Akárcsak az előző napokon, most is egyetlen döndüléssel kezdődött, mint amikor felborítanak egy nehéz ruhásszekrényt.
Arra gondoltam, egy pillanatnyi robaj még nem a világ, bár arra mégis elég volt, hogy elfelejtsem, amit épp leírni készültem. Kitöröltem a többé sehova sem vezető mondatkezdetet, és ujjaimmal dobolni kezdtem az asztalon. „Egy nehéz ruhásszekrény”, pötyögtem aztán, de valamiért félrenéztem, és mire visszanyertem a figyelmemet, már nem volt egyértelmű, mit akartam a szóban forgó bútordarabbal. Újraolvastam az előző bekezdést, hiába, abból sem derült ki. Töröltem, és megint doboltam. „Szokásomhoz híven”, gépeltem.
Ekkor szólalt meg az első fúrókalapács. Felpattantam, és fülemre tapasztott kézzel tettem egy kört az asztalom körül. Ám a tenyerem nem volt elég a fúró ellen, a körséta pedig szintén nem inspirált semennyire sem.
Visszaültem. „Fehér zaj”, suttogtam magamban. „Tavaszi eső. Zápor borzolja a rétet. Egy fúrókalapács…”. Mit csinál egy fúrókalapács? „Egy fúrókalapács törleszkedik, és dorombol a vasbetonnak. Akár a cukor, olvad a Kádár-kocka.” Ez tetszett, de a szöveghez, amin dolgoztam, nem volt köze.
Átellenben, a másik szomszédnál egy kutya kezdett ugatni. Már megint bezárták egy egész, nyomorult munkanapra. Egyedül volt, mint az ujjam. (Itt már csak a levegőbe pötyögtem, amúgy pótcselekvés gyanánt.) Ha belejön, nem fogja tudni abbahagyni. „Kézenfekvő”, gondoltam. „Ezek a lakótelep legtermészetesebb hangjai.” Másrészről azonban a pudli létezését nehéz volt igazán természetesnek látnom. Egy farkas, az más lett volna persze.
Amikor az első fúrónak egy második is válaszolt valahol a távolban, a fejem felett, összeomlott bennem valami, és elindultam a partvisért. Nem hihettem, hogy felhívom magamra a figyelmet, vagy, horribile dictu, megállítom a munkálatokat. Természetesen nem voltam ennyire naiv. De hirtelen úrrá lett rajtam a tettvágy. Cselekednem kellett, reagálnom az irdatlan zenebonára. Hol a mennyezetet kopogtattam a partvis csúcsával, hol a fűtőtestet ütlegeltem a nyéllel.
Az ablak alatt kisvártatva megszólalt egy boldogtalan csecsemő. Most már két fúrókalapács felelgetett egymásnak, egy öleb dühöngött, egy gyerek üvöltött, és én doboltam a partvissal. A fúrók így hangzottak: „Bzumm-bzumm”, illetve, félütemnyi fáziskéséssel, „Bzümm-bzümm”. A kutyaugatás: „Va-va-vakk! Va-va-vakk-vakk-vakk!” A gyereksírás: „Boááá! Oááá! Oááá! Oááá!” Én a partvissal: „Kopp-kopp! Zbeng-zbeng-zbeng!”
Mindent beleadtam: az állandó zaj miatti frusztrációmat, az elillanó szavak és mondatok fájdalmát, a veszteglés dühét – de mozdulataimban különös módon egyre inkább ott volt a dolgos karok öröme, a lendület vágya, a düh szépsége is. Az önmegvalósítás.
Figyelni kezdtem.
A gyereksírásban az üres has – teli pelenka bánata zengett és a napsütés öröme lüktetett. Az ugatásban a házőrzés büszkesége, a félelem, a meg nem értettség. A fúrókalapács trillájában? Talán az erő, a beton lágysága, a vas keménysége, düh és könyörület – így képzelem, nem kizárt, hogy rosszul. Nem értek a fúrókalapács nyelvén, ahogy a kutyaugatás üzenetét se nagyon szoktam felfogni. A csecsemőkről nem beszélve.
