Maros András: A gyümölcsös lányok

Krisz valójában Krisztián volt. Ha lekrisztiánozták, szólt, hogy inkább Krisz. Egy gyakornoklánnyal osztozott a szobáján, a hatalmas íróasztal is közös volt vele, tűzőkapocs-dobozokból álló sorfal választotta el a két térfelet. Krisz öblös rádióshírolvasó-hangja betöltötte az account osztály emeletét, de olykor az elsőre és a harmadikra is elért. Aki először találkozott vele, könnyen hihette, hogy szándékosan emeli meg a hangját, mert élvezi hallani önmagát. De vajon lehet-e valaki annyira narcisztikus, hogy egész életét átkiabálja, mert örömét leli a saját hangjában? Másik lehetséges magyarázat: az ügynökségi accountok többsége nő volt, és Krisz a hangjával próbálta felhívni a figyelmet, hogy jelen van, ő is számít.

Krisz az érdektelen történetek és mondatok hivatalos szállítója volt. Sosem lehetett tudni, kinek mondja, amit mond, de mindegy is volt, mert mindenki hallotta.

Példák:

Kíváncsi vagyok, hány percig melegszik a gép.

Reggel állati jó számokat játszott a Danubius.

Elcsúszott a zoknim a cipőben, tök idegesítő.

Állt a mozgólépcső a Délinél, föl kellett gyalogolni.

Azt hiszem, beállítok egy olyan képernyővédőt, hogy forog a nevem.

Egy nap Krisz lehívott a szobájába. Életemben először mentem le a másodikra kíséret nélkül. Felkért, hogy írjak rádióreklámot egyik kisebb ügyfelünknek, a Gyümölixnek. Jólesett, hogy rám gondolt. Ez lett az első önálló munkám.

Eddig a főnököm, a kreatívvezető, Roland csak mások dolgaiba engedett besegíteni. Ráadásul elsőre rádióreklámot bíztak rám, ami nehéz műfaj, kell hozzá rutin. Ha elkészülök, meg kell mutatnom Rolandnak, mielőtt Krisz elé kerül, ő majd a Roland által jóváhagyott változatot továbbítja ügyfelünknek.

Gyümölcsleveket és szörpöket gyártó ügyfelünk, a Gyümölix speciális rádióreklámot kér tőlünk, kezdte Krisz, úgynevezett „beharangozó szpot”-ot. Nincs különösebb információközlés, nem kell termékelőnyöket pufogtatni, egy eseményt kell megismertetnünk a rádióhallgatókkal. Öt másodperc áll rendelkezésre.

Öt másodperces rádióreklám?, nevettem fel.

Igen. A Gyümölix április 12-én családi napot tart a Városligetben, ezt kell közölnünk a rádióban, öt másodpercben.

De tényleg öt, Krisz?

Öt.

Nem tíz?

Öt. Ezért vagy te a kreatív, hogy megoldd, zárta rövidre Krisz, és átnyújtott egy négyoldalas nyomtatványt, az írásbeli briefet.

A feladat ismertetése elfért egy sorban, a maradék szöveg a cég történetéről, a piaci környezetről, a márka megítéléséről, kutatási eredményekről, fogyasztói észrevételekről, a versenytársak kommunikációjának stratégiai alapjairól számolt be, példákkal illusztrálva. Krisz ezeket nem adta át szóban, mert, mint mondta, minden le van írva. Figyelmeztetett, hogy ne vegyem félvállról a sok háttér-információt, nem viccből gyűjtötték össze, akik összegyűjtötték. Legyek tekintettel minden adatra. És még valami: három verzió készüljön, az ügyfél szereti, ha választhat. A négy verzió sok, az ügynökség bizonytalanságát tükrözi, a kettő kevés. Határidő: három nap múlva.

A következő három megoldást hoztam:

1. Gyümölix Családi Nap, Városliget, április 12.!

2. Április 12-én Gyümölix Családi Nap a Városligetben!

3. Gyümölix Családi Nap április 12-én a Városligetben!

Úgy gondoltam, mindhárom verzióba sikerült belesűrítenem a szörp- és gyümölcslégyártó történelmét, márkaértékeit, a piaci környezet sajátosságait.

