Kácsor Zsolt: Halálsikoly a hőkupolában

Egy sivatagi forróságot lehelő, sötét és levegőtlen szobában próbáltam volna ablakot nyitni, de beragadt a kilincs, nem mozdult, akárhogy rángattam. Akkor rohadj meg, te kilincs, ordítottam abban a reményben, hogy átkom másodperceken belül megfogan, azaz a kilincs megrohad, az ablak pedig kinyílik és én levegőhöz jutok, de ebből nem lett semmi, mert egyszerre csak megjelent előttem John Cleese a Gyalog galoppból. Arcán ördögi, torz vigyor, a kezében fecskendő. Az rögtön gyanús lehetett volna, hogy John Cleese fiatalkori énje bukkant fel a szobában, nem pedig az a közel 90 éves öregúr, aki valaha John Cleese volt, de abban a pillanatban ezen nem volt időm rágódni, mert John Cleese rám rivallt: don't move, bastard! Annyira megijedtem, hogy engedelmeskedtem neki: nem mozdultam. Legalábbis álmomban.

Mert a következő pillanatban arra ébredtem, hogy John Cleese eltűnt, én pedig levegőért kapkodva fekszem a saját ágyamban, és izzadságban úszom. Értetlenül pislogtam a fejtámlától alig harminc centire felállított ventilátorra, s amit láttam, az nem volt biztató: nem forgott. Hát persze! Kellett nekem olcsószarkínait venni! Sejthettem volna, hogy ez lesz! Az olcsószarkínai ventilátor feladta a küzdelmet az egy tömbben álló levegővel szemben. Igaz, akkor már két napja egyfolytában forgott a legmagasabb fokozaton: a 2026-os nyár legforróbb napjaiban jártunk – méghogy jártunk, inkább elgyötörten vánszorogtunk –, a reánk borult hőkupola ki akarta szorítani belőlünk a szuszt. A hőkupola kifejezést korábban nem ismertem, vagy ha ismertem is, akkor ez a mostani hőkupola úgy felforralta az agyamat, hogy eltűnt belőle minden korábbi információ. Legalábbis azon a verítékes, lázálmos éjjelen csupán az az egy információ birtokolta felforrt tudatom terét, hogy elromlott az olcsószarkínai ventilátor, ennélfogva perceken belül megsülök. De lehet, hogy már meg is sültem. A mű nem forog, a kínai alkotó pedig – rohadjon meg ő is – odahaza pihen, a minden bizonnyal hűvös Kínában, a hírek szerint ugyanis a hőkupola odáig nem ér el, felettünk terpeszkedik csak, a saját kipárolgásában bűzlő Európa dicstelen egén.

Kimentem a fürdőszobába, vettem egy hideg zuhanyt, s előrelátó módon nem törölköztem meg, hogy a bőröm párolgása minél tovább hűsítse szenvedő enmagamat. De hiába. Pár perc múlva tökéletesen száraz voltam, és lihegtem a forróságtól megint. Annyira el voltam keseredve, hogy most az a jól bevált trükk sem működött, hogy visszagondolok 2026. április 12-re, és menten kivirulok. Eddig ez bejött. Ha letört a bánat, elegendő volt azt a boldogságos napot felidézni, április 12-t, amikor egy egészen más jellegű kupolától szabadultunk meg: attól, amelyik immár tizenhat éve borult reánk fojtogatón. De most a dicsőséges és boldogságos választási eredmény sem derített jobb kedvre. Pedig aludnom kellett volna, hogy rendesen kipihenjem magamat, ugyanis be voltam rendelve a NAV-hoz ellenőrzésre. Ne kérdezzék, hogy mifélére, egy szót sem értettem az egészből, egy levélben valami olyasmiről igyekeztek tájékoztatni, hogy a bevallási és bizonylati adatok időszaki elemzése során eltérési izé került megállapításra, amelynek tisztázása elektronikus adategyeztetési eljárás keretében nem teljeskörűen elvégezhető, erre tekintettel kérik, hogy szíveskedjek megjelenni az illetékes adóhatósági ügyfélszolgálaton a személyazonosságom és az érintett adómegállapítási időszak dokumentumainak bemutatása céljából bla-bla-bla…

