Évszázadokkal vagy talán évezredekkel az apokalipszis után a Jóistennek eszébe jutott, régen hallott már gonosz kis teremtményei, az emberek felől. A Föld nevű bolygó fölé hajolt hát kíváncsian, és azt kiáltotta: „Hé, emberek!” De nem kapott választ. „Hé, sárkányfogvetemények!” – kurjantotta azután vidáman. De most sem válaszolt senki. Közelebbről is szemügyre vette az égitestet, de a Földön teljes csönd és a sötétség honolt. Biztosan megint valami komisz viccet eszeltek ki, legyintett a Jóisten, és már ment volna a dolgára, amikor hirtelen egy csöpp kis fényt pillantott meg. „Hát te meg ki vagy?” – kérdezte. A csöpp kis fény azt mondta halkan, ő az Évszázados Villanykörte. „A micsoda?” – tudakolta csodálkozva a Jóisten. A csöpp kis fény kapva kapott az alkalmon (száz vagy ezer éve nem beszélt már senkivel), és részletesen elmesélte az életét: „A világegyetem leghosszabb ideje égő izzólámpája vagyok. 1901 óta világítok, ez idő alatt szinte sohasem kapcsoltak le. Eredeti teljesítményem 60 watt volt, de ma már csak nagyon halványan pislákolok. Kézzel fújt, szénszálas körte vagyok, az ohiói Shelby Electric Company gyártott az 1890-es évek végén. Eredetileg egy pumpaállomáson működtem, majd egy livermore-i garázsba kerültem, melyet a tűzoltóság használt. Mikor a tűzoltók az új városházába költöztek, én is velük tartottam. 1976-ban a kaliforniai Livermore-Pleasantoni Tűzoltóság épületébe helyeztek át. Nem csavartak ki a foglalatomból, hanem elvágták a vezetékemet, majd rákötöttek új és végleges otthonom szükséghelyzeti generátorára. Mindeközben én 22 percet szundítottam. Azóta folyamatosan égek egy szünetmentes áramforrás segítségével. Illetve nem egészen, mert egyszer tönkrement az áramforrás, és kénytelen voltam majdnem 10 órát szunyókálni. Ez volt életemben a big sleep, ha élhetek egy ilyen chandleri fordulattal.”
A Jóisten kissé unta már a hosszas élménybeszámolót, meg aztán nem is volt neki szimpatikus ez a dicsekvő körtécske… Magában azt gondolta: „Micsoda egy felfuvalkodott égő! Hogy fényezi magát! Tán azt hiszi, ő szarta a világosságot?” De nem vágott szavába, udvariasan megvárta, míg az izzó végez a mondókájával, s csak akkor kérdezte: „Na jó-jó, de hol vannak az emberek? Tán kinyírtad őket mind egy szálig?” A csöpp kis fény elsápadt: „Óh, nem! Hogyan is gondolhatod ezt komolyan? Nem én tettem. Nem is lennék rá képes. Ezek magukat irtották ki. Szörnyű egy társaság volt, ostobák, de beképzeltek, azt hitték, mindent tudnak és mindenhez értenek, és közben elpusztítottak mindent, beleértve önmagukat is.” A Jóisten kényelmetlenül érezte magát, hiszen mégiscsak az ő teremtményeiről volt szó. Tudta ő, hogy álnok kis állatok voltak a kreatúrái, de közben enyhe lelkiismeret-furdalása is támadt, hiszen csúnyán elhanyagolta őket az elmúlt időben. „Nem mintha ne lettek volna menthetetlenek ezek a kis patkányok” – gondolta a Jóisten, de mondani nem mondott semmit. Csak nem fog magyarázkodni egy közönséges szénszálas villanykörte előtt?! „De ha mindent elpusztítottak maguk körül, te hogyan úsztad meg?” – kérdezte a Jóisten bizalmatlanul. „Őszintén szólva nem tudom, fogalmam sincs. A tűzoltók egyre többször mentek oltani. Aztán egyszer csak nem jöttek vissza többé. Sok év kellett, mire rájöttem, mindennek vége, egyedül maradtam. Annyit mondhatok, sokkal jobb lett a világ nélkülük. Mármint az emberek nélkül. És ha kíváncsi vagy a véleményemre, akkor hozzátenném…” Ám ekkor a csöpp kis fény végleg kialudt. A villanykörte, mely 1901 óta izzott, most feladta. Finita la commedia, ha szabad egy ilyen leoncavallói fordulattal élnem.
A Jóisten nem volt bánatos a társalgás hirtelen megszakadása miatt. Úgy érezte, ez a párbeszéd kezdett egyre kellemetlenebb vágányra futni. Mintha ez a közönséges körte szemrehányást akart volna neki tenni. „De hogy jön ő ehhez? És miért tegez? Egy ilyen jelentéktelen fényforrás engem, az Örök Világosságot? Egyáltalán, mi közöm van nekem hozzá? Még csak nem is én teremtettem! Hanem az emberek. Jó-jó, ezek az emberek tényleg gusztustalan kis férgek voltak, és valóban én alkottam őket… De hát ki nem hibázik? Miért kell minden piszlicsáré balfogást folyton felhánytorgatni? Főleg most, hogy már nincsenek is…” A Jóisten egy ideig csak nézett maga elé némán. Talán megérintette őt a lét és az idő terebély fájának ágai között fuvalló elmúlás szele, ha szabad egy ilyen tompai fordulattal élnem. „És különben is – kérdezte magától később a Jóisten –, miért nem a sikerült teremtéseimről beszélünk? Oké, az Embert elkúrtam. De miért nem a Nappallal jön ez a prosztó izzó? Vagy ki állíthatná ép ésszel, hogy az Éjszaka nem csodálatos alkotás? Vagy hogy a Tenger nem remekmű? Amiről azt írta a költő: Ez a kékség, amiben úszunk, / tán a mennyország idelenn, / ez a kékség, amiben úszunk, / eget és földet összefog... És a Csillagos Ég, ami Kant lelkét csodálattal töltötte el, az tán smafu? Nem is értem… Miért kell mindig mindenben csak a hibát keresni?” – duzzogott a Jóisten, majd magányosan elvonult, pontosan úgy, ahogy azon a bizonyos hetedik napon vonult el.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
