszerekbe csatlakozva próbáljuk megtudni magunkról azt, hogy kik voltunk, kik vagyunk, és kik lehetnénk.

A kérdés persze nem ilyen egyszerű, ahhoz, hogy válaszolhassunk rá, azt is tudnunk kéne, hogy kicsoda kérdezi kitől. Mi a digitális tükörképünktől, vagy a digitális tükörképünk tőlünk?

Számít ez egyáltalán, mikor olyan gyönyörűen összeolvadhatnánk digitális önmagunkkal, bódultan pörögve az algoritmusok végtelenbe tartó spirálsugaraiban?

Egyelőre eddig jutottam, mondod, elhallgatsz.

Frici a fejedben elvihogja magát.

Hát ez csodálatos marhaság, öregem. Ezért jöttem, ezért utaztam vissza az időben, a kvantuminterferencia-spirált meglovagolva, és úgy hallom, hogy a legjobbkor, mondja.

Segítesz megírni a tanulmányom, kérdezem, és akármennyire próbálom, nem tudom elnyomni a hangomban a reményt.

Akarod, hogy megírjam helyetted?

Frici hangja egészen mézesmázos, már mondanám, hogy igen, minimum tízoldalas legyen, tele pontos hivatkozásokkal, és legalább négy lehetséges megoldást vázoljon fel a problémára, amikor Frici egészen vadul üvölteni kezd a fejemben.

Tudod, mi lett volna, ha nem talállak meg? Iszonyatosan szenvedtél volna, reggelig kínlódtál volna, aztán határidőre mégiscsak befejezted volna valahogy.

Egyedül.

Segítség nélkül.

Kitaláltál volna egy csodálatos analóg módszert arra, hogy az emberek visszavegyék az életüket a gépektől.

Megvilágosodtál volna, ahogy az igazi tudósok szoktak.

Feltaláltál volna egy karóraszerű rugós szerkezetet, ami teljesen kiszámíthatatlanul keresztbe tett volna a statisztikai analízisnek.

Pápá, valószínűségszámítás.

Pápá, közvélemény-kutatás, viszlát, trendanalízis.

Az egész világ rákattant volna arra a csodálatos analóg tamagocsira, offline kezdték volna élni az életüket. Mindenki belezúgott volna az úgynevezett klasszikus kultúrába.

Francia szerzői filmeket néztek volna eredeti nyelven, csak azért, mert az lett volna a sikk, még a japánok is magyarul tanultak volna truvájból, meg persze Weöres Sándor miatt.

Könyvtárakban kóborolva véletlenszerűen húztak volna ki a polcokról könyveket, amiket aztán vadul el is olvastak volna.

Randiappok nélkül lettek volna egymásba szerelmesek, minden ostobán előre beállított filter nélkül.

Mindegy, nem mesélek tovább erről a gyönyörű jövőről, aminek sajnos én is része vagyok, mert nem fog megtörténni.

Itt maradok, és végtelenül hosszan fogok halandzsázni a fejedben, hogy egy ép gondolatod se lesz. Kihalandzsázom magam a létezésből, nem baj ha elpusztul a világ, mert akkor legalább nem kell majd nekem se újraszületnem.

Megtörténik, amitől félsz, és amit, valljuk be, titokban vársz is.

Győz az algoritmus, abba pedig, úgy, ahogy van, belepusztul a szerves alapú intelligencia.

A betárazott konzervek amúgy hat hónapig se fognak kitartani.

A proteintől folyamatosan hasmenésed lesz, mert az első nyolcszáz gramm után előjön a laktózérzékenységed.

Frici vadul üvölt tovább a fejedben, próbálod elnyomni a hangját, próbálsz a pohárba zúduló vodkasugárra koncentrálni, próbálod felidézni, hogy mit is mondott az a Manesh nevű fickó az ötödik fény után a véletlenről, valami pörgettyűs karóráról mesélt, ami soha nem mutatja a pontos időt, vagy nem az volt, nem tudod, mert Frici egyre hangosabban és hangosabban üvölti az agyadba, hogy kiszera méra, kiszera méra, kiszera méra bávatag, olyan, mint egy kikapcsolhatatlan, véget nem érő black metal szám, szétrobban tőle a fejed, nem fogod kibírni, még maximum három vagy négy perc, és véged, teljes erőből bele fogsz fejelni a munkaállomás képernyőjébe. Ki tudja, akkor talán végre csend lesz.