Balássy Fanni: Alkésztisz

‒ Jó leszel, megígéred?

Kinyúl a vonatajtóból, ujjaival a férfi hajába túr, végigsimítja az arcát. A férfi nem felel, csak megfogja a nő kezét, és puszit nyom a tenyerére.

‒ Ugye nem hallok majd rosszakat felőled?

A férfi felnevet.

‒ Komolyan kérdezem – vágja rá a nő rezzenéstelen arccal.

‒ Várni foglak – mondja a férfi komolyan.

Pár pillanatig nézik egymást, aztán a nő kihajol az ajtóból, óra után kutatva.

‒ Három perc múlva indul. – Feszült a hangja.

‒ Megbeszélted Évával, a pályaudvaron fog várni? – kérdezi a férfi.

A nő bólint.

‒ Azt mondta, elvisznek az albérletbe. Két magyar nővel fogok lakni, ők is a virágkertészetben dolgoznak.

‒ Olyan lesz, mint régen a koliban. – A férfi viccnek szánja, de a nő nem mosolyodik el.

‒ Lebeszéltem Marikával az ebédrendelést, a futár minden délelőtt beviszi a munkahelyedre. A lányokat meg beírattam a menzára. Kérlek, figyelj oda, hogy minden hónapban be legyen fizetve!

‒ Ne izgulj emiatt!

‒ És ne felejtsd el időben befizetni a számlákat, nehogy lekapcsolják a villanyt, vagy kikössék a gázt!

A férfi bólint.

‒ És a bankot is tartsd észben! Minden hónap első hétfőjén utalom a pénzt.

‒ Rengetegszer megbeszéltük már.

‒ Biztosra akarok menni.

A férfi a nő keze után nyúl, finoman megszorítja. Némán állnak.

‒ Ígérd meg, hogy jó leszel! – töri meg a csendet a nő.

A fülsértő sípolásra mindketten megrezzennek. Ösztönösen elengedik egymás kezét, az ajtó finoman a helyére kattan. A szerelvény megdöccen, lassan kigördül a vágányról. A férfi földbe gyökerezett lábbal áll a peronon, a nő addig figyeli az ablakból, amíg egy kanyar után el nem tűnik a szeme elől.

Sínváltás közben kileng a kocsi, megkapaszkodik az egyik támlában. Kavarog a feje, lehunyja a szemét. Mintha nem előre, hanem a föld mélyébe, az alvilág felé hasítana.

A vasúti társaságtól kapott borítékot szorongatja. Hiába memorizálta a helyét, újból előhúzza a jegyet, ellenőrzi a számot. Egy idős hölgy ül az ablak mellé szóló helyén. Kerüli az összetűzéseket, ezért zokszó nélkül helyet foglal mellette. Fejét a támlának veti, felnéz a digitális kijelzőre, amelyen az utasinformációk váltakoznak. München Hauptbahnhof, érkezés várható ideje tizenhét óra harminckét perc. Suhan a táj, egyre zordabb, egyre idegenebb, felgyűrődik a talaj, a síkságot halmok, a halmokat hegyek váltják fel, majd újból kisimul minden. A hét és fél órás út két pislogás közötti idővé sűrűsödik.

A vonatról leszállva váratlanul éri a steril rend. Idegenül mozog benne. A felé áramló arcok mindegyikén ismerős vonást vél felfedezni, az agya megtréfálja, az otthoniak képére maszkírozza az embereket, és ahogy egyre közelebb érnek, a káprázat fokozatosan szertefoszlik. Aztán egyszeriben ott áll Éva. Könnyedén szlalomozik a tömegben, egyik kezével gyorsan átöleli, de a másik már a bőrönd fogantyúján: nincs vesztegetni való idő.

Az autóút alatt hallgat, ide-oda kapja a tekintetét, attól függően, Éva mire hívja fel a figyelmét. Itt van a bevándorlási hivatal, itt és itt kell időpontot kérni, ezzel meg ezzel az irattal fáradjon be az irodába, ezt és ezt a számot kell feltüntetni a munkaszerződésen. Ez az a szupermarket, ahol ő is vásárol, ugyanannyiba kerül a paradicsom, mint otthon, csak háromszor annyi a fizetés. Abba az árkádok alatti fodrászüzletbe, ami fölött az a rózsaszín cégér lóg, na oda jár hajat vágatni, az egyik sepregető egy magyar csaj, néha tud egy kis kedvezményt intézni. Éva megállás nélkül mutogat, beszél.

