Végtelenül hosszú az út Budapest és Berlin között. A város határában már elviselhetetlen az unalom, hiába veszik át a felásott krumpliföldek helyét gyárak, raktártelepek, később villák és kopott bérházak, a sárga, a vörös és a fehér is szürkének látszik, mintha piszkos lenne a napfény. Az utasok szunyókálnak, körülöttük csomagok, felöltők, fonott kosárban alvó tyúk. Egyedül Ida izgatott, fél fenékkel ül a padon, szorítja a nehéz szőnyegtáska fülét. Nincs szokva az utazáshoz. Húszéves koráig ki se tette a lábát Budapestről, azóta is csak kétszer kísérte el az apját Bécsbe. Elsőre az idős Csekonics grófnőről kellett méretet vennie, másodszor a jövendőbelije szüleivel találkozott. Mindkét alkalommal rettegett. A grófnő meglepően barátságosnak bizonyult, bátorítón mosolygott, amikor Ida a csipkemintákkal ügyetlenkedett, vagy leszaladt a kezéből a mérőszalag. A jövendőbelikkel már nem volt ilyen egyszerű. Az após épp csak egy pillantásra méltatta, megvan-e keze, lába, aztán szó nélkül el is fordult tőle. Amíg a férfiak elvonultak a szomszéd szobába, hogy a házasságközvetítő segítségével a hozomány kérdését megvitassák, Ida magára maradt a leendő anyóssal. Olyan sovány volt, hogy az ujjain lötyögtek a gyűrűk, és olyan alacsony, hogy ha székre ült, nem ért le a lába. Ő sem szólt Idához, helyet foglalt a terített asztalka mellett, és maga elé húzott egy ezüstözött csészét. Ida megértette, a kávéskanna után nyúlt, töltött, aztán cukrot és tejet kínált. A keze alig remegett. Töltött a házasságközvetítő feleségének, két lányának, végül magának is. Még sosem járt olyan háznál, ahol nem pipacsos vagy rózsás, hanem ezüstfüstös porceláncsészében szolgálták fel az uzsonnát. Ahogy a kezébe fogta, csalódást érzett. Nem ilyennek képzelte az ezüstöt, nem ilyen kopottnak, feketének. Másfél órán át tartott a tárgyalás a szomszéd szobában. A jövendőbeli anyós azalatt a háziasszonnyal beszélgetett, Ida pedig illedelmesen hallgatott. Jó benyomást szeretett volna kelteni, pedig tudta, hogy nem múlik rajta semmi. Az apja ajánlattal érkezett: üzletet nyitna Berlinben, a legnagyobb lánya vezetné. A jövendőbeli após nagy tiszteletű textilkereskedő volt, és kívánatosnak tartotta, hogy egy új, az eddigieknél finomabb kalapkereskedés nyíljon a Brunnenstrassén, azonban a támogatásának volt egy feltétele: a legkisebb fiát, Isidort akarta üzletvezetőnek. Isidor és Ida korban egymáshoz illett, a fiú tanult volt és komoly, a lány jól nevelt és dolgos, nem lehetett semmi akadálya annak, hogy összeházasodjanak. Így aztán egy hónappal később Ida felszállt a Berlin felé induló vonatra, hogy berendezze a boltot, mire az apja meghozza az első tavaszi kollekciót.
A pályaudvar hatalmas. Ameddig ellát, jobbra-balra kocsik és tehervagonok állnak a mellékvágányokon, emelődaruk és szemaforok magasodnak föléjük. A vonat bekúszik a többi szerelvény közé, és egy döccenéssel megáll. Az utasok kászálódni kezdenek, a tyúk vadul verdes a kosárban. Ida fogja a táskát, utat tör az ajtóhoz, mihamarabb ki akar érni a friss levegőre, ám alighogy leszáll, tüdeje megtelik füsttel és korommal. A peronon egzaltált sürgölődés. Nem, köszönöm, ismétli Ida a hozzá lépő hordároknak. Nem akarja feleslegesen szórni a pénzt. Az apja azt mondta, a jövendőbelik a főbejárat előtt várják kocsival, így Ida arrafelé igyekszik a csarnok óriási kupolája alatt. Micsoda város lehet ez, ha ekkora a pályaudvara? Hátulról meglöki valaki, egy ismeretlen fiatalember mellé kerül. Bocsásson meg, kisasszony. Kérem, engedje meg, hogy jóvá tegyem a figyelmetlenségem. A fiatalember bemutatkozik, erősködik, hogy segít Idának. Micsoda dolog, egyedül utazik? Hadd vigye a csomagját, hívjon neki kocsit, engedje meg! Ida leszegi a fejét. Már közel vannak a kijárat boltívei. Azon túl várják azok, akiket ma még szintén alig ismer, de akikkel mától élni fog. Különösen az anyósát kell kitanulnia. Tudni, hogyan szereti a teát, a kugelt, hogyan vasalja az ágyneműt és rakja el a gyümölcsöt. Ha az anyjával kijön, jó lesz hozzá Isidor is.