És ekkor megint ott volt előttem John Cleese, aki ezúttal Sir Lancelotnak öltözött! I got ya, bastard! Ezt üvöltötte diadalmasan, és a kezében ezúttal nem fecskendő volt, hanem aprócska számszeríj. Sir Lancelot be is mutatta, hogy a fegyverecske mit tud: figyelmeztetésül feltartotta a levegőbe, meghúzta a ravaszt, kivágódott egy kicsiny szigony a számszeríjból, és belefúródott a plafonba, akarom mondani, a hőkupolába, de az sajnos ettől sem pukkant szét. Ettől függetlenül John Cleese felüvöltött: I am jealous of Sister Angelica! Mire visszaüvöltöttem: but who the fuck is Sister Angelica?! Úgy nézett rám, mint egy idiótára, majd elmagyarázta: she is a dancer from the Rio Carnival, which is not being held in Rio de Janeiro anymore, but in Budapest. Erre már felvonyítottam, mint egy sebzett kutya: és mi a faszom közöm van nekem ehhez, Sir Lancelot?! De mire ez a kérdés eljutott volna hozzá, megint felébredtem, John Cleese pedig már messze gyaloggaloppozott az éjszakában. Reggel nyolc óra volt, és olyan forróság, amilyet csak a holtak völgyében éreztem Egyiptomban úgy harmincöt éve, mikor a luxori Nap lényegében hőkalapáccsá változott, és folyamatosan kalapálta az agyamat: belülről.

Ideje volt felkelni, mert időre kellett mennem a NAV-hoz, de iszonyodva gondoltam arra, hogy nekem most ki kell lépnem a világba, azaz voltaképpen be kell lépnem egy kemencébe, méghozzá ruhástul, és rövidnadrágban természetesen nem is mehetek, mert ugye: mit fognak a Magasságos Hivatalban szólni?! Ó, milyen hülye tud lenni az ember. Mintha a NAV-ot nem kizárólag a pénz érdekelné. Miért foglalkozna a NAV-nál bárki azzal, hogy egy firkászéletű, léha, literátus ember vajon visel-e hosszúnadrágot, avagy nem visel? De engem a saját érveim sem hatottak meg: biztonságból hosszú nadrágot vettem fel. Ráadásul eleve úgy neveltek, hogy úriember rövidnadrágban nem megy utcára – igaz, a neveltetésem idején, zsönge gyermekkoromban, Magyarországon még nem is létezett személyi jövedelemadó.

Mit nekem, hőkupola! Mit nekem, hőkalapács? Mit nekem izzasztó hosszúnadrág! Az előírt időpontra ott voltam a NAV-nál, és lássanak csodát: ott engem elöntött, betöltött, elárasztott a boldogság maga. A helyiségben ugyanis, ahová behívattak, volt légkondi. És még működött is! Jó hidegre volt állítva, úgyhogy szinte remegtem a hirtelen rám tört boldogságtól. Áldassék az Örökkévaló, aki lehetővé tette a légkondi feltalálását!

