Én nem tudtam, hogy a férjem ekkora színész. De magamról sem tudtam, hogy ilyen ügyes színésznő vagyok. Darabunk címe: A hűség. Főszerepben a férj és a feleség, valamint néhány mellékszereplő: két gyerek, egy kutya, barátok. A férj könyvelő, aki második műszakban gázóra-leolvasó, szereti az IPA-t és az amerikai focit. A feleség nem érti az amerikai focit, hiába igyekszik a férj újra meg újra elmagyarázni, viszont jól főz, és egykori magyartanárként a könyvtárától alig lehet elférni a hatvan négyzetméteres vízivárosi lakásban.
Így utólag persze látom a kulcsjeleneteket. Például akkor, amikor három, négy – vagy ki tudja, hány – évvel ezelőtt bekapcsolva hagyta a családi gépet, miután elment dolgozni, én meg a YouTube-on akartam megnézni a híreket, és megláttam, hogy nem lépett ki a levelezéséből. Esküszöm, be akartam csukni, de épp akkor érkezett egy bizonyos Lilla levele. Megköszönte a férjemnek az alapos munkát, mely nagyon kielégítő volt, és reméli, hogy a férjemet is hosszan elkísérte a jóleső fáradtság. Biztosította a férjemet arról, hogy máskor is szívesen látja. Nem bírtam tovább olvasni.
Késő este, amikor hazaért a férjem, és a gyerekek a szobájukban játszottak valami hangos lövöldözős játékkal, rárontottam, hogy ki ez a mocskos ribanc, akit jól megszerelt. Mire a férjem mindennél ijesztőbb nyugalommal mért végig, és csak annyit mondott:
– Levéltitok, tudod, mi az? Milyen ember az, akiben ennyi bizalom sincs?! Hogy jössz ahhoz, hogy turkálj a leveleimben! Én munka után másodállásban dolgozom, hogy a feleségemnek legyen airfryere, meg a gyerekeknek PlayStationje. A házasság bizalomra épül, amit te most leromboltál – rázta a fejét mély megvetéssel és csalódottsággal.
– De az a nő olyan ocsmányságokat írt, hogy majdnem elhánytam magam, nekem te ne…
– Nem hallottál még az adathalász mailekről? Ha olyan nagyon tudni akarod, igen, időnként nézek pornót, mivel a feleségemnek mindig fáj a feje. Na, hát, ezt tudom csinálni. Biztos valamelyik olyan oldalról jött a levél. Hagyjuk már.
Megszégyenülten álltam, nem bírtam megszólalni, csak letettem elé a tejfölös tésztát, és amíg evett, elmosogattam a serpenyőt meg a két nagy lábast. A közös családi gépet pedig többé nem bírtam bekapcsolni, inkább a céges laptopot hurcoltam haza, hogy mindent azon intézzek.
Vagy ott volt az az óvszeres jelenet. Egykori mellrákosként nem szedhetek fogamzásgátlót, meg ahányszor mi szexeltünk, igazából kész pazarlás is lett volna. Ha néha-néha mégis összegabalyodunk némi vörösbor hatása alatt, óvszert használunk. Mindig tudtam, mennyi van otthon, mivel többnyire én veszem a drogériás bevásárláskor. Egy alkalommal, miközben a kocsiban várakoztam, hogy a férjem fizessen a benzinkúton, zsebkendő után kutattam a kesztyűtartóban. Akkor tűnt fel, hogy van egy kisebb rekesz is, amiben pont elfért egy nagy doboz óvszer. Bontott csomag. 2028-as lejáratú.
Hosszasan hallgattam a kocsiban, aztán mikor a parkolóban könnyek között rákérdeztem, röhögve azt mondta, hogy a haverjának kellett kölcsönadni a múltkor. De hallgassak róla, hiszen a feleségével együtt közös barátaink. Vagy ha szeretném, persze kérdezzek rá egészen nyugodtan, és tegyem tönkre a házasságukat, váljanak el, hogy a gyerekeik életét is tönkretegyük.
