Csöngettek, és mintha bizonyítékot akarna megsemmisíteni, Dezső egészben tömte be a fánkot. Belekortyolt kettő az egyben kávéjába, összehúzta magán kék-türkiz csíkos köntösét, és amíg a bejárathoz sétált, leküzdötte a falatot. Már a tejüvegen keresztül felismerte Tibor sziluettjét.
– Helló, doki! – Dezső fennhangon köszönt, csak utána nyitott ajtót.
Csapzott haj, sötét, karikás szem, a ballonkabáton itt-ott foltok. Izzadságszag.
– Nem vagyok doki, tudja jól! És nem fogok leszállni magáról.
Dezső vállat vont. Tibor egyre gyakrabban jelent meg nála, az viszont új volt, hogy kerülte Dezső tekintetét. Jegyzetfüzetet és tollat vett elő ballonkabátja belső zsebéből. Kattintott párat a tollal, közben úgy cikázott a tekintete a krikszkrakszokon, mint csibor a vízen.
– Milyen vagány kis füzet – mondta Dezső, és belekortyolt a kávéba.
Tibor rosszallóan pillantott fel a jegyzeteiből. Lapozott, olvasott, lapozott.
– Nem kér maga is egy kettő az egybent? Tudom, hogy szereti.
Tibor sóhajtott. Több volt ez egyszerű sóhajnál. Mintha ez lett volna a pillanat, amikor megtörik. Eltette a füzetet és a tollat. A küszöböt bámulta.
– Még nem tudom, hogyan, de be fogom bizonyítani, hogy maga ölte meg az unokáját.
Dezső nem szólt, de azért összevonta a szemöldökét.
Tibor felemelte a mutatóujját, és nagy levegőt vett, mintha kiáltani készülne, mégis reszkető hangon, suttogva folytatta.
– Megölte a fiamat. És azt hiszem, tudom, hová rejtette a testet.
Dezső lassan bólintott. Egy darabig csak álltak csendben.
– Biztos, nem kér kávét?
Tibor végre Dezső szemébe nézett.
– Ne szórakozzon velem!
– Legalább jöjjön be, és az asztalnál beszéljük meg. – És bár Dezsőnek egészen eddig a pillanatig esze ágában nem volt erről beszélni, most mégis Tiborhoz hajolt, és halkan azt mondta: – Maradt még egy fánk.
Tibor megint feltartotta a mutatóujját, de egy darabig habozott. Megköszörülte a torkát.
– Az alapba rejtette. Igaz? Lehetetlen bebizonyítani. Az életben nem derül ki. Megvárta, amíg a kotrógép végez a szomszéd telken, éjszaka elásta a testet, másnap ráöntötték a betont. Hónapok teltek el. Nincs az az eszelős bíró, aki visszabontat egy félkész családi házat. De nem csak ezért jöttem.
Dezső komoran nézett a ballonkabátos alakra. Ez volt az első alkalom, hogy tartott tőle.
– Tudni akarom – folytatta Tibor. – Árulja el! Hogy képes így élni? Nem lenne könnyebb magának is, ha bevallaná?
– Mit akar, mit mondjak?
– Az igazat!
Dezső erre hallgatott egy sort.
– Legalább a ruháját hadd mossam ki! Ha akar, le is tusolhat. Adok egy váltás szettet, amíg vár. Van szárítógépem.
Tibor feje kiürült. Észre sem vette, hogy bólogat, ám ahelyett, hogy átlépett volna a küszöbön, megfordult, és elsétált.
Dezső nem szeretett rosszban lenni senkivel. Egy ilyen reggel után az egész szombatja pocsékul telt. Mégis azt gondolta, hagynia kell egy kis időt Tibornak, úgyhogy kora estig várt. Akkor dobta össze a szendvicseket és a limonádét. Közben régi slágereket hallgatott. Éppen a Somebody to Love szólt a Jefferson Airplane-től, amikor lenyalta a vajat a késről. Az ételt és az italt a méretes szatyorban lévő kupacra tette. Volt már benne tiszta ruha, takaró, zseblámpa és néhány könyv. Kilépett a házból, bezárta az ajtót, és elindult a szomszéd telken álló félkész családi ház felé. Két hónapja nem dolgozott rajta senki. Pedig már a tető is a helyén volt. Hátravolt még a vésés, a nyílászárók beszerelése, a gépészet, a vakolás, a festés és ami a legfontosabb, a berendezés.
Tibor ezek nélkül költözött be. Dezső elgondolkodott ezen. Tibor március óta kóborolt a környéken, nyár közepén foglalta el a házat, most meg egyetlen szökkenésre vagyunk az ősztől. És még egyszer sem látogattam meg, pedig folyton becsönget hozzám, mikor miért, és hát itt van a szomszédban. Tényleg, hívhatnám így. Szomszéd. Az mennyivel barátságosabb lenne, és akkor azon sem kellene aggódni, hogy Tibor éppen melyik szerepében állít be.
Dezső a ház elé ért. Pár napja valaki azt graffitizte az utcára néző falra, hogy HOBÓLAK. Ha Dezső meglátta a feliratot, rossz érzés fogta el. Azt gondolta, azért, mert udvariatlanság ilyen undokságot festeni egy házra, amiben egy ember lakik. Hiszen az az ember, aki házban lakik, hogy is lehetne hobó?
Volt egy szedett-vedett kerítés az udvar előtt, de Tibor már kiszélesített rajta egy lyukat. Dezső bebújt rajta. Az udvaron futóhomok, fű csak elvétve, kis csomókban. A sarokban egy BMX hevert. Dezső még nem látta Tibort kerékpározni. Pláne nem BMX-szel. Pedig most, hogy így elképzelte, szívesen megnézné.
Elmosolyodott.
A bejárattól kezdve majdnem minden lépésnél törmelék csikordult Dezső cipője alatt. Még egy festékszóró dobozba is belerúgott véletlenül.
– Itt van, szomszéd? – Olyan jólesett kimondani.
Benézett minden helyiségbe, végül a legtávolabbiban találta meg Tibort. A férfi a földön feküdt kartonpapírokon, eszméletlenül. Körülötte hungarocell dobozokban ételmaradék, flakonok, újságok, pár szerszám, hátizsák, szétdobált cigarettacsikkek, néhány pornómagazin. A legszembeötlőbb mégis egy koszos kis üvegpipa volt Tibor keze mellett. Dezső a fejét csóválta. De nem baj, gondolta, majd én segítek. Kezdésnek eltakarítjuk innen a mocskot. Egy hosszabbítóval akár áramot is hozhatok át, és veszek neki hősugárzót, de persze a legjobb az lenne, ha télire…
Dezső meglátta a sarokban heverő építésifólia-tekercset. Nem is szabályos tekercs volt. Inkább csak oda volt gyűrve. Egy cipő lógott ki a végéből. Dezső letette a szatyrot. Rosszak voltak a fényviszonyok. Nem tudta kivenni, van-e láb a cipőben, és az is eszébe jutott, hogy csak egy cipőt lát, márpedig egy rendes embernek két lába van.
Kirázta a hideg. Egy pillanatra meg is szédült. Lassan megfordult. Amilyen hanyagul jött befelé, úgy figyelt, nehogy törmelékre lépjen kifelé. Csak egyszer nézett vissza.
Tibor a kartonokon ült. Dezsőt nézte.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
