Figyelem, mennyire lelkes érkezéskor, mikor az edző elmegy mellette üdvözlés nélkül, nézem, mennyire örül a kezdőcsapatnak, nagyot szippant közben a kulacsából, az oldalvonal mögötti padról lesi a helyzeteket, a csapattársai örömét, szinte ő is a pályán van ilyenkor, velük együtt mozog, és ez a lelkesedés kitart egészen félidőig, mikor az edző futólag rápillant, csillog a szeme, hihetetlen, hogy milyen gigantikus boldogság önti el a második félidő végén, ha pár percre beküldik játszani, ilyenkor a tűzfoltja is jobban látszik, bal szemhéjától a kis pofazacskóján át a felső ajkáig húzódik, ártalmatlan érszerkezet-rendellenesség, összefüggő vörös szigetcsoportokat alkot az arcán, nemcsak őt figyelem ilyenkor, hanem a csapattársait is, hogyan forgatják a szemüket, miként szívják az orrukat és köpködik szét a váladékot a pályán már ilyen fiatalon, mennyire visszataszítóan tudnak csípőre tett kézzel sétálni a pályán, mert inkább a kapu fölé bikázzák a labdát, mintsem neki passzolnának, és mikor vége a meccsnek, az arctalan férfival beszállnak az autóba, izgalmas volt, jelenti ki a gyerek, az edző megdicsérte a csapatot, annak ellenére, hogy veszítettek, ezt nem teszi hozzá, mesél és értékeli, kinek mennyire volt jó a fejese meg a bal lába, örül, hogy már iskolás, és vannak új barátai, az arctalan férfi testtartása is azt mutatja, elégedett, mindketten jófiú módjára ülnek, a férfi elöl, a gyerek hátul, szorongatja a térdére helyezett tornazsákot, benne a régi felmatricázott kulacsot, csiga volt a jele, látom magam előtt, félig lekopott, vagy lekaparta elkeseredettségében, tudom azt is, hogy hazaérve első dolga lesz, hogy az arctalan férfi dolgozószobájába szalad, és pipiskedve leveszi a könyvespolcról a régi sakktáblát, felállítja a bábukat és sorolja a figurák nevét, óvodás kora óta sakkoznak, közben a férfi felállít egy vezérgyilkos állást, a gyerek különböző lehetetlen lépéseket fontolgat, a férfi csapdát állít neki, de a fából készült figurák kimunkáltsága elvonja a figyelmét, a saját anyját látja a tőrbe csalt királynőben, hogyan is hívhatná többé vezérnek a hatalmát és tiszteletét vesztett figurát a táblán, megrekedve állnak a királlyal a számukra kijelölt mezőkön, patthelyzet, mint mikor a gyerek egy erdei séta alatt rácsodálkozott, miért vették le egy templom tetejét, a tornyát, kérdezett vissza a férfi, és közben elmosolyodott, mert szerinte csak újraöntötték, de megkopogtatva a pár méterrel odébb helyezett tornyot, ez már hallhatóan könnyebb és puhább anyagból készült, nem bronz, inkább olcsó műanyag, de magában tartotta a megállapítást, annak ellenére, hogy a gyerek nem tartotta volna megalázónak, hogy Isten házát mégiscsak műanyaggal fedik, ez szégyent keltett az arctalan férfiban, mert újabban minden miatt szégyenkezett, és elkezdett Istenben is hinni, közben zene szólt, egy látszólag üresen álló telekről, amelyet fák vettek körül, bogrács és füst szaga érződött, mindez ott van az én orromban is, a fülemben a zene dallama, sakkozás közben is ott vagyok, meg a kézműves foglalkozáson, ahol gipszből készítenek egymásnak maszkot, szürke, folyékony anyagba mártott újságpapírcsíkokkal fedik egymás arcát, a lehunyva tartott szemet is, pusztán az orrnyílást hagyják szabadon, így várják, hogy arcukra keményedjen a gipsz, hogy törés és repedés nélkül leemelhessék a kész produktumot, ami csak akkor van véglegesen kész, miután megszáradt és befestették banánzöld, ciklámen és fazékvörös festékkel, többet is készítettek, hangulatmaszkoknak hívták, persze végül mindegyik megrepedt vagy eltört, főleg azok, amelyeken mosolyogtak, de érdekesnek tartották a repedéseket, meg hogy bármikor a másik arcát tarthatják a kezükben, a maszkokon nem látszik a tűzfolt sem, az iskolás fiúk meg már nem sírnak, mondja, közben színes ceruzákkal döfködi a tetőkárpitot, de az arctalan férfi csak vezet, nem szól érte, csak annyit mond, sírni még a felnőttek is szoktak, hogy ezt tényleg szabad, aztán beakasztja a kertkaput, már nem záródik rendesen, egy téglával támasztotta ki, mióta a gyerek egyszer dühében bevágta, a férfi éjjelente is a hátában érzi az élesre hegyezett ceruzákat, döfésekre ébred hajnalban, mikor nekiáll reggelit készíteni, közben hozza a földgömböt, mert néha megpörgetik és ráböknek egy pontra, elképzelik, hogy odaköltöznek, mennyire boldog lenne ott az élet, milyen fura ételeket ennének, milyen érdekes nyelvet beszélnének, az egyetlen közös az összes lokációban, hogy mindig csak ketten, hogy folyton kettőben kell gondolkodni, már kiveri a víz őket a kettes szám hallatán, döfködések, vezércsel, patthelyzet, a férfi megijed magától, mert egy indokolatlan helyzetben arra gondol, hogy csak egy karlegyintés, és a gyerek befejezi a hisztit, vége lesz, hogy akkor nem hiányozna neki az anyja, akkor más fájna, legalább egy rövid ideig, amíg ég az arca, tényleg nem gondolna rá, meg egyáltalán, hogy lehet ennyit gondolni arra, akit nem is ismer, nem kell, nem is fog többé, csak egy pofon, és minden elmúlik, a sötét király felborul, sakk-matt, ekkor egy éles ceruza hegye az oldalamba törik, felébresztenek, valaki nyomja a karomba a babát, pedig feszít a hasfalam, és pisilnem kell, zsibbadást érzek a lábamban, az ujjaim be vannak vizesedve, a fehér köpenyes férfi azt mondja, most már minden rendben, sürgősségi császár volt, biztosan emlékszem, leszakadt a méhlepény, még szerencse, hogy már nincs lezárva a belső sáv a Hungárián, pont beért kezdésre, szombati baba, ez szerencsét hoz, figyelem az apró teremtést, elmúlik minden fájdalmam, nézem a plafonon a repedéseket, aztán újra a babát, könnyezek, az orvos látja a meglepettségem, ja igen, teszi hozzá, van egy apró gólyacsípés a kicsi arcán, nem kell megijedni, pár hét, és elmúlik.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