Az albérlet messze, egy forgalmas külvárosi utcában található. A harmadik emeleti lakásban húsleves pöszög az indukciós főzőlapon, a két lakótárs vacsorával várja. Csak szeretné magára zárni az ajtót, és végignyúlni az idegen matracon, de a nők alig hagyják, hogy kipakoljon, máris leültetik a konyhában, faggatják. Igen, ismerős, ők is a kamatemelés után jöttek ki. Az egyiknek százötven kilométerre lakik a férje, géplakatos egy alkatrészgyárban, a másik szétment az övével, belerogytak a távolságba. Persze ti majd megoldjátok, nálatok majd másképp lesz, mondja, és kezét bátorítóan az új lakótárs kézfejére kulcsolja. Hidd el, az első év a vízválasztó.

Miután megvacsoráznak, a hosszú útra hivatkozva visszavonul a szobájába. Végigheveredik az ágyon, könyökhajlatát a szemére hajtja. Pisilnie kell, de hallja a kint motoszkáló lakótársakat. Nincs kedve ma már többet kerülgetni őket, inkább vár. Felül, a telefonja után nyúl. A videóhívás ikonra pöttyint. Alig csörög ki, máris ismerős arc jelenik meg a kijelzőn. Pillanatokig csendben fürkészik egymást.

‒ Furcsa így látni – szakad ki a férfiból.

‒ Hogy? – kérdi a nő, és zavartan az arcához kap.

‒ Úgy, hogy elférsz a tenyeremben.

A nő elmosolyodik, a kezét lassan leengedi.

‒ Furcsa volt ma nélküled híradót nézni – folytatja a férfi. ‒ Amikor bemondták a baleseteket, ösztönösen nyújtottam a kezem neked.

A nő lesüti a szemét.

‒ Én is láttam ma egy balesetet – jegyzi meg. ‒ Még a határon innen. Valaki árokba hajtott. Lángolt a motorháztető. Az utolsó pillanatban eszméltem, mielőtt megragadtam volna a mellettem ülő néni kacsóját.

Felnevetnek.

‒ Na akkor gyere, add a kezed! – mondja a férfi, és mutatóujját az előlap kamerájához érinti.

A nő mosolyogva figyeli, ahogy a kijelzőt beteríti egy ujjbegy, majd ő is lefogja a kamerát.

Tíz hónap után jön el a vízválasztó. Büdöskepalántákat pikíroz, elmerülten morzsolgatja a földet a gyenge gyökerekről, amikor Éva ott terem mellette. Fojtott hangon beszél, megkérdezi, nem menne-e ki vele elszívni egy cigit. Állnak az üvegház szélén, Éva gyors mozdulattal a szájához emeli a szálat, remeg a keze, alig kap lángra a vége. Átnyújtja neki is a gyújtót.

‒ Mit tudsz a férjedről?

‒ Mire gondolsz?

Éva arca köré aurát von a kifújt füstfelhő.

‒ Mit tudsz arról, mit csinál a pénzzel, amit hazaküldesz?

Összevonja a szemöldökét.

‒ Fizeti a törlesztőt – feleli a kézenfekvőnek tűnő választ, de amint leviszi a hangsúlyt a mondat végén, elbizonytalanodik benne.

Éva ismét mélyen leszívja a füstöt.

‒ Nem akartam, hogy tőlem tudd meg, de valakinek beszélni kell veled. – Elnyomja a csikket a kuka tetején. ‒ Nem csinálhat belőled hülyét.

Nem szeretné hallani, de nincs ereje leinteni.

‒ Az van, hogy eddig bírta – fújtat Éva. ‒ Állítólag néhány hete tart. A szomszédasszonyotok mesélte Tóth Katinak. Tudod, hozzá jártam körmözni. Tőle tudom. Azt mondta, ne idegesítselek. De most el tudod képzelni, hogy szótlanul nézem, ahogy túrod a földet, aztán küldöd haza a pénzt, hogy ő a kurváját etesse meg öltöztesse belőle?

Hallgat, a tornacipője sáros orrát nézi.

‒ Kijössz ide, vállalod ezt az egészet a családért, csak mert neki derogál nyelvet tanulni, hónapról hónapra utalod a fizetésed, hogy törlesszétek a nyomorult hitelt, amit az ő privát hülyeségéből vettetek fel, és így hálálja meg.

Azon gondolkodik, hogy ha visszaér a lakásba, egy kis Ciffel megsúrolja az elszíneződött gumit.

‒ Mondj már valamit, az isten áldjon meg! – csattan fel Éva.

Elkapja a pillantását a cipőorról, majd ő is elnyomja a csikket a kukán.

‒ Befejezem még azt a keveset – feleli, és elindul a palántákhoz.

Este az ágya szélén ücsörög az egyik lakótársa, lesi minden mozdulatát, miközben a szekrényből a nagy bőröndbe hajtogatja a ruháit.