Kilép a csarnokból. Odakint egy pillanatra le kell hunynia a szemét, és amikor újra kinyitja, azt hiszi, megvakult. A pályaudvaron sürgölődő tömegnek nyoma sincs, de nincsenek konflisok, lovak, gesztenyeárusok sem, csak egy csenevész fűvel borított tér, rajta pad, fél tucat kopasz fa, térdig érő bukszusok, azokon túl széles út, különös házak, nagyok, szögletesek és dísztelenek, mintha zöldségesrekeszekből lennének összerakva, és száguldó, színes kocsik, ember méretű gyufásskatulyák. Milyen kalapot hord, aki ilyen kocsin utazik? Ida lesimítja a szoknyáját, elindul. Itt kellene találkoznia a jövendőbelikkel, ám a tér üres, csak egy-két galamb csipeget a bokrok mögött. Sehol egy ló, egy szekér, egy kalap, egy szakállas arc. Siketítő az úton száguldó kocsik zaja. Mintha vihar közeledne gondolja Ida, sőt, mintha ez lenne a vihar maga. Bal kéz felől megnyílik a föld, takaros lépcső vezet le egy kivilágított üregbe, mellette tarka biciklik sorakoznak. Ló sehol.
Talán rossz kijáratot választott? Biztos máshol várnak rá a jövendőbelik, nem itt. Megfordul, hogy visszamenjen, de megtorpan, mert az épületnek, amelyből az imént kilépett, nyoma sincs. Sehol az üvegkupolás csarnok, eltűntek a daruk, a mozdonyok, a hordárok is, mint a füst, csak egy csonk áll a pályaudvar helyén, a homlokzat egy darabja, boltíves oszlopcsarnok alatt három szélesre tárt kapu, kerek ablaknyílások, a magasban szobrok, a homlokzat mögött füves rét, azon túl házak és tornapálya. Ida közelebb lép, megérinti a falat. Hideg. Girbegurba betűkkel német felirat. Ida forgatja a fejét, nem érti. Mi történt? Álmodik? Amíg ott áll, egy úr jelenik meg a középső kapuban. Mondja, kisasszony, ez itt már nyugat, kérdezi, majd Ida elképedt arcát látva visszafordul. Egy fiatal nő siet át a kapun, a nyárias idő ellenére télikabátot és kendőt visel. Kabátján csillag, karjában csecsemő, hátán batyu. Hunyorog a fényben, leül a padra, hogy megetesse a gyereket. Ida nézi. A gyerek nyel, prüszköl, a tej folyik végig az arcán. Ida a melléhez nyúl. Ezt az érzést nem ismeri még.
Átteszi a másik kezébe a táskát, elindul. Fiatal lány jön szembe vele, szoknyája rövid, mint a teniszezőké, kékre van festve a haja. Micsoda város ez? A hirdetőtábla mozog, megugrasztja Idát. Előbb egy vidám család látszik rajta, aztán vált, és egy színes, mozgalmas plakátot mutat, átlósan nagybetűs felirat, talán egy mozi hirdetése lehet. Hátulról zörgést hall, összerezzen, de már nem kapja oda a fejét. Egy fiú suhan el mellette, egyik lába alatt kerekekre szerelt deszka, a másikkal hajtja magát. Fején a szemüveg, mint a pilótáké.
Ida megy. Az úttest szélén megáll, nézi, hogy suhannak a kocsik egy irányba, majd vezényszóra megállnak, és a másik irányból indulnak el egyszerre, mintha mind tudná, mikor mi a dolga, pedig a forgalmat nem irányítja csendőr. Ahogy ott áll, ismét meglöki valaki. Ugyanaz a fiatalember, mint legutóbb, de most nem mondja, hogy drága kisasszony, nem kér bocsánatot sem, csak áll, forgatja a fejét, alacsony homlokán felgyűrődnek a ráncok. Egy kanárisárga kocsi robog el előttük. Ida hátrahőköl, megbotlik az útpadkában, kis híján elesik. A fiatalember nem veszi észre, el van foglalva magával. Ida nagy levegőt vesz, ismét átteszi a nehéz táskát a másik kezébe, és elindul a túloldal felé. Úgy tűnik, nem jöttek érte. Kénytelen lesz elmenni a Brunnenstrasséra egyedül.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