A felfedezés, amit ekkor tettem, egy életre meghatározta a világról alkotott elképzelésemet. Kopácsolásom ugyanis, ha nem is hangról hangra, de sok tekintetben mégis a fúrókalapács dallamát követte. Bzumm-bzumm. Kopp-kopp. Bzümm-bzümm-bzümm. Zbeng-zbeng-zbeng. Ilyen és ehhez hasonló variációkat hoztam létre akaratlanul. Ezek után az ugatásra füleltem jobban oda. Va-va-vakk-vakk-vakk. Va-vakk. Va-vakk. Azután a gyerekre: bááá-bááá. Boá-boá. Bááá-bááá-bááá. Azután, ma már itt tartottunk, felidéztem a saját pötyögésemet, majd zongorázásomat az asztalon. Pikk-pikk-pikk. Pakk-pakk-pakk. Pikk-pakk, pikk-pakk. Tum-tu-tum. Tüm-tüm-tüm. Stimmelt, stimmelt és stimmelt, ha persze nem is az utolsó nyolcadhangig, hanem a lényeget tekintve. Voltaképpen bármi stimmelt volna. Végtelenül egyszerű mintákból dolgoztunk. Végtelenül egyszerű elemeket illesztgettünk egymáshoz különféle módokon, hogy megépítsük, berendezzük, megénekeljük a világot. Abban a szerda délelőtti ricsajban ott volt az anyák és apák sírása és öröme; a szidás és dicséret; a gépek kattogása, az orvosok fojtott beszéde; kiszolgáltatottság és erő; irigység, bizalom. Ember-, kutya- és fúrónemzedékek kis változtatásokkal ismétlődő sorsa. Ember-, kutya- és fúrónemzedékek története visszamenőleg egészen a kezdetek kezdetéig.
A kezem ekkor újra a fülemre kaptam, mert elképzeltem, s így hallani véltem a kezdeteknek ezt a kezdetét: a Nagy Bumm fülsiketítő, iszonyú zaját. Az eredendő zajt, az őslármát, melyet azóta is ismétel minden létező a maga lehetőségei és tehetsége szerint.
Ott, a partvissal a kezemben, még mindig gépiesen a plafont kalapálva megértettem, miért nem szabad folytatnom a novellát, amin dolgozom – és rájöttem, hogy mit fogok írni ezután. Tudtam, biztosabban, mint valaha, hogy mire vagyok elhivatott. Az íróasztalomhoz léptem. Kitöröltem mindent, ami a képernyőn várt rám, helyette pedig begépeltem: „-.-.-.-.-.-.-ˮ. Olyan volt, mint egy morzeüzenet. Kijavítottam: ”,,,,,,,…..,,,,,,…..„, de még ez sem volt az igazi.
A teremtéshez persze idő kell. Fülemen tenyeremmel görnyedtem a számítógép mellett, és forgattam a fejemben a különféle megoldásokat. Kerestem a megfelelő formát, holott a lelkem mélyén nyilván tudtam, mi az. De érteni akartam, és meg akartam tölteni tartalommal – mert ahogyan egy kutya új meg új jelentést ad a vakkantásainak, egy partvis átérzi a koppantások mélyrétegeit, egy fúrókalapács pedig a berregésekbe és döndülésekbe ért bele mindig új mondanivalót, úgy én is szerettem volna mondataimmal egy új igazságot felépíteni. Pedig ekkor még alig mertem használni a nyelvet, amely attól fogva lassan, fokozatosan feltárult előttem. A csendnovella születését hosszú hónapok, sőt talán évek mérlegelése előzte meg. Ez lett életem addigi legészrevétlenebb szövege. Így kezdődött: ” ⠀⠀⠀⠀ˮ. És így is folytatódott.
Nem volt több egy szerény, kurta kis prózácskánál, melynek minden bekezdéséért külön meg kellett küzdenem. Mégis boldog voltam, mert tudtam, hogy az így létrehozott mintából hamarosan újabb novellák, versek és regények fognak születni. Még pár száz év, és a könyvespolcok megtelnek az én alkotásom különböző változataival. Ezután pedig kezdetét veszi a folyamat, amely ellentétes lesz a Nagy Bumm egyre kisebb léptékben történő reprodukálásával: a létezés minden területén egyre nagyobb, egyre rendszerszintűbb ⠀⠀⠀⠀⠀⠀-k jelennek meg. Már egész állat- és növényfajok, tárgyak különböző kategóriái követik a ⠀⠀⠀⠀⠀⠀szabályait. Később a fizika és vegytan törvényei is igazodni kezdenek hozzá. Míg végül, egy csendes, diszkrét napon eljön a Nagy ⠀⠀⠀⠀⠀⠀. És az új világ észrevétlenül megszületik.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