‒ Nincs közöm hozzá, de ha engem kérdezel, én maradnék. Úgy, ahogy maradtam is. Velem is ezt csinálta az a tetű. Egy hétvégén nem szóltam, csak felültem a vonatra, és hazaugrottam. Akkor volt a születésnapja, gondoltam, meglepem. Aztán én lepődtem meg a végén. Kerítettem egy ügyvédet, beadtam a keresetet, szétdobták a vagyont, és vele a hitelt is. Kifizettem a magam részét, és azóta nem függök senkitől. Ez kell neked is, anyukám, hogy a saját lábadra álljál, az a paraszt meg hadd főjön a saját levében.

Nem szól semmit, a kényesebb darabokat az ágyra fekteti, és óvatosan összehajtogatja, a többivel a levegőben ügyeskedik.

‒ Ha most hazamész, ugyanolyan ágrólszakadt leszel, mint ahogyan idejöttél. Akkor semmi se változott, hónapokon át feleslegesen húztad a beled. Itt megvan a helyed, addig maradsz, amíg akarsz, meg amíg a főbérlő ki nem penderít minket. Itt új életet kezdhetsz, ahogy én is új életet kezdtem.

Leteszi a kezében lévő ruhát, élesen kifújja a levegőt.

‒ Várnak haza a lányaim.

Ennyiben maradnak.

Eső permetez, ahogy a hajnali buszról leszállva végighúzza a bőröndjét a vasútállomás előtti téren. Néhányan poroszkálnak a térkővel kirakott utcán, az egyik padon egy férfi nyúlik végig a magyar válogatott mezében, mellkasán megfeszül a címer, ahogy az oldalára fordul.

Elszórtan ácsorognak páran a peronon, egyesek öltönyben, aktatáskával a kézben, biztosan valami üzleti út szólította őket a korai vonathoz. Őt is. Ma alkut fog kötni. A cipőorrára pillant, vakítóan fehér. Elégedettség tölti el.

Nem tud elaludni a vonaton. Homlokát a hideg üvegnek támasztja, számolja, még hány megálló van hátra. Hegyeshalomnál összerándul a gyomra a szocialista állomásépület láttán.

Megáll a kapu előtt. A kertben kókadt virágok, a hortenziabokor csonkja kiszáradva mered az ég felé. Elfordítja a kulcsot a zárban. A zsanér még mindig nyikorog, pedig annyiszor kérte a férjét, hogy olajozza meg. A lábtörlőről már lekopott az üdvözlő felirat. A kilincs ismerősen simul a kezébe. A konyhában mosatlan edények és ételesdobozok, pohártalpak ragacsos körei az asztallapon. Lerogy az egyik székre, ujját végighúzza az egyik körgyűrűn. Senki nem tudja, hogy itt járt, most még visszamehet.

A mosogatónál áll, amikor hallja nyílni az ajtót. A kezében lévő tányért még elmossa, a csöpögtetőtálcára teszi, elzárja a csapot, és komótosan megtörli a kezét a konyharuhában. Csak azután fordul meg. A szoba két végéből nézik egymást a férjével, de egyikük sem mozdul.

‒ A lányok? – kérdezi a férfitól, aki nagyokat pislog a kérdésre, mintha álomból ébredne.

‒ Ma edzésen vannak, öt után érnek haza – feleli.

‒ Igen, tényleg – bólint a nő, és a hűtőszekrényhez lép. Elővesz egy doboz sört, kinyitja, kiszökik a szénsav a résen. A férfi leveti a pulóverét, helyet foglal az asztalnál. A nő kiönti az odakészített pohárba az italt, majd visszafordul a mosogatóhoz, hogy a tálca alján beáztatott evőeszközöket egyesével átsúrolja. Hallgatnak egy darabig, aztán a férfiból kiszakad a kérdés:

‒ Most már nem is mész vissza?

A nő megrázza a fejét, továbbra sem veszi le a szemét a mosatlanról. Amikor az utolsóval is végez, ismét megtörli a kezét a konyharuhában, majd a pultnak támaszkodik.

‒ Mostantól nem találkozhatsz vele – mondja tárgyilagosan, és mereven figyeli a férje arcát. A férfi lesüti a szemét, a poharába bámul. Az ujjbegyei nyoma az üvegen. ‒ És ez kettőnk között marad. A lányok nem tudhatnak róla.

A nő az ajtóhoz lép, és megragadja az odakészített szemeteszsákot. Mielőtt kilépne, hátrapillant, a férje tarkóját figyeli. Aztán elindul a kertbe, hátra, a kukák felé.