És most már abban is biztos vagyok, hogy a férjemet láttam egy kávézóban egy nővel néhány hónappal ezelőtt. Szombat délelőtt a férjemnek megint el kellett rohannia, mert bent hagyta az irodában azokat a számlákat, amik alapján az elszámolást aznap le kellett volna adnia, de nem a munkahelyére ment vissza. Nekem ebédet kellett főznöm, a srácok császármorzsát kértek, de nem volt otthon bio citrom, ezért leugrottam a közeli bevásárlóközpontba. Ahogy áthaladtam az éttermi részlegen, úgy tűnt, a férjem ül egy félreeső boxban egy nő kezét szorongatva. Csak egy villanás volt, nem bírtam visszanézni, és ahogy mentem tovább, biztosra vettem, hogy nem ő volt, nyilván rosszul láttam.
Aztán a gyerekektől karácsonyra kaptunk egy színházbérletet. Elsőként Harold Pinter Az árulás című darabját néztük meg. Ezer éve nem voltunk színházban, pedig korábban sok előadásra eljött velem a férjem, amikor még tanárként dolgoztam, és a drámacsoportosokkal volt bérletünk egy-egy nagyobb színházba.
Nos, a darab pocsék volt. Talán még Emma volt a leghitelesebb, de Robert kifejezetten ripacs volt, aztán néha meg energiátlan, csak ledarálta a szöveget, mintha teljesen máshol lenne. Semmi jelenléte nem volt. A második felvonásra már csak a közönség fele jött vissza, de én mindenképp maradni akartam. Letaglózva ültem ott a darab végén az erőtlen tapsban, és csak folytak a könnyeim.
Mikor hazafelé menet a kocsiban ülve kérdeztem a férjem, hogy tetszett neki, azt mondta, érdekes volt, érdekes. Aztán összevissza beszélt mindenről: az őrült forgalomról, a minimális adóalap szorzójáról vagy miről, én meg szokás szerint hümmögtem, de rövidesen valami halálos fáradtság telepedett rám, és aznap nem bírtam kinyitni többé a szám, hamar lefeküdtem.
A vakító fénytől egy ideig semmit sem látok. Bizonytalanul pislogok körbe, és egyre több apró részlet kezd kiválni a fehér izzásból. Egy asztal, körülötte szedett-vedett Thonet-székek. Kicsivel arrébb egy tálalószekrény, tetején kitömött fácán, szeme helyén apró fekete gomb csillog. Valamivel távolabb könyvespolcok és egy nyitott ajtó, amely mögött egy férfi sziluettje közelít felém. A távolból nevetés hallatszik, miközben én a fekete padlót nézem, amely sehogy sem illik ehhez az alapvetően századeleji hangulathoz. A távolban nevetés morajlik, mire újra a fény felé kapom a fejem, és mindennél biztosabban tudom, hogy a színpadon vagyok, és az én nagyjelenetem következik. Hirtelen kirajzolódik néhány fej a közeli sorokból, és a páholyok íveit is látni vélem. Visszafordulok a tálaló felé, mintha csak a porcelánt nézegetném, ahol már ott áll a partnerem, aki ijedtségem láttán kissé lelassítja a szövegét, hátha addigra eszembe jut az én részem. De nem jut eszembe, csak állok, üresen, mint egy konzervdoboz. Egy ideig még remélem, hogy a közönség azt hiszi, hallgatásom csak a drámaiság fokozása érdekében történik. Közben mérlegelek: ájuljak el, színlelve, hogy a blackout egy agyvérzés következménye? Improvizáljak, de mit? Én nem vagyok színész. Legjobb lenne eltűnni. Hogy a francba kerültem ebbe a helyzetbe? Meg kéne szólalnom, de azt érzem, sőt mindennél pontosabban tudom, ha megszólalok, eltűnik minden.
Izzadva és végtelenül megkönnyebbülve ébredek. Körülöttem a szokásos szoba nyugalma dereng a kora hajnali fényekben. Az éjjeliszekrényen néhány könyv, melatoninos levél és egy fél pohár víz. Mellettem a férjem hangosan csikorgatja a fogát.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