Az ügynökségi javaslat az 1-es számú volt. A Gyümölix a 2-est választotta. Szerintük annak a legjobb a ritmusa.

Roland úgy volt vele, ha eddig segítség nélkül láttam el a feladatot, vigyem is végig önállóan. Elengedett a rádiófelvételre, kreatívkolléga nélkül. Kíséretem így is volt, velem tartott ügynökségünk producere, valamint Krisz. Ügynökségi oldalról ez volt a szokásos felállás egy rádiófelvételnél: szövegíró, producer, account menedzser.

A stúdiót az óbudai lakótelep egyik panelépületének negyedik emeleti lakásából alakították ki a tulajdonosok, két hangmérnök. A Gyümölix részéről három marketinges érkezett, jóval a megbeszélt időpont előtt. Egymáshoz préselődve ültek a kétszemélyes kanapén, málnás tallért és pilótakekszet majszoltak. Két csaknem teljesen egyforma, vörösre festett hajú fiatal nő, mint két vörösróka-testvér, plusz egy harmincas férfi. A vörös rókáknak a hangjuk is hasonló volt. A férfi ismerősnek tűnt, de nem izgatott, honnan. Krisz a nőket két-két puszival, a férfit hosszú, baráti kézfogással köszöntötte. Bemutatott engem, a szövegírót, a beharangozóreklám megalkotóját.

Hatan jöttünk felügyelni egy rutinos színész munkáját, aki egyetlen mondatot fog felmondani.

Megérkezett a színész. Tornyai Imre, Jászai Mari-díjas színművész, nagy kedvencem. Kisebb huzat kerekedett, ahogy belépett a panellakásba. Megállt a csöppnyi előszobában. Fejét enyhén félrebillentette. Végignézett a cipőspolcon, a leharcolt linóleumot tekintetével felszántotta, majd pillantását a plafonra irányította, mintha azt ellenőrizné, nincs-e beázás. Lehúzta a cipőjét, mint aki vendégségbe jött. Zakója zsebéből összegyűrt papír zsebkendőt húzott elő, megtörölte vele a szemüvegét. Megköszörülte a torkát, és belépett a várónak kialakított nappaliba. Sorban bemutatkozott a megjelenteknek. Tornyai Imre. Mindenki ismerte ezt a nevet.

Tornyai belépett a hangszigetelt kuckóba az A4-es lappal, melynek tetején egyetlen sor állt. Mire a mikrofon elé lépett, tudta fejből. Gyorsan egyeztetett a hangmérnökkel, biztos ez-e a végleges szöveg, nem valami nyomtatási hiba eredménye-e, hogy egy mondat szerepel az oldalon. A két marketinges nő, akik közben a hangmérnök mögé tapadtak, szinkronban bólogattak: igen, igen, igen, ennyi, nem szokott ennél több lenni egy beharangozó szpot, és ez egy beharangozó szpot. Egymás szavába vágva felsorolták a Családi Nap teljes programját délelőtt tíztől este hatig. A harmadik gyümölixes, a férfi, már nem fért oda a hangmérnökhöz, elfogyott a keverőpult körül a terület. Megállt a küszöbön, nem mozdult.

A hangmérnök jelzett, indulhat a felvétel.

És akkor jött Tornyai Imre, Jászai Mari-díjas színművész, számos nagy sikerű magyar film szereplője, rutinos szinkronhang, akit legutóbb A félszavú című kortárs drámában láttam Kárász úrként, a visszavonult tanár szerepében.

Április 12-én Gyümölix Családi Nap a Városligetben!