Örömmámorban úszva, arcomon édes mosollyal fordultam oda az ügyintézőhöz, s közöltem vele: hölgyem, én most nagyon boldog vagyok! Ez szaladt ki a számon, mire a NAV-os hölgynek meg a szemöldöke szaladt fel a homlokára. Hogy micsoda, kérdezte kissé zavartan. Angyali szelídséggel ismételtem meg: asszonyom, önnel szemben egy velejéig boldog ember ül, nézzen meg jól, úgyis ritkán lát ilyet. Felnevetett, s olyasmit mondott, hogy az ügyfelek náluk sajnálatos módon valóban nem szokták jól érezni magukat, pedig higgyem el, nem emberevők dolgoznak itt, nem olyan rossz hely ez, csak nem jó a híre. Ó, kedves asszonyom, ez nemhogy jó hely, de a létező világok legjobbika, válaszoltam, és olyan megkönnyebbülten pihegtem, mint egy csatakos és izzadós, különösen erősre sikerült ágyjelenet után szokás. Nem is akartam eltávozni. Az ügyintézés alig tartott tíz percnél tovább, megtörtént az adategyeztetés, kiderült, hogy nem vagyok adócsaló – amit én eleve tudtam, de a NAV az ilyesmit nem szokta bemondásra elhinni –, majd a kedves ügyintéző hölgy közölte, hogy végeztünk is, köszöni, hogy befáradtam, viszlát. Ennyi, kérdeztem csalódottan. Ennyi, bólintott. Kinéztem az ablakon, és az utcán felforrt agyú emberi árnyakat láttam poroszkálni. Elborzadtam a gondolatra, hogy nekem most ki kell mennem hozzájuk, ki a kemencébe. Nem lehetne átnézni a 2024-es évet is, kérdeztem a hölgytől, mire az a szép, szaladós szemöldöke megint felszaladt a homlokára, és visszakérdezett: miért néznénk át? Hátha rosszul írtam be valamit, motyogtam, sosem lehet tudni. Tessék megnyugodni, felelte ő, a rendszer nem jelez semmiféle problémát, minden rendben van a bevallásaival. Lehetséges, hogy a rendszer téved, érveltem tovább, nézzük csak meg azt a huncut 2024-et, de ha már itt tartunk, nekem a 2023-as bevallásom is gyanús! Az ügyintéző azonban rendíthetetlen volt, a fejét rázta, nem, nem, teljesen fölösleges belemenni a 2024-es és a 2023-as adóévbe, nincs azokban semmi hiba. Csípőből visszalőttem: hohó, és a 2022-es? Az éppen négy éve volt, választási év, ne feledje! És nekem minden választási év gyanús! De ezt a nőt mintha márványból faragták volna, nem lehetett a sodrából kihozni, úgyhogy könyörgőre fogtam: nézze, én önöknél mindig nagyon jól érzem magam, s kissé fáj, hogy oly kevés alkalommal rendelnek be, hogy is mondjam, én szeretem ezt a miliőt, ezt a szigorú, pedáns, ám emberarcú rendet, ami itt uralkodik, és… De nem hagyta, hogy befejezzem. Kedves Kácsor úr, ha szeretné még élvezni a vendégszeretetünket, akkor menjen ki a várótérbe, hozzám hamarosan új ügyfél érkezik. Helyet foglaltam hát a várótérben, s olyan üdvözült képpel ültem ott, mint aki megtalálta a Szent Grált – holott az a kehely nem más volt, csak egy műanyag pohár, tele vízzel, amit a vízadagoló automata jegesre hűtött. Igyekeztem húzni az időt, de egy óránál tovább nem volt pofám maradni. Kiléptem hát a nagyvilágba, egyenesen a hőkupola alá, és egy másodperc múlva már lüktetett az agyam, sípolt a tüdőm, és folyt rólam a víz. Majd egyszerre csak előttem termett John Cleese! Ezúttal fekete lovagnak öltözött a Gyalog galoppból, és két karja már hiányzott – gondolom, leolvadtak a hőségben. Fenyegetőn közeledett felém, mire elfojtottam magamban egy halálsikolyt, és őt megelőzve hősiesen támadásba lendültem: I did the deed, man! Ezen persze vihogott a fekete sisakja alól, nem nézte ki belőlem, hogy bárkit a magamévá tettem, de ez engem mit sem érdekelt: egészen biztos voltam benne, hogy kicsinálom a rohadékot, elég nekem a hőség, John Cleese féltékeny őrjöngésére már semmi szükség, most azonnal végzek vele, levágom az összes maradék végtagját, és odadobom martalékul a NAV-nak.