Ami van, akkor is rengeteg, ha szinte már semmi sincs. Mert lenni önmagában rengeteg. Persze nem mindig lehet, és nem is feltétlenül kell lenni, de ha úgy adódik, hogy van az ember, az rengeteg.
Amikor édesanyám azt mondta, mostanában kevés mifelénk az öröm, éreztem, miattam mondja, rajtam keresztül szivárgott, mi több, ömlött be a bánat az életünkbe, jaj nekünk, de nem nekem szól, úgy függ velem össze, hogy nem rám vonatkozik. A sorsra vonatkozik, a menetére mindannak, amit az életünknek nevezünk. Hogy ez a menet, ha egyszer már nem a megfelelő irányba kanyarodott, tette volna ezt őmiatta, történt volna vele a rossz, ne a fiával. Akkor mondtam neki, hogy fogunk mi még együtt sétálni a napsütötte oldalon.
Most pedig sétálunk. Igen, nem is lehet kérdés, rakom előre a lábamat, a jobbat, majd a balt, aztán ismét a jobbat, megint a balt, semmi tévedés, járok, haladunk. Jobbomon édesanyám, belém karol, felettünk a felhőtlen, tágasan nyíló ég, megengedhetetlenül sok, szinte túlzás. Ránézek édesanyámra, aztán a minket körülölelő tágasságot csodálom, közben az életre gondolok, meg az irodalomra, aztán arra, hogy nem tudom, hol húzódik vagy húzódik-e egyáltalán határ a kettő között.
Ha könyv volnék, már regény lennék, ez fut át az agyamon, igaz, nem túlságosan hosszú regény, de mégiscsak, igen, már nem novella, és semmiképpen sem vers, főleg nem egy Tandori-koan, egy néhány mozdulat, lépés vagy levegővétel között odavetett rögtönzés, parádé, brillír, nem, ez más, ehhez már ragaszkodni lehet. Néha egyenesen úgy tűnik, mintha értelme is volna. Persze nincs neki, de ha a betegség nem bántja majd a nyelést, a légzést, az emésztést vagy a vesét, még akár az orosz realizmust is megcélozhatom. Eszembe jut a Karamazov testvérek, négy kötet, nem, az lehet, hogy a Winnetou, mindegy, és eszembe jut a könyvcím, mindent tud, mindent elbír, Dosztojevszkij Szibériában Hegelt olvassa, és sírva fakad.
Gyógyíthatatlan betegségből kétfajta van. Az, amibe belehal az ember, és az, amibe nem hal bele, legalábbis nem közvetlenül, viszont megszűnik annak lenni, ami volt. Vagy belehal tehát mindenestől, vagy ráadás lesz a semmire, úgy lesz, hogy nincs, ami pedig mégis van, az olyasvalami, amivel, ha választhatna, nem akarna együtt lenni. Mintha egy durva idegen beköltözött volna az otthonunkba, és többé nem lehetne onnan kirakni. Tragikomédia az egész, szakadék nyílik a feje fölött, két világ közt ragadtam.
Milyen balzsamos és enyhe ez a kora nyári szellő, valósággal simogat, mondom, kiherélt romantika, biedermeier bukolika. Anyukám azt feleli, olyan, mint a tihanyi naplemente, csak élőben igaz. Ez most az igazság, a mindent elnyomó ténylegesség, az ég, a nyár, a lépések és a belekarolás, ha nem vigyázok, még édesanyám lábára is rálépek, micsoda pazarló bőség. Ez valójában már nem is járás, ez, kérem szépen, gyaloglás, mi több, séta. Egyre közeledik a hajóállomás, látni ugyan még nem látom, de mindjárt elérjük a kikötő előtti Rózsakertet.
Gyógyíthatatlan betegséggel élni abszurd és felháborító és valószerűtlen. Mitológiai jelentőségű semmiség, sorsszerűnek tűnő véletlen, életet kibillentő banalitás. Olyan egyszerű igazság, akár az ég, a nyár, a szél, a belekarolás, csak éppen fordítva, egyenes vonalú botrány, az Univerzum, a létezés, a rend botránya. Becsapás, átverés, vállalhatatlan feltételek. Nem lenni annak, ami az előbb még voltam, az olyan félelmetes, mint a meghalás. Hospitalizálódni, azt hiszem, lehet. A saját magamtól való elkülönülést megszokni, ebbe az eltávolodásba belehelyezkedni nem lehet.