Határozott, mégsem ripacs előadásmód, tökéletes dikció. Se kevés, se sok. Így kell beharangozni egy szörpnapot. Felnézett a papírból, át az üvegen, kutatva, mi a véleménye a másik helyiségben nyomorgóknak, a két marketinges nőnek (Nórinak és Ilának), valamint a gyümölixes úrnak, akinek nem jegyeztem meg a nevét. Ő egyébként behúzott hassal, elfordított fejjel állt, tulajdonképpen 2D-ben. Tornyai a hangmérnökre is vetett egy magabiztos pillantást. A hangmérnökre ráláttam az ajtóból: mutatta, a részéről megvolt elsőre a szpot, bólintott, kész vagyunk. A nők újra és újra lejátszatták a rögzített mondatot. Ötször. Meg még egyszer kis tanakodás után. Aztán még kétszer. Meg még háromszor. Nórit valami zavarta. Még nem tudta megfogalmazni, mi, de határozottan van picinyke döccenés, ez nem kérdés. Ilát is elkezdte zavarni az a valami, ugyanúgy ő se tudta, mi. Nyújtogatták a nyakukat, koncentráltak. Ila eleve ívesre szerkesztett, csodálkozó szemöldöke magasabb és magasabb szinteket ért el a homlokán. Újabb lejátszások következtek. Aztán Nóri csak rájött, mi a baj: a „családi” szóban túl mély az „á”. Ila megköszönte, hogy helyette mutatott rá a bakira, valóban az a gond, az a fránya „á”. Kicsit palócos, mondta Nóri. Van palóc rokona, ő mondaná így az áprilist.

A hangmérnök rácsapott egy gombra a keverőpulton, arra, amelyik leveszi a hangot odabent. Így a Jászai Mari-díjas színművész nem hallotta a diskurzus további menetét.

Ejtsd ki, Ila, azt, hogy Városliget, kérte kolléganőjétől Nóri.

Városliget.

Aha, a tiéd jó.

Nehéz szó?

Próbáld ki.

Hogy így mondjam ki?

Szerintem igen.

Jó. Mehet?

Aha.

Városliget.

Tiéd is jó.

Városliget. Április. Családi. Városliget. Április. Családi. Városliget. Április. Családi.

Gyakorolták a nők. Ment nekik. Beszállt a marketinges férfi is. Ő vállalta magára, hogy megkérje Tornyait, fusson neki még párszor, magasabb „á”-val.

Ila és Nóri egy darabig kettesben kritizálta a színművész újabb és újabb kísérleteit, aztán ehhez is csatlakozott a férfi:

Valahogy nem áll a szájára, suttogta. Illetve azt hitte, hogy suttogja. Aztán kuncogva megjegyezte, hogy tulajdonképpen ők most megtanítják a tagot beszélni, neki kéne ezért fizetnie.

Tornyai emberfeletti türelemmel ismételte a mondatot, újra és újra nekiment, néha előjött a kalickából, egyeztetett a megrendelőkkel hangsúlyokról, árnyalatokról, magánhangzók nyíltságáról, zártságáról. Én a helyében már ütöttem volna, azt hiszem, állcsúcsra.

Egy órára béreltük ki a stúdiót. Nem volt elég. Túlóráztunk.

Úgy tudtam, a szövegíró, jelen esetben én, mondja ki, melyik a végső, szakmailag leginkább elfogadható verzió, de nem szóltam közbe, nem zavartam meg a marketingesek játékát. Én már az ötödik-hatodik széria után taxit akartam hívni, hogy visszamenjek az ügynökségre. Ott is hallok néha marhaságokat, de legalább elsétálhatok, ha elegem lesz.

Producerünk a negyedik kör után kiköltözött a konyhába. Egyik szörpöt itta a másik után, a Gyümölix-csapat hozta a stúdiónak, ajándékba.

Egy óra elteltével Krisz jelezte, mennie kell, ugyanakkor megnyugtatott mindenkit, így is elegen leszünk eldönteni, melyik változat menjen adásba.

Egy ponton a hangmérnök mégiscsak odafordult az ajtóhoz, hogy megkérdezze tőlem, mit gondolok mint szövegíró. Minden szem rám tapadt, Tornyaié is engem figyelt.

Szerintem már a legelső rendben volt, mondtam. Meg az összes többi.

Két óra elteltével készült el a végső verzió. Tornyai ellépett a mikrofontól. Arca szürke volt, szeme véreres, két válla még mélyebbre esett. Hangja udvarias maradt. Elővette a számlatömbjét, kitöltötte, letépte a megrendelőnek járó példányt, átnyújtotta a hangmérnöknek. Sok sikert kívánt a Gyümölix munkatársainak az áprilisi családi naphoz.