Nagyon szép szót hallottam a kórházban, az orvosok és a nővérek használták a két lábon járó betegekre, fennjárók. Magasan, fenn van a fejük, úgy járnak. Aki sokat ül vagy fekszik, heteket, hónapokat, éveket, az, amikor feláll, megszédül. Ólom a dereka, betontömb a háta, és ásít, mert a gravitáció lefelé húzza a véráramot, kiszalad a vér a fejéből, sőt úgy képzelem, fent, a magaslaton, ahol immáron a feje van, minden bizonnyal ritkább az oxigén is. Ha valaki ásít, azonnal leültetik, különben elájul. Mi viszont itt sétálunk, fennjáró vagyok én is, felsőbb osztályba léphettem hát, semmi szójáték, valóságos lépések ezek, járok. Sétálok, mindenütt vízimadarak, nemrég kelhettek ki a fiókák, az anyamadár mögött úgy tekernek a kishattyúk, akár a sáros matchboxok. Amikor elúsznak előttem, az anyamadárral belenézünk egymás szemébe, nem látszik benne idő.
Legjobb barátom kockázatelemzőként dolgozik, súlyozott értékek, eloszlás, valószínűségszámítás, meglehetősen bonyolult, magas szintű matematika. Mindig óvatos, kicsit mosolyog is, ha szóba kerül az ügy, senkitől nem várja el, hogy értse. Azt azért megértettem, hogy a lehetőség is kockázat, olyan, mint a fenyegetés, csak ellenkező előjellel, viszont nagyon is különbözik a nyereségtől, ahogy a fenyegetés is különbözik a bajtól, merthogy nyereség és baj vagy van, vagy nincs, a lehetőség és a fenyegetés ellenben valószínűségek, nem biztos, csak lehet, -őség, a magyar nyelv a rengeteg (tessék) ’e’ betűt leszámítva zseniális, nem ragozom, a lehetőség és a fenyegetés a bizonytalanság fogalmai tehát. Ez a bizonytalanság az, ami az embernek leginkább van, ez talán az egyetlen bizonyosság, ez a végtelen őrlődés, véget nem érő tipródás, mindent felemésztő méricskélés és számolgatás és kalkuláció.
Amikor a barátomnak feltettem a kérdésemet, ezért fogalmaztam tehát úgy, mi a valószínűsége annak, hogy ha én egészséges vagyok, ennyi idősen Siófokon sétálok az édesanyámmal. Egészségesen, kérdezte, és nem rögtönzött, hümmögött, valamit jegyzetelt, aztán számolt, napok teltek el, majd a hétvége is, aztán eltelt egy hét, és éppen, amikor már fel akartam hívni, hogy ne feledje, a kérdést és a számítást, jelentkezett. Arányszámot mondott, de az nekem semmit nem jelentett, ezért rögtön lefordította, kezelhetővé tette számomra: ha a séta nélküli golyók fehérek, az anyukáddal való sétát jelentők pedig pirosak, és száz golyód van összesen, ennyiből kell tehát vakon húznod, négy-öt piros golyód lenne az urnában. Ennyire kevés, hüledeztem, ennyire, mondta szárazon, ő végül is ennél nagyobb ügyekben dönt befektetésről, biztosításról vagy azok elmaradásáról, nem emiatt fog kétségbe esni. Majd még hozzátette, nézd, ez statisztikai matematika.
És mi most mégis itt vagyunk. Nyár van, sétálunk, a Balatonban járunk, gyalogolunk a mellkasig érő vízben. Ez sem könnyű ám, már-már nem is csalás. Persze kisebb csoda a vízben járni, mint rajta, de mindenkitől amennyi telik, talán csak grammatikai különbségről van szó. Alulról nyalom a Maslow-piramist, de ez itt már nem a legalsó szint, nem bizony, messze túl van azon, sőt. Még átfut az agyamon, hogy a Maslow-piramis szintjei kicsit a Pokol köreire emlékeztetnek, nem érdekes, a vízen megtörő napfény játékát figyelem. Édesanyám mosolyog, előbb még nevettünk is.
A mozgássérült beemelő vonalától a Rózsakert majdnem hétszáz méter, és mi mindjárt ott vagyunk, pár méter, és az ott már a Nagystrand határát jelző kerítés. Minden van, minden másképpen van. A séta íve ugyanaz, csak párhuzamosan el vagyunk tolva a Petőfi sétányhoz képest, pont úgy, ahogy párhuzamosan vagyok én is eltolva az egészséges önmagamhoz képest. Párhuzamos sínre átpakolt szerelvény, kalkulált valószínűségek, távolságtól szépülő táj. Az emlékezés és a vágyakozás semmire nem kötelez. Úgy nézem a sétány platánsorát, mintha alatta járnék, édesanyám megjegyzi, mégis jó volt olyan kíméletlenül visszavágni őket, nem tértek vissza a varjak. Valamiért eszembe jut, hogy a beemelőnél segítő vízimentő karjára homokóra van tetoválva, aztán az, hogy vers és novella és regény és többkötetes. Érzem a talpam alatt a kvarchomok hullámait, ugrok egy fejest, édesanyám újra nevet, én pedig siklok, áramlok az esélyek ellenében, a bizonytalanság közepén.